Interjú Zelei Annával a magyar erdők tragédiájáról
„A világon a legmocskosabb dolog szándékosan félrevezetni az embereket és a végletekig kihasználni a természetet” – vallja Zelei Anna, akinek Az elveszett erdő című könyve pár hónapja jelent meg Magyarországon. A könyv, úgy hiszem, megbolygatta a környezetvédők lelkét, mert írója nem köntörfalaz, rámutat néhány idejétmúlt erdészeti és vadgazdálkodási gyakorlatra, amelyért bizony már most is benyújtja a természet a számlát. Anna azonban továbbmegy, s eléri, hogy Az elveszett erdő olvasójának lelkiismeret-furdalása legyen: vajon én megteszek minden tőlem telhetőt a természetért?
A szerzővel Norvégia hozott össze bennünket. Egy ország, ahol mindketten jól érezzük magunkat. Évekkel ezelőtt Anna Norvégiáról írt könyvet és én itt, az Élet sója blog oldalán bemutattam ezt a művet. Azóta is többször leveszem a polcról, belelapozok és elmerülök a számomra is (minden szempontból) legtermészetesebb országról írtakban.
A magyar erdőkről írt könyvével is ez történt. Tavasszal kaptam kézhez Annától, s az első fejezet már magához láncolt. Még soha nem olvastam ilyen összefoglaló munkát a magyar erdőkről, úgy, hogy közben megértettem a problémákat, amelyek miatt veszélyben vannak erdeink, s úgy, hogy közben más művészeti ágak (fotózás, irodalom) elmélyítették bennem az erdő iránti tiszteletet és szeretetet. A könyv azonban ennél jóval többre hivatott, környezetvédelmi élharcos lehet belőle Magyarországon, szerintem. Számos kérdés fogalmazódott meg bennem az olvasás során, amelyeket egy interjúban fel is tettem Annának. Kérlek titeket, ha megérint az, amiről Annával beszélgettünk, akkor támogassátok a magyar környezetvédelmet azzal, hogy megvásároljátok a könyvet itt.
Új könyved fülszövegének utolsó két mondata a következő: „Az erdő nem élet-halál kérdése. Annál sokkal fontosabb.” Mi lehet fontosabb az életnél?
Saját életünk önös érdekeinél sokkal fontosabbnak kell lennie annak, hogy mit hagyunk örökül a jövő generációinak és milyen az életünk minősége. Mert nem mindegy, hogy élünk vagy csak vegetálunk, ugye? Lehet élni a természet szépségei nélkül, de szerintem nem érdemes. Az pedig, hogy az erdőktől mennyi mindent kapunk, azzal nagyon sokan nincsenek tisztában, és azt hiszem, hogy ezzel a kötettel sokak számára sikerült közelebb hozni az erdők fontosságának megértését. Amióta megjelent a könyv, azóta kapom a visszajelzéseket, hogy ezentúl teljesen másképp fognak nézni a fákra és az erdőre. Az egyik olvasóm azt kérdezte, hogy ezt miért nem így tanítják. Volt olyan iskola, ahonnan öt példányt rendeltek a könyvtár számára. Azt gondolom, hogy a lényeg átment a sorok között is.
A fatuskók és mohapárnáik sok mindent tárolnak, akár egy jó kamra. Például növényi magvakat, petéket, terméseket, páfrányok és gombák spóráit, de legfőképpen vizet. Aztán ha megérkezik a kellő hőmérséklet, akkor új lakót nevel a tuskó. Itt lucfenyő születik.
(Fotó: Zelei Anna, Vas megye)
A Norvégiáról írt könyvedben egy népet, egy országot a természettel, szokásokkal, történelemmel együtt ismertünk meg. Mire számíthat az olvasó ebben a könyvben?
Az erdőkhöz kapcsolódó legszebb, legfontosabb és legszomorúbb tudnivalók olvasmányos gyűjteménye természetbarátok szemüvegén és fotóin keresztül. De fogalmazhatok úgy is, hogy egy színes természetvédelmi segélykiáltás, ismeretterjesztő és edukatív köntösbe csomagolva. Néhány téma:
– Miért lehet idős erdeinket itthon büntetlenül kivágni?
