A kölni angyal

12 márc, 2021

12 márc, 2021

Megjelent az Irodalmi Rádió Dolgaink – Novellák Kettőezer-Húszból Antológiában pályázati nyertesként 2021. januárjában. –

Anyám olyan szorosan fogta a kezemet, amikor a Glockengasséhoz értünk, már nem éreztem az ujjaimat. Úgy húzott maga után, hogy a lábam időnként nem érte a földet. Félt, s én, a tizenkét éves fia nem tudtam megnyugtatni. Engem is átjárt az érzés, amely azóta lakott velünk, amióta megérkezett apám behívója a páncélosokhoz.

Csöndben futottunk a dóm felé. Alig lehetett látni az utcákon, pedig még csak vacsora körül járt az idő. A május végi nap sokkal korábban burkolta magát sötétbe, mint máskor.

Katonák jöttek szemben, anyám behúzott a 4711-es számú ház árkádjai alá. A kölni illata most, a bombázások közepén is áramlott az épületből. Orrom vágyakozva szívta magába a citrus, a levendula, a rozmaring és a többi titkos illóolaj illatát. Egy nyugodt, vasárnapi séta emlékét idézte fel bennem, amikor nagyanyámmal, Omával erre jártunk. Oma grófi családban született, s mindig is szerette az olyan finom dolgokat, mint a selyem, a porcelán, a kölni és mindenekfelett a zene.

A legenda szerint – mondta, miközben hozzám hasonlóan ő is élvezte akkor az épületből kiáramló kölni illatát – az utcák bűzét szerették volna elnyomni a nemes hölgyek és urak, s zsebkendőjükre kértek néhány cseppet a kölniből, majd orrukhoz emelve mentek végig a szennytől bűzös városon. Elmesélte a név történetét is, a kalamajkát, amelyet a Mülhens család élt át szinte egy évszázadon keresztül itt Kölnben, mire végül a saját házuk száma lett az azóta is híres márkanév.

Anyám megrántotta a kezem, megszakítva az emlékezés pillanatát, hogy induljunk, mert már szólnak a szirénák, s még el kell érnünk a dómig. Apám előző este üzent egy sérült bajtársával, ha bombázásra kerül a sor, menjünk a dómba, azt kevésbé fogják támadni az angolok. Anyám ismerte az épület egyik gondnokát, Müller urat.

Az oldalbejáratok el voltak torlaszolva, ezért a főbejárathoz kellett eljutnunk. A dóm előtti tér üres volt; felléptem néhány lépcsőfokot, és ott állt előttem az esti szürkületben az épület. A dóm egy riadt, fűben megbúvó, füleit hegyező nyúlra emlékeztetett, aki körül dörögnek a fegyverek és bármennyire is szeretne elbújni, nagysága kiemeli környezetéből. Védtelen, s csak az iránta érzett tiszteletre számíthat.

A bejárathoz közeledve vettük észre, hogy mások is toporognak előtte, bebocsátást várva. Anyám idegesen próbált a tucatnyi ember feje fölött elnézni az ajtó irányába. Remélte, hogy Müller úr felbukkan ott és bennünket mindenképpen beenged. Az öreg ajtó dübörögve kinyílt, anyám integetett az idős gondnoknak, aki gyorsan mindenkit betessékelt. Egy nagydarab nő nekinyomott a kitárt ajtószárnynak, a kilincsen nyugvó angyal pedig rám kacsintott.

Abban a pillanatban, amikor beértünk, már robbant is a közelben egy bomba, megvilágítva a hatalmas, színes üvegablakokat. A padok között követtük Müller urat, úgy huszadmagunkkal, végig a főhajón. Omával rendszeresen jártunk a dómba, szerettem az épületet. Sokszor megkérdeztem, hogy ő is kicsinek érzi-e magát itt a közel ötven méter magas oszlopok között, de mindig azt mondta, itt őt egyetlen érzés fogja csupán el, a nyugalom.

