Garmisch-Partenkirchen és környéke az a régió, amelynek megismeréséről akkor sem akartam lemondani, ha tisztában voltam azzal, hogy az egyike a leglátogatottabb német turisztikai desztinációknak. Olyan látnivalók tornyosulnak itt – szó szerint is –, mint Németország legmagasabb hegycsúcsa, a Zugspitze, a mesébe illő Neuschwanstein kastély és a leghíresebb német szurdok. Ezek azok az úti célok, amelyek Bajorország, sőt Németország látnivalóinak listáján az első helyen szerepelnek.
A fentiek alapján számítani lehet arra, hogy sok turistát találunk arrafelé, és mellettük a sportolók (túrázók, hegymászók, siklóernyősök, kerékpárosok) is szívesen látogatják a környéket.
Éppen ezért igyekeztem úgy megszervezni pár napot a Bajor-Alpokban, hogy annak szépségét ne csak a leghíresebb helyeken tolongva láthassam. Az ugyanis már Velencében is nyilvánvaló volt számomra, hogy a legnépszerűbb helyek szomszédságában ugyanolyan, néhol talán még érdekesebb, szebb helyek is fellelhetőek.
Miután a Zugspitze csúcsán már jártam, s láttam a híres Neuschwanstein kastélyt is Schwangauban (megjegyzem, itt is éppen a szomszédságában álló másik ragadott el jobban), teljes erőmmel koncentrálhattam a második helyezettekre. Nem csalódtam, ahogy a szervezésem sem hagyott cserben. Úgy tölthettem el egy meleg, nyári hétvégét Garmisch-Partenkirchen környékén, hogy nem ültem dugókban, nem álltam sorban és megérintett a Bajor-Alpok csodája.
Tippjeimet és élményeimet gyűjtöttem össze, hogy mások is felfedezhessék ezt a varázslatos vidéket akkor is, ha nem szeretik a tömeget.
Miért olyan népszerű ez a környék?
A népszerűséghez két hatalmasság biztosan hozzájárult, az egyik a természet, a másik II. Lajos bajor király. A természet gondoskodik arról, hogy a nyáron kopár hegycsúcsokat a völgyek zöldje megszínesítse. Garmisch-Partenkirchen és még néhány nagyon látványos falu fekszik a hegyek lábánál, s szerintem ezzel megadják azt a lehetőséget, hogy nem kell mindig szó szerint a csúcsra törni, elég, ha lentről csodáljuk meg. A falvak között kerékpározni és gyalogolni legalább akkora élmény, mint feljutni a hegycsúcsokra.
A szelíd völgytúra azonban rejteget titkokat, de erről majd később.
Mi a helyzet II. Lajos királlyal? Nos, szerintem nem őrült volt, hanem egy szuper turisztikai szakember, akit ma akár influenszerként is emlegethetnénk. No persze ez csak így utólag fogadható el.
A három nagy kastély megépítése iszonyú terhet rótt akkoriban a népére. Neuschwanstein, Linderhof és Herrenchiemsee kastélyok nélkül azonban Bajorország látnivalói sokkal szerényebbek lennének, és bizony ezek a kastélyok manapság megkeresik a fenntartásukat, talán még törlesztenek is kicsit vissza a bajoroknak azzal, hogy erősítik a turizmust.
II. Lajos ezekkel az építményekkel csak tovább hangsúlyozta a vidéket, amelyet ő annyira szeretett. S akkor még nem beszéltünk egy titkos helyről a hegyekben, amely csak gyalog közelíthető meg, s Lajoshoz méltó módon nem hétköznapi épület, de erről is majd még később.
Ettal, ahol a barátok söre és likőrje „hűdejó”
Bajorországban már-már megszokom, hogy a legjobb sörök a kolostorokban készülnek. Amikor a varázslatos Duna-kanyarulatot fedeztem fel, amelynek egyik állomása a Weltenburg-kolostor volt, akkor találtam egy érdekes magyarázatot arra, hogy miért is főztek sört a kolostorokban. A böjt elviselhetőbbé tétele volt a cél, s talán innen eredhet a sör és a kenyér összefésülése is.
Ettal települést nemcsak látványos barokk bazilikájával és nagy területet elfoglaló épületeivel, hanem hoteljével, fogadójával és gimnáziumával (internátus) is uralja az 1330-ban alapított kolostor. A hétszáz éves múltba ékelődik egy rövid időszak, amikor nem működött, de azután visszatértek a bencések, és ma már az oktatás és a sörfőzés mellett ők is bekapcsolódtak a régió legnagyobb üzletébe, a turizmusba.
Ettal településen szálltunk meg fotósommal, s így rögtön első este megéreztem azt, hogy mennyire varázslatosak ezek a kis falvak. Elképzelhető, hogy a síszezonban vagy a nagyobb téli sportversenyek idején itt is hemzsegnek a látogatók, de a nyár közepén, az esti órákban jó értelemben vett kihalt, világvége-hangulat uralkodott Ettalban. Hol voltak az itt nyaralók? Egy részük valószínűleg éppen kipihente a napi túrát, míg a másik felük velünk együtt kóstolgatta a barátok nem gyenge sörét és gyógynövénylikőrjeit.
Tipp: Ettalt ajánlom szállásnak, jól lehet innen csillagtúrázni, közel van Garmisch-Partenkirchen (15 km), útközben néhány vízesés is felfedezhető (Kuhfluchtwasserfälle), s alig 11 km a másik irányban Linderhof, II. Lajos (szerintem) legbájosabb kastélya. Ja és jók a szomszédok is, úgymint a későbbiekben még részletesen bemutatott Oberammergau település, személyes kedvencem a környéken.
Zugspitze helyett Alpspitze, Eibsee helyett császármorzsa
A Zugspitze az a hely, ahová sehogy sem egyszerű feljutni. Gyalog csak jó kondiban lévőknek ajánlom, míg vonattal és felvonóval azoknak, akik bevállalják az előre tervezést.
Tipp: Mindenképpen online vegyétek meg előre a jegyeteket, mert ad hoc a pénztárakban a megállókban aznap már egyáltalán nem biztos, hogy kaptok jegyet. Érdemes korán kelni és a legelső vonattal felmenni, így mire mások felérnek, már lefelé tarthattok a varázslatos Eibsee-hez. A másik lehetőség, hogy kifogtok egy nyugodt novemberi napot, ahogy mi is annak idején egy osztrák túráról hazafelé jövet.
A Zugspitze ikonikus, legfőképpen azért, mert nincs nála nagyobb Németországban, s kicsit határjelölő mivolta miatt is.
Ezenkívül kétségtelenül csodás a panoráma innen az Eibsee-re.
Most én mégis arra biztatlak titeket, hogy inkább látogassatok el a szomszédba, az Alpspitzére, pontosabban annak lábához. A 2628 méter magas hegycsúcs, az Alpspitze ugyanis csak gyalog közelíthető