– Melyek a legveszélyeztetettebb erdőtípusok és melyekből van aggasztóan sok?
– Kedvelik-e egymást az erdészek és a vadászok?
– Hogyan lehet megkülönböztetni a műerdőt a valóditól, és mire jó az ültetvény?
– Mit csinál az erdő, amikor ökoszisztéma-szolgáltatást nyújt?
– Tudtad, hogy közel 70 erdőrezervátum van hazánkban, köztük ősi erdőfoltokkal?
– Kell-e nekünk ennyi őzike, és miért kell ritkítani a szarvasállományt?
– Biodiverzitás, ökológia, szénmegkötés és társaik – magyarázó fogalomtár példákkal
Nagyon nagy tévedés azt hinni, hogy az idős erdők pótolhatók. Se időnk, se klímánk helyzete nem engedi meg, hogy az asztal mellett ezen vitatkozzanak az illetékesek. Ez az erdő legalább 80–100 éve fejlődik. Kiirtása mindössze órákba telne, de a pusztítás hatása felbecsülhetetlen.
(Fotó: Zelei Anna)
Ki a célközönség? Szak(mai) könyv vagy annál sokkal több?
Abszolút szakmai alapokra épült a könyv, de nem a szakmának szól, hiszen ők jól ismerik az itthoni körülményeket. A vezérszál a Magyar Tudományos Akadémia, a Soproni Egyetem és a WWF Magyarország Erdőprogramjának legutóbbi kutatásain alapult. A célközönséget nem határolnám be, minden természetbaráthoz szól, aki szeretné megőrizni és még sokáig élvezni értékeinket. Azokhoz is, akiknek a Természet szó maximum a cseresznyevirágzást és a Balaton-partot jelenti.
Miközben olvastam az egyes erdőfajták és fafajták bemutatását, az járt a fejemben, hogy én ezt már hallottam valahol, s igen, az iskolában. Mégis annyira jó volt a te tolmácsolásodban újraolvasni, rádöbbenni, hogy mennyire másként értem már meg egy fa életét, éltető erejét, pusztulásának tragédiáját. Ez volt a cél a könyvvel? A rádöbbentés?
Pontosan! Újszerűen szerettem volna bemutatni a fák csodálatos világát, ám emellett a fő célkitűzésem az volt, hogy ne hagyományos módon kongassam a vészharangot, mert arra már immunisak az emberek. Volt, aki könnyed stílusúnak jellemezte a könyvet, aminek nagyon örülök, mert a téma egy része kimondottan komor. Munkámmal nemcsak az erdőkkel kapcsolatos szemléletváltás fontossága és a figyelemfelhívás volt a cél, nem csupán kiszélesítettem a hazai környezetvédő szervezetek célkitűzéseinek ismertetését, hanem anyagi támogatással is szeretném segíteni munkájukat, hiszen arcátlanul kevés állami támogatásból kell fennmaradniuk. Ezért a kötetből származó minden bevételt a hazai környezetvédelem számára ajánlottam fel. Így, ha valaki megveszi a könyvet, akkor már szó szerint támogatta a természetvédelmet, nem mellesleg sokat tanulhat történeteken keresztül és fantasztikus fotókat nézegethet.
„És valamennyi közt a legfájdalmasabb: Magyarország egyik, alighanem egyetlen még fennmaradt ősi erdeje Recsknél, amelyet az ÁVO parancsára nekünk, raboknak kellett kivágnunk. Az óriási bükkfákat 250 évvel korábban állítólag az arra utazó II. Rákóczi Ferenc is megcsodálta. A bükkfák alul olyanoknak tűntek, mint holmi őskori, száz méter magas dinosaurus megzöldült lába. Minden oldalról be kellett fűrészelnünk és megékelnünk, mert hárman sem tudtuk körülfogni. Mikor kidőlt, sóhaj szakadt fel belőle, mint a haldokló emberből. Mi is sóhajtva álltunk körötte,
volt aki könnyet törölt szeméből.” Faludy György.
