Flangálásaim a budapesti Városligetben
Falusi gyermeknek a Városliget egy érthetetlen kert. Emberek ezrei használják egyszerre, nincs kerítése, olyan óriási, hogy el lehet veszni benne. Ráadásul ott nem a házaknak van kertje, hanem a kertnek vannak házai. – Jól emlékszem erre a gondolatfolyamra általános iskolás koromból. Az Ikarus busz, amely budapesti kirándulásra vitt bennünket, lassan döcögött haza, Békés megye felé. Mi, az iskolások a műbőr üléseken igyekeztünk feldolgozni az osztálykiránduláson látott budapesti látnivalókat.
Nem tetszett a Városliget, jelentettem ki.
Túl nagynak és értelmetlennek ítéltem. Fogalmam sem volt, mennyire fontos lehet egy budapesti ember számára, hogy elhagyja a panellakást és legalább néhány órára úgy érezze, neki is van saját kertje.
Tizenöt évvel később az egyik kedvenc kiállítóterem a Szépművészeti Múzeum lett. Nagy festők nagy kiállítása vonzott, de a Városliget mellett még ekkor is értetlenül álltam. A Hősök tere megérintett, de nem az a hely volt, ahol tűző napon szívesen idéztem volna fel a magyar történelem nagy alakjainak néhol ellentmondásos tetteit. A vidámparkot csak korlátozottan szerettem (és szeretem ma is), állatkertbe nem megyek elvi okokból, a parkban sétálgatás helyett az erdőt választom.
A Városliget nem nekem való, vontam meg a vállam, és mentem tovább.
Eltelt ismét egy évtized, és ott álltam a felújított Városliget szélén. Magam sem hittem el, hogy ilyen könnyű itt autóval megállni, s az, hogy a mélygarázsban még az elektromos autómat is tölthettem, az az első pluszpont volt a Városliget javára.
Két napom volt arra, hogy a Liget meggyőzzön, nem csupán egy értelmetlen kert.
Naná, hogy a Szépművészetivel kezdtem, de ezen már magam sem csodálkoztam. Csontváry régi szerelem, még a főiskoláról. Az egyik ösztöndíjamat csak rá költöttem, azaz inkább az albumokra, amelyeknek minden oldala napokig állt kinyitva az asztalomon a kollégiumban.
Útban a Szépművészeti felé azonban nem tudtam kihagyni, hogy ne másszam meg ismét a Néprajzi Múzeum menő tetejét. Illik a Városligethez, ahogy a körülötte álló, emlékezésre intő emlékművekhez is. Nekem az is tetszik, ahogy az oldalán a magyar és nemzetközi népművészeti motívumok fémkockák segítségével kirajzolódnak, ahogy tetszik a barlangos elrendezés is, amely az épületet belül jellemzi. Ha éppen nincs Csontváry, akkor biztosan jobban leragadtam volna az állandó és éppen aktuális kiállítások között.
A Hősök terén most is tűzött a nap, ezeknek a szegény magyaroknak ez a sorsuk, gondoltam, és bármennyire is tisztelem többségüket, jól ismerem tetteiket, egy bólintás után továbbvonultam.
Érdekesség: A Hősök tere elődje egy úgynevezett Körönd volt, amelyet kis Ligetnek is neveztek. Sétány, virágágyásokkal, szökőkúttal. Ez volt az első korzó Pesten a 19. század közepén. Mérete is impozáns volt, kerülete csaknem 502 méter, míg átmérője 160 métert tett ki.
A Szépművészeti kapcsán a mai napig értetlenül állok a Román Csarnok története előtt. Hogyan lehetett egy ilyen helyet hetven évig raktárként használni? Talán jobb is nem gondolni erre, és örüljünk annak, hogy ma már, aki betér a múzeumba, teljes pompájában láthatja. Itt már szívesen időzöm a magyar történelem nagy alakjai, az ikonok, az oszlopfők és a népművészetben is oly szívesen használt páva- és életfamotívumok előtt. Olyan érzésem támad, mintha a múzeummal szemben álló Hősök tere és a Néprajzi Múzeum belopakodna ebbe a terembe.
Az igazi Városliget-túra azonban ezek után kezdődött számomra. A kert, amelynek érthetetlenségével küzdöttem évekig, megnyílt előttem.
A Városligeti-tó mellett csukott szemmel sétálok el, mert agyagos színe csöppet sem vonzó. A mögötte álldogáló Vajdahunyad vár is felújításra szorulna, de a távolabb magasba emelkedő hőlégballon megmenti a helyzetet.
Vonz, hogy egy Szinyei Merse Pál-festményben találjam magam, így megcélzom a ballon kiindulási pontját, s fél óra múlva már felülről szemlélem a Városligetet.
Azt hiszem, ezt kellett volna már korábban is látnom, s akkor megértem, hogy a Liget a Pesten szorosan egymáshoz kapaszkodó házsorok kertje. Kerítése is van, ha nem is a hagyományos értelemben, de a széles sugárutak, amelyek keretezik, egyben el is választják a külvilágtól. Aki átkel rajta, az egy másik világban találja magát. Pont úgy, amikor kimegyünk a kertbe. Csak itt több a szórakozási lehetőség. Ott egy fürdő (Széchenyi fürdő), itt egy múzeum (Szépművészeti Múzeum, Műcsarnok, Néprajzi Múzeum), amott zene szól (Magyar Zene Háza), vagy felbukkan egy történelmi pillanat szereplőkkel együtt, emitt frissen sültek illata kavarog (éttermek), s még bambi is kapható (na jó ezt csak azért írom itt, mert nagyon megtetszett a Dobd le magad! büfé a Városliget közepén, tudom, a bambi strandra való).
