A váróterem

10 dec, 2020

10 dec, 2020

Megjelent a Helyőrség folyóiratban itt 2020. november 30-án

– Minden az örökségemmel kezdődött – válaszolt az ősz halántékú, köpcös férfi a mellette ülő szikár, kopasz úrnak. – Egyetlen könyvet örököltem az apámtól, Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Persiában eredeti, 1867-es kiadását.
– Piacra dobta? – kérdezte a szikár.
– Dehogyis, elolvastam, s elindultam Iránba vonattal. El tudja képzelni, hogy micsoda út volt?
– Félelmetes lehetett – préselte át a szavakat a fogai között a szikár.
– Ellenkezőleg – kiáltott fel a köpcös –, az egyik legszebb s legvendégszeretőbb ország, ahol életemben jártam. Amikor Teheránba érkeztem, még fogalmam sem volt, hogy hol fogok aludni. A pályaudvaron megkérdeztem egy férfit, hogy tudna-e egy szállást ajánlani a közelben, s ő rögtön a saját lakását ajánlotta. Hihetetlen, igaz? Nála laktam egy hétig, amíg nem jött egy barátja Iszfahánból, aki magával vitt, amikor elintézte a dolgát Teheránban. Nála is laktam pár napig, majd átvonatoztam Sirázba. Ott is akadt egy idős párnál szállásom és még a várost is bemutatták.
– Akkor Ön igazán szerencsés és bátor ember – jegyezte meg a szikár. – Én sohasem mertem így elindulni sehová, még a napi bevásárlást is jó előre megterveztem. Bár, ha jól meggondolom, egyszer volt egy kalandom a feleségemmel. Elindultunk az első autónkkal Bécsbe, amikor megnyitották a határokat nyugat felé. Borzasztóan izgultunk, hiszen addig még soha nem jártunk Győrtől nyugatabbra.
– S mi történt? – kérdezte kíváncsian a köpcös.
– Megnéztük Schönbrunnt, majd hazajöttünk, csak egynapos kirándulás volt, a kastély maga a csoda. Évekig emlegettük a feleségemmel.
– Én még nem láttam, bár jártam Bécsben, de az még jóval a rendszerváltás előtt volt. Mi disszidáltunk a feleségemmel, s először az osztrákoknál próbálkoztunk, de ők nem voltak igazán nyitottak ránk, így gyorsan továbbálltunk, s Dániában kötöttünk ki. Ott telepedtünk le. Így utólag hálás vagyok az osztrákoknak! – nevetett a köpcös. – Képzelje, sokáig egy kikötőben laktunk, egy hajószerelő műhely emeletén, ott dolgoztam ugyanis a műhelyben, a feleségem meg a tulajdonos család gyermekeire vigyázott. Azok a napfelkelték a Balti-tengeren, meseszépek voltak.
– Azt mondják, Dánia rettentő módon szeles – jegyezte meg halkan a szikár.
– Az, de engem ez sohasem zavart. Bár egyszer talán igen. Jött egy orosz milliomos hajót készíttetni, elmondta, hogy mit szeretne, kifizette és azt kérte, ha készen vagyunk, akkor valaki vigye el a hajót Kalinyingrádba, ott már várni fogják. Mi egy kis cég voltunk, összesen 12-en dolgoztunk. Senki nem akarta az utat vállalni, én elvittem neki. A hajóút nem túl hosszú Ghudjemtől Kalinyingrádba, de olyan szelet fogtunk ki a feleségemmel, aki jött velem, hogy azt hittem, ez a hajó soha nem lesz az oroszé.
– S végül odaértek? – kérdezte szinte gyermeki izgalommal a szikár.
– Igen, s a hajó is jól vizsgázott. Az orosznak meg annyira tetszett az új szerzeménye, hogy kaptunk két jegyet tőle borravalóként a Szentpétervárra tartó gyorskompra. Hihetetlen, igaz? Rögtön ki is használtuk a feleségemmel. Járt már ott? Szerintem az a város is maga a csoda.
– Nem, nem jártam, igazából mindig is tartottam az oroszoktól. A nyugati utakra soha nem volt elég pénzünk, keletre meg nem mertünk utazni, így maradtunk mindig Magyarországon. Sok szép hely van ám a mi kis szülőföldünkön is. Minden nyáron béreltünk egy kis horgászházat a Tisza-tó mellett és ott pihentünk. Igaz, hogy kicsit sok a szúnyog, de olyan csönd volt ott mindig – nosztalgiázott a szikár.
– Na, de a kifogott halak kárpótolták, nemde?
– Visszadobtuk őket, mi nem ettünk halat a feleségemmel – nyögte ki a szikár férfi.
– Akkor maga még nem evett vörös tengeri sügért sem? S tengeri sünt? És polipot fokhagymás-paprikás szószban?
A szikár csak rázta a fejét, hogy nem, egyiket sem.
– Sajnálhatja, de úgy igazán. Én mindig mindent megkóstoltam, amit elém tettek. Emlékszem, hogy Vietnámban sokszor csak utólag tudtam meg, mit eszek, de jobb is volt így.
– Járt Vietnámban is? – kérdezte a szikár.
– Igen, mert egyszer úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy kicsit kilépünk az életünkből, felmondtunk mindketten a munkahelyen és végigmotoroztuk Vietnámot. Hihetetlen, igaz? Ekkora szabadságélményünk még sehol sem volt. Egy évig tartott, kívül-belül bejártuk az országot.
– S talált munkát, amikor visszatértek? – kérdezte kétségekkel a hangjában a szikár.