(Fotó: Zelei Anna)
Bírálod a magyar erdőgazdálkodást többször is a könyvben, jól éreztem a sorok között? Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy helyenként évtizedek óta rosszul folyik az erdőgazdálkodás Magyarországon?
Az erdészszakma és a környezetvédők pontosan tisztában van a helyzet súlyosságával, nekik nem újdonság a tartalom. Gyerekkorom óta szemmel tartom a Kárpát-medence erdeit, minden szabadidőmet a zöldben töltöttem és töltöm. Agrármérnökként és kertészmérnökként különösen elszomorít az erdők sorsa, ennek ellenére számomra ez egy szerelemprojekt volt, mert szeretem a botanikát és a dendrológiát, hobbiként 30 éve fotózom, a természetvédelem pedig régóta civil szívügyem. Szakmailag dr. Gálhidy László, a hazai erdővédelem legnagyobb tekintélye bólintott rá a szövegre. Tagja és támogatója vagyok minden nagyobb hazai környezetvédelmi szervezetnek, de erdész nem vagyok. Kevés erdész vállalkozna egy ilyen kötet megírására, mert itt nemcsak a botanikai és ökológiai folyamatok leírásáról van szó, hanem a szakszerűtlen erdőgazdálkodásról, ami lokálisan kicsinyített mása a brazíliai őserdők irtásának. Nevezetesen, a tarvágás gyakorlata, amit réges-régen fel kellett volna váltani szálalásos fakitermeléssel, mert nagyban hozzájárul a globális felmelegedéshez és a biodiverzitás csökkenéséhez. Az átállás nem könnyű folyamat, mert nagyobb szaktudást, progresszív hozzáállást igényel, és rövid távon kisebb a jövedelmezősége. De nincs új a nap alatt: itt is a természetvédelmi és az anyagi érdekek ütköznek egymással.
Döbbentem figyelem, ahogy elsivatagosodik a Dél-Alföld, s a könyvedben is olvastam az okát. Mégis úgy érzem, és azt hiszem, te is így gondolod, senki nem tesz semmit, azaz bár elkezdődik a környezettudatos nevelés az óvodában – írsz példákat is –, valahogy mire felnőnek a gyerekek, elfelejtik azt. Hol veszik el a hosszú távú környezettudatos gondolkodás? A mindennapok nehézségeiben?
A környezettudatos gondolkodást mindig valakitől örököljük vagy valahol tanuljuk. Az örökléssel és az óvodai tanulással manapság sincs gond, hiszen aki ezt látta gyermekkorától, az kevés eséllyel fog pazarlóan élni élete végéig – ezt majd az illető intelligenciája szabja meg. Alapvetően az emberi kényelem sok mindent felülír, ez kétségtelen, és valamilyen szintig elfogadható magyarázatot ad a kérdésre. Viszont felnőtt életünket már környezetünk fogja alakítani, felnőtt életünk környezetét és lehetőségeit pedig az állam irányítja ebből a szempontból. A magyar államnak sajnos nem érdeke a környezettudatosság, sem a természetvédelem, és ezt hosszú ideje folyamatosan megerősíti minden oldalról. De ez globálisan is elmondható, hogy a meghatározó gazdasági vezetők nem érdekeltek a környezetvédelemben, hiszen ebből nem lehet meggazdagodni, nem jár vele hatalom. Ez ilyen egyszerű. A világon a legmocskosabb dolog szándékosan félrevezetni az embereket és a végletekig kihasználni a természetet.
A Duna védett árterén egy puhafás ligeterdőben kitaposták a növényzetet. Ám ez nem egészen igaz, ugyanis a növények már évek óta meg sem közelítik az ösvényt, mert nem tudják. A taposás olyannyira tömörítette és roncsolta a talajszerkezetet, hogy a gyökérzet képtelen áttörni rajta, még akkor sem, ha kiönt a Duna és majd visszahúzódik a víz. A nyárfák és fűzfák magjai sem lesznek képesek megfakadni ha éppen oda pottyannak. Ennyit tesz az állandó emberi jelenlét, holott csupán jóhiszemű sétáról van szó. És akkor gondoljunk bele, hogy a fakitermelés gépezete mekkora
volumenű károkat okoz az erdei ökoszisztémában talajszint alatt és fölött is!