Engem sokkal inkább a csodálkozás kapott el. Tudtam, hogy ezt a légies stílust gótikának hívják, de azt nem értettem, hogyan lehet egy ilyen épületet megtervezni és felépíteni. A misék ideje alatt csak bámultam a nagy boltívek feletti kis boltíves ablakokat, amelyeket mindig egy mesebeli herceg kastélyába képzeltem. Ilyen ablakokon tekintettek ki a hercegkisasszonyok, s integettek a csatába induló lovagoknak.

Most, 1942 májusában azonban csak a robbanó bombák fénycsóvája nézett be ránk, fenyegető hang kíséretében. Elértünk a kereszthajóhoz, ahol Müller úr azt mondta, a legjobb, ha mindannyian lemegyünk a kincseskamrába. Szomorú lettem, mert ott csak a hűvös kövek vannak, s nem érezhetem az épület védelmét. Ekkor süvítő hanggal becsapódott egy gyújtóbomba, éppen a kincseskamra ajtajához. Müller úr odarohant oltani, mi pedig elsiettünk az oltárhoz. Én a lépcsőn ültem, anyám erősen magához szorított, s ekkor eszembe jutott az a csodálatos zene, amit Omával hallgattunk itt még a háború előtt. Az egyik mise előtti várakozás alatt eljátszotta valaki Beethoven hegedűrománcát, amely számomra finomabb volt bármely addig hallott zenénél. A hangjegyek apró vízcseppekként csillogtak a szemem előtt, amelyeket időnként megpróbál hatalmába keríteni a szél, de ők tovább küzdenek a szabadságukért. Végül együtt, egyetlen hullámként összefognak a széllel, és elringatják a képzeletemben már oly sok utazást megjárt büszke, felfedező matrózokat. Oma nem értette, hogyan juthat ilyen az eszembe, de azután mégis azt mondta, hogy minden zene az enyém lehet, mert mindenki mást él át a hallgatása során.

Később sokszor hallgattam Oma gramofonján ezt a darabot, így most is ott volt a dallam a fülemben. Hallgattam Beethovent fejben, s éreztem, ahogyan anyám egyre mélyebben veszi a levegőt.

Fél, gondoltam.

Elhatároztam, hogy elterelem a figyelmét a bombákról.

– Mi a kedvenc zenedarabod? – kérdeztem.

– Zenedarabom? Hogy jut ez most eszedbe?

– Én Beethovent hallgatom most, és nem a bombákat – közöltem.

Anyám meglepődött, de belement a játékba.

– Vivaldi, Négy évszak, Tavasz.

– S miért?

Hosszasan gondolkodott, míg végül azt válaszolta:

– A természetnek legalább akkora küzdelem újjászületnie, mint egy embernek megszületni és felnőni, de a természetnek sokkal szebb az élete, mint az embernek, s ezért irigylem.

– Hiszen a fák, a virágok soha nem hagyhatják el a helyüket, ez borzasztó lehet! – kiáltottam.

– Nem hagyják el a helyüket, de minden, ami fontos a számukra, ellátogat időnként hozzájuk; a napfény, az eső, a bogarak, s még az ember is.

– Anya, hallgasd Vivaldit, én pedig hallgatom Beethovent.

Elmosolyodott, s azt mondta: rendben, hallgassunk zenét.

Sokáig ültünk így, úgy tűnt anya elszenderedett, vagy csak nálam is jobban magával ragadta a zene.

A bombázás nem tartott szünetet. Újra és újra megvilágította a dóm üvegablakait. Felnéztem az egyikre, ahol Jézus mellett egy kis bárány állt, s abban a pillanatban becsapódott egy újabb gyújtóbomba, amely darabokra tépte a bárány testét. Mellettünk hullottak le a darabjai. Mindenki megriadt, de én valahogy végig a nyugalom cseppjeinek áramlását éreztem az ereimben. Fülemmel továbbra is Beethovent hallgattam, de szememmel a dóm égbe nyúló oszlopait vizsgáltam. Az egész épület keskeny, miközben az oszlopok a magasba törnek, míg végül a mennyezet harmóniájába érkeznek, s ettől lesz olyan fenséges és védelmező – jutottak eszembe Oma szavai.