A képekre kattintva, azok nagy méretben is láthatóak.
Érdekesség: Az első hőlégballon 1811. június 3-án szállt fel innen, Gregor Kraškovič szlovén származású orvos és Johann G. Menner bécsi fizikus jóvoltából. Azt hiszem, ez lehetett az a pont, amikor az eseményre kivonult pesti tömegeket először kínálták itt itallal és étellel, és leleményes magyarok rájöttek, hogy a szórakoztató látványosságoknál mindig van étel-ital fogyasztás is. 1830 környékére ugyanis már több bódé, céllövölde is megnyitott a Ligetben.
A jelenlegi Ligetben azonban éppen az tetszik nekem, hogy diszkréten nyomulnak a vendéglátóhelyek, s alkalmazkodnak a kerthez. Piknikező hangulatba kerülök és ledobom magam, ha már így megszólított ez a büfé.
Közben Boráros Jánosra és az ő kezdeményezése nyomán megbízott, a munkát komolyan vevő Nebbien Henrik kertészre gondolok. A kertész hónapokig figyelte ezen a helyen az erdőt (akkor még erdő volt), és a növényekhez igazította a városi park, városi kert kialakítását. Körülöttem bizony lehetnek még olyan fák – miközben a koktélomat iszogatom –, amelyeket még Nebbien Henrik telepíttetett ide. Ezek a fák látták, ahogy a Ligetben szépen lassan mindenki, fiatal és idős, szegény és gazdag megtalálja a maga kikapcsolódási lehetőségét.
Sétám során pont ezt látom ma is. Mindenkire gondoltak a Liget legutóbbi felfrissítése során. Van itt játszótér kicsiknek, közepeseknek és nagyoknak (a gyermekek mellett sportolhatnak a felnőttek is), és nem maradnak ki a játékból a kutyusok sem, több kutyajátszótérbe is belebotlottam.
Érdekesség: A Városliget arculatát elsősorban a növények határozzák meg. Ebben a hatalmas kertben ma is több tucat kertész dolgozik. Híres elődök nyomdokaiban járnak ők. A zöld pázsit és a fák mellett azonban sokszor kaptak lehetőséget itt a virágok is bemutatkozásra.
Az Emich Gusztáv zoológus által, a 19. században alapított Országos Magyar Kertészeti Egyesület 1886-tól a Városligetben rendszeresen szervezett virágkiállításokat (szerencsére még a mai napig tartanak virágkiállításokat a Ligetben).
S az is érdekesség, hogy már 1867-ben megnyílt itt Pest város kertészete, Fuchs Emil irányításával. A század végén pedig bécsi mintára virágkorzót rendeztek, amikor az arisztokraták, fővárosi hírességek virággal feldíszített fogatai vonultak fel a Stefánia úton át a ligeti korzón.
Ligeti sétám második napján, miközben a Stefánia út felé tartok, rózsák illatát érzem.
Mondhatnám, hogy megyek az illat után, de mire beazonosítom, már megpillantom a Zsolnay díszítéssel burkolt épületet.
Lehet, hogy szégyen, de én még soha nem hallottam erről az épületről. Pfaff Ferenc tervezte Műcsarnoknak az 1885-ös Országos Általános Kiállításra, és mint kiderült, a kiállítások hamar kinőtték a helyet. Azután városi múzeummá alakították, és a 20. század második felében csak kallódott a gyönyörű épület. Az előtte elterülő rózsakertben arra gondolok, hogy kiváló hely lenne művészek találkozásának, s miután közelebbről is szemügyre veszem, kiderül, hogy éppen erre használják. Kávézója, közepes nagyságú termei tökéletes kulturális színteret biztosítanak itt a Liget közepén.
Érdekesség: Amikor elsőként pillantottam meg az épületet, akkor a döbbenet – hogy itt egy ilyen van – mellett elfogott a „valahonnan ismerem” érzés. S mire jó az internet? Arra, hogy kiderüljön, hét évig szinte minden nap láttam egy hasonló épületet. Pfaff Ferenc, az épület tervezője ugyanis vasútállomások tervezésével vált híressé. Többek között ő tervezte a kaposvári vasútállomást is, amely erre az épületre olyannyira hasonlít (a kaposvári épület később épült). Találunk még hasonló munkát Pfafftól Zágrábban, Szegeden, Pécsen (többek között).
Két nap a Városligetben olyan kikapcsolódás volt, amelyre én sem számítottam. Kiragadott a dübörgő nagyvárosból, kiragadott a hétköznapokból. Egy helyen volt minden, ami egy kertben. A csönd, a zöld, a nyugalom, a szórakozás, az illatok, a finom ételek, a történelem. S még kaptam hozzá egy-egy múzeumi pillanatot, zenei élményt a Magyar Zene Házában, utazást Szinyei Merse Pál festményébe.
Illik ide az a gondolat, amit Szinyei Merse Anna, a festő dédunokája, művészettörténész írt A léghajó című festményről: … Festményén így lett a nehézkedési erőt legyőzni képes léghajó lebegése egyben az emberi gondolatok szárnyalásának és a művészi szabadságnak a szimbóluma. Úgy hiszem, aki elszánja magát és eltölt pár napot a Ligetben, az nemcsak egy egyszerű kirándulást kap, hanem képes lesz kiszállni, ha csak átmenetileg is, a mindennapokat uraló gondolatokból és tevékenységekből. Feltöltődésre alkalmas úti cél a Liget Budapest látnivalói között.