(Fotó: Zelenyiánszki Zoltán)
Pár éve figyelem elképedve a szaporodó lombkoronasétányokat. Gyermekként a nagymamám mindig azt mondta, a fa lelke a gyökereiben lakik, később arra gondoltam, hogy annyi minden jut a talajba, hogy a fa lelke biztosan a koronájába költözik. S erre jön a mohó sapiens (nagyon tetszett ez a kifejezés a könyvedben) és lombkoronasétányt épít. Hova költözik most a fa lelke?
Gyönyörűen mondta ezt a nagymamád, szebben nem is lehetne. A fák lelke most is a gyökerekben lakik, nem fog elköltözni. Csak mi, emberek furakodtunk be mindenhová, oda is, ahol semmi keresnivalónk nincs. Azt hisszük, hogy nekünk mindent lehet, és most kezdünk felocsúdni, amikor sorjáznak a társadalmi, gazdasági és ökológiai pofonok.
Nyíltan írsz a vadászati kérdésekről is a könyvben. Kemény kérdés a mai világban, nemcsak a pénzkérdés miatt, hanem az állatvédelem miatt is. Összefoglalnád a te álláspontodat?
Az erdész-vadász fejezetnél sokan felkapták a fejüket. Még én magam is, amikor a témán dolgoztam. A vadászat szerepe kifejezetten félreértelmezett itthon: a legtöbben megállnak ott, hogy az őzike aranyos, a szarvas az erdők királya, a vadász pedig az ő gonosz ellenségük. Ez egy óriási téveszme! Viszont nem szabad összemosni a vadgazdálkodást, a vadvédelmet és az állatvédelmet (utóbbiba minden állat, a házi kedvencek védelme is beletartozik), de mivel nem vagyok állatvédelmi szakember, ezért nem szeretnék mélyebben belemenni a témába. Én az erdők szempontját ismerem, és egyértelműen kijelenthető, hogy hazánkban túlszaporított a vad, ami azt jelenti, hogy a profitorientált vadásztársaságaink eltúlozzák a nagyvadak tenyésztését, mivel nekik a trófeákért bezsebelt pénz a lényeg. A sok nagyvad lehetetlenné teszi az erdők természetes megújulását, és a meglevőket is veszélyezteti. Igaz, hogy az erdő nem létezik vad nélkül, de ha sok a vad, akkor egy idő után egyszerűen felfalják az erdőt. Felmerül a kérdés, hogy csak az erdőben lehet-e vadat tartani. Nem. De sok vadász nem szívesen jár vadasparkba, mert a lövés élménye akkor az igazi, ha az természetes környezetben történik, különben még állatkertben érezné magát könnyített feltételekkel. Azaz, élesen külön kell választani a vadászt, aki szakszerű vadgazdálkodást végez, és az erdő vadeltartó képességéhez igazítja a vadak létszámát, valamint a hobbivadászt, aki a szórakozás egyik fajtáját űzi, és szeretne jót szórakozni a pénzéért.
Nagyon igényes lett a könyv ezekkel a csodás, helyenként elképesztő fotókkal. Kik voltak a segítőid ebben? Mennyi ideig készült a könyv?