Anyám még mindig a képzelete vagy álmai világában járt, s én úgy éreztem, közelebb kell kerülnöm az épület közepéhez. Elsétáltam az oszlopok erdejéig. A kereszthajó végében lévő színes ablakok fele már nem volt meg, a sötétség akadálytalanul áramlott be.

– Az előző bomba fényében láttam, hogy az Ótestamentum alakjai megmaradtak – szólalt meg egy lányhang mellettem. Arrafelé fordultam, s láttam, hogy az egyik padban egy rövid hajú, inkább fiúnak kinéző lány ül.

– Az ablakot nézted, nem? – kérdezte.

– Igen, sokat szoktam ezt az épületet vizsgálgatni – válaszoltam.

– Vizsgálni? Miért?

– Különleges épület, sokat járok ide Omával. Ne áruld el senkinek, de az imáknál jobban érdekel maga az épület.

Elmosolyodott.

– Nem árulom el, ha te sem mondod el senkinek, hogy engem is. Egyébként Anna vagyok; te?

– Thomas – üdvözlésként felé nyújtottam a kezem, majd leültem mellé a padra. Előhúztam a zsebemből az anyám által újságpapírba csomagolt marmorkuchent. Anna felé nyújtottam, amikor fülsüketítő robaj keletkezett a dómban, találat érte a főhajó egyik boltívét.

– Thomas! Thomas! – hallottam messziről anyám kiáltását.

– Thomas! Telefon – szólt Anna. Lehalkítottam Beethoven hegedűrománcát, felálltam tervezőasztalom mellől és átmentem Anna irodájába.

Anna, akivel már harminc éve van közös építészirodánk, ahol műemlékek sorát mentettük meg a pusztulástól, kezembe adta a telefont. Szeme csillogásából láttam, hogy fontos személy van a vonal másik végén.

Végighallgattam a hívót, s szinte megbénultam a hírtől:

– Részt vehetünk a dóm díszítéseinek cseréjében – fordultam Anna felé, miután letettem a kagylót.

Láttam, hogy a szemében könny gyűlik, odalépett hozzám, s a nyakamba borult. Miközben öleltük egymást, újra visszatértem 1942 májusába.

Amikor anyám megtalált bennünket, olyan szorosan öleltem Annát, hogy szinte félő volt, összetöröm a csontjait.

– Thomas, miért hagytál ott? Megsérülhettél volna! – mondta anyám.

– Tudom, de az épület megvédett – válaszoltam.

Mindhárman visszamentünk az oltárhoz, s reggelig Annával újabb s újabb zenedarabok kíséretében néztük végig szemünkkel a dóm minden egyes szegletét.

Már a hajnal első sugarai vetettek színes buborékokat a mozaikpadlóra, amikor Müller úr odajött és azt mondta:

– Mára valószínűleg ennyi volt, menjenek nyugodtan haza, ha még maradt ugyan valami az otthonukból.

Elbúcsúztam Annától, s elindultunk anyámmal az ajtó felé, ahol a kilincsen az angyal most már mosolygott, s azt suttogta: megvédtelek!

További irodalmi megjelenések

A kínai rigó

A kínai rigó

Megjelent az ÚjNautilus folyóiratban itt 2021. március 31-én Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve...

A reptéri zöldtündér

A reptéri zöldtündér

Megjelent az ÚjNautilus irodalmi folyóiratban itt 2021. február 14-én. – A reptéri kávézók unalmasak, én fel akarom dobni valami igazán egyedivel a mienket, s ebben te lehetsz a legjobb partner. Péter már vagy két napja hívogatta a húgát, s próbálta meggyőzni, hogy...

Magányos Sztori

Magányos Sztori

Megjelent a Librarius Magazinban itt 2021. január 18-án.  – Hölgyem, Öné ez a kutya? – mutatott az alacsony, köpcös egyenruhás férfi Sztorira, a krémszínű golden retrieverre. – Igen – válaszolta Tekla, s miközben felemelkedett a szürke váróterem fémszékéről, szorongva...

Pénznem
EUReuró