– Persze, visszavettek a régi hajóépítő céghez, mert éppen elment valaki. Még házat is vettünk akkoriban, mert egy tisztázatlan örökségtől akart valaki gyorsan megszabadulni ott Ghudjemben. Én meg lecsaptam rá, olcsó volt, de csodás helyen feküdt. Minden reggel a tengert láttuk az ablakból. Hihetetlen volt! Aztán egyszer beállított egy nő, hogy valójában ő az örökös, s nem az a férfi, akitől én megvettem. Évekig folyt a per, de azalatt mi élveztük a kilátást a hálószobánkból.
– Végül ki nyerte meg a pert? – kíváncsiskodott a szikár.
– A hölgy, tényleg ő volt az örökös. A pénz egy részét visszakaptuk a férfitól, akitől a házat vettük, s úgy döntöttünk, hogy elköltözünk Dániából, más tájakra is kíváncsiak lettünk. Tényleg, nem is kérdeztem, hogy Ön mivel foglalkozott?
– Tanár voltam Répáson 40 évig, magyar irodalmat és nyelvtant tanítottam, a feleségem pedig matematikát. Együtt kezdtünk abban az iskolában a főiskola után és egyszerre mentünk nyugdíjba is. Szerettük a diákokat, sok sikert értek el a tanítványaink – büszkélkedett a szikár.
– Nem akart soha mást csinálni? – kérdezte a köpcös.
– Nem, a tanárság jó szakma, de mondjuk egyszer gondolkodtam, hogy elmegyek szegény cigánygyerekeket tanítani Borsodba, végül mégsem tettem meg, túl sok volt a kérdőjel a dologban.
– Ohh, ha én mindig a kérdőjeleket néztem volna, akkor talán soha nem élem át életem kalandját – vágott fel a köpcös.
– S mi volt az? – kérdezett vissza a szikár.
– Amikor eljöttünk Dániából a feleségemmel, akkor elautóztunk Észak-Norvégiába, s Tromsø annyira megfogott bennünket, hogy kibéreltünk ott egy házat a maradék dán pénzünkből. Gyorsan kaptam állást a Spitzbergákra tartó menetrend szerinti hajón. Évekig jártam Tromsø és Longyearbyen között, két út sem volt egyforma.
– S ez volt élete kalandja? – kérdezte csodálkozva a szikár.
– Nem, bár nagyon szerettem ezt is. Az életem kalandja az volt, amikor átköltöztünk Longyearbyenbe. El sem tudja képzelni, hogy mennyire más ott az élet. A házból csak puskával lehet kilépni a jegesmedvék miatt, s háromszoros biztosítékkal szabad csak nekivágni a városon kívüli világnak. Hihetetlen, igaz? Na és hogy micsoda emberek élnek ott. Sírtam, amikor el kellett jönnünk. Tudja a betegségem miatt, ott nem szabad meghalni, ezért visszaköltöztünk Budapestre. Szerencsémre egy nagyon kedves orvos kezelt a János-klinikán. Jól kijöttünk. Egy nap megkérdezte, hogy benne lennék-e a műtétben, bár tudnom kell, hogy kockázatos. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Egész életemben szerettem a bizonytalan kimenetelű dolgokat, akkor miért most hátrálnék meg. Hát így kerültem ide, kalandokon keresztül. Igaz, hogy ez az utolsó túl kalandosra sikerült, de nem bánom. Tudja, inkább haltam meg így, azzal a tudattal, hogy megpróbáltam, mint ágyban, párnák közt várakozva. Vagy maga talán úgy távozott? – kérdezte a szikár férfit.
– Ohh, igen, még a nyugdíjba vonulásunkkor vettünk a feleségemmel két helyet a közeli nyugdíjasotthonban és ott éltünk. Ő hamarabb megunta az életet – így fogalmazott mindig. Én csak most. Az utolsó pár évben már semmi sem történt, és nekem még ilyen emlékeim sem voltak, mint magának. Azt hiszem, hogy nem ártott volna kicsit több kaland!
– Uraim, Önök következnek – lépett ki a folyosóra egy fehér ruhás hölgy.
Egymásra nézett a két férfi, felálltak, és követték.
– Nos, nézzük, hogy mit is tudok Önöknek ajánlani. Van itt egy új élet tanítóként Chilében és van egy cipészként Bécsben – forgatta a kartonokat a nő.
A köpcös és a szikár egymásra néztek, mosolyogtak, majd a köpcös megszólalt.
– Vigye csak Chilét, én még úgysem láttam Schönbrunnt, de ne feledje, hogy volt ideje megunni az előző életét.
– Isten Önnel – köszönt el a szikár férfi, és belépett a hölgy által mutatott ajtón.

További irodalmi megjelenések

A kínai rigó

A kínai rigó

Megjelent az ÚjNautilus folyóiratban itt 2021. március 31-én Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve...

A kölni angyal

A kölni angyal

Megjelent az Irodalmi Rádió Dolgaink - Novellák Kettőezer-Húszból Antológiában pályázati nyertesként 2021. januárjában. – Anyám olyan szorosan fogta a kezemet, amikor a Glockengasséhoz értünk, már nem éreztem az ujjaimat. Úgy húzott maga után, hogy a lábam időnként...

A reptéri zöldtündér

A reptéri zöldtündér

Megjelent az ÚjNautilus irodalmi folyóiratban itt 2021. február 14-én. – A reptéri kávézók unalmasak, én fel akarom dobni valami igazán egyedivel a mienket, s ebben te lehetsz a legjobb partner. Péter már vagy két napja hívogatta a húgát, s próbálta meggyőzni, hogy...

Pénznem
EUReuró