Magasra tettem a lécet, erre szükség volt a hitelességhez és az eladhatósághoz. A könyvet egyedül írtam és a családommal finanszíroztuk. Ami inkább érdekes, az az alapötlet: újító módon akartam valamit tenni a természetvédelem érdekében és ehhez az egyetlen, általam használt közösségi platformot, az Instagramot használtam. Itt tettem közzé a terveimet, amelyekhez bárki csatlakozhatott véleménnyel, fotóval stb., kortól, nemtől, szakmától függetlenül. Mindenkit meghallgattam, és végül közel száz önkéntes csatlakozó hozzájárulásával elkészült egy igazi közösségi alkotás, amelyben mindenki büszke lehet a maga kis részére. Közel két év munkája van benne, ami azzal kezdődött, hogy áttanulmányoztam a hazai szakirodalom meglehetős részét. Azután kerestem kiadót, olvasószerkesztőt, majd végezetül egy művészi igényességgel, illetve szakértelemmel megáldott kiadványszerkesztő öntötte formába az eredményt. Csak a könyvborítót és a betűstílust is hetekig teszteltük. Bővebb tartalommal és újrahasznosított papíron terveztem megjelentetni a könyvet, de a világgazdasági folyamatok kicsit megkarcsúsították a végeredményt.
Könyveken nőttem fel, többek között a világhírű német erdész, Peter Wohlleben könyvein, tőle sok inspirációt kaptam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az üzletekben egyszer az ő kötetei mellé kerülök a könyvespolcokon.
Légkörünk oxigéntartalma a növényi fotoszintézis eredményeként alakult ki évmilliárdok alatt. Ahol több az erdő, ott több az oxigén is, optimális esetben 21%-os az aránya. Ez az érték szennyezett levegőjű nagyvárosokban akár 18% alá is csökkenhet, ezért lesz gyengébb a nagyvárosi ember egészsége. A kép 2010-ben készült az ukrajnai Kárpátalján. Az ősfenyves talajszintjét ellepte a moha, az áfonya, és rengeteg gomba nőtt a sok fenyőcsemete között. Tavaly már olyan csapadékhiány sújtotta a területet, hogy nem volt zöld szín a fák alatt, és a fiatal fenyők sem élték túl az aszályt.
(Fotó: Zelei Anna)
Kifejezetten tetszettek a versek a fejezetek között. Ebben kik vettek részt? Erdészek, környezetvédők, természetbarátok azok, akik verset írtak?
Mindannyian önkéntesek az Instagramról, senkinek nem volt kiadva, hogy te most írjál valamit az erdőről. Eleinte nem terveztem, hogy lesznek versek a könyvben, de találkoztam pár olyan alkotással, amelyek mellett nem tudtam elmenni. Annyira pontosan érzékeltetik a téma minden aspektusát, hogy úgy döntöttem, ez is kell „a probléma megoldásához”. Érdekes, hogy miután kiválogattam a műveket, csak azután derült ki az egyik szerzőről, hogy ő egy költő, saját verseskötetekkel. De van köztük geológus, művészettörténész és matektanár is. És mi lehet jobb, mint a természet és az irodalom összeboronálása? Ezek a világ legszebb dolgai!
Kozsák Rudolf
Danse Macabre
Mintha mi sem történt volna…
mert a többség azt hiszi,
minden olyan lesz, mint rég
jó kis bulika, mert kell a szabadság
egynapos repülőútra menni egy random városba
mert innen is kell pár szelfi
tízmilliomodikként pózolni valami szép helyen
és fotózni a kávét a Starbucksban
meg darálni a sorozatokat a netflixen,
hogy minden este mások életét éljük
elutazni egy távoli azúrkék tengerpartra
mert nekünk ez persze jár
all inclusive zabáljuk fel a vilángunkat
de hát benne van az árban, megéri,
nemsokára fizetünk, súlyos a valuta:
jégeső, árvíz, tűzvész, aszály,
vízhiány, kipusztuló fajok, menekülő tömegek…
Ja, nem erre fizettünk be?
Már megint nem olvastuk az apróbetűs részt.
Hogyan írnád le a te viszonyodat a természettel?
Ez jó kérdés. Számomra annyira természetes a természet tisztelete, hogy ezen még sohasem gondolkodtam el. Én ebbe nőttem bele. Nagyszüleimtől és szüleimtől is ezt láttam. Amit mindig is éreztem, az az, hogy a természet bármikor képes feltölteni az embert, és nagyon meg kell becsülni, amit kapunk tőle. Ugyanaz a mondat jutott eszembe, ami Norvégiával kapcsolatban: bárhol leejtenének, képes lennék megtalálni a csodát és a szépséget benne, ha az még természetes.
A könyv végén van 10 jó tanács, amit mi is megtehetünk az erdőkért, a környezetért. Döbbenten olvastam, mert azt hittem, hogy ezek a dolgok már természetesek. Amióta mi itt élünk Németországban, tíz éve, megszoktuk, hogy viszünk szatyrot a boltba, nem veszünk PET-palackot, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, kevesebb húst eszünk, főleg termelőktől vásárolunk, csökkentjük az autó használatát, kerékpározunk, s így tovább. A mindennapjaink részei lettek ezek a dolgok, szinte már észre sem vesszük, hogy alkalmazzuk. Olyan kicsi és kevés dolognak tűnik ez. Csupán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy segítsünk túlélni a természetnek bennünket, feltéve, ha a lakosság nagyobbik fele részt vesz benne?
Igen, pontosan itt van a dolog lényege! A családom munkájából adódóan én is Németországban töltöm az év egy részét, és amikor hazamegyek Budapestre, akkor mintha az időben is visszamennék. Sokáig nem értettem, hogy miért. Pedig a válasz egyszerű. Ott volt végig az orrom előtt, csak sunyi, állami pofonok formájában. Ismerjük a mondást: mindig a fejétől bűzlik a hal. Azaz, megint csak a kormányzati példamutatás hiányzik. Ha vezetőink bringa helyett nem ötvenmilliós, nagy fogyasztású terepjárókat használnának városi teendőik intézésére, ha az állam nem atomreaktorra költene zöldenergia helyett, ha a nemzeti parkok nem szakmunkára, hanem kilátókra kapnak pénzt, ha nem ellenőrzik, hogy valóban kivezették-e az egyszer használatos műanyagokat, ha leépítik a környezetvédelmet, az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, akkor mit várjunk az átlagemberektől? Kitől tanuljanak? Kiről vegyenek példát?
„Az erdész egy adott pillanatban akár 300 éves időtartamot is átfog, miközben egy 150 éves idős fa és az alatta lévő 5-10 éves újulat mellett áll – amely további 150 évet is megélhet-, és hogy milyen beavatkozásokat végez, azt ennek tudatában kell eldöntenie”. Dr. Madas László erdőmérnök (1920-2009)
(Fotó: Zelei Anna)
Zelei Anna könyvéhez az interjúban is említett dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programvezetője írt ajánlást. Azt hiszem, ezek a sorok igazán meggyőznek bennünket, hogy ennek a könyvnek nemcsak a polcunkon a helye, hanem az árának a magyar környezetvédelem kasszájában:
„Az erdők napjaink környezeti válságának tükrei. A felpörgő klímaváltozás erdőket is alakító hatásairól egyre többet hallunk, ugyanakkor ritkán gondolunk arra, hogy az ember által előidézett drámai folyamat csak az egyik utolsó csepp a pohárban. Valójában évszázadok óta pusztítjuk, gyengítjük és alakítjuk át erdeinket, alig törődve a következményekkel. Miközben az erdők még így, leromlott állapotukban is felbecsülhetetlen értéket jelentenek számunkra.
Az erdőkért sokan aggódnak. Egy-egy tarvágás néha lakossági tiltakozásokat is elindít.
Magyarországon a szűk erdész- és természetvédő berkeken túl mégis kevesen emelnek szót az erdők hatékonyabb, országos szintű védelme érdekében. Zelei Anna kivétel, aki bizony szót emel, sőt tollat ragad. Páratlan lendülettel írja le gondolatait az erdők történetével, működésével, a létüket fenyegető kihívásokkal kapcsolatban. A sok összegyűjtött ismeretet remek fotókkal, sőt versekkel illusztrálja. Ajánljuk könyvét mindazoknak, akik szívükön viselik a hazai erdők sorsát, többet szeretnének tudni róluk és a rájuk leselkedő veszélyekről, vagy akár tennének is értük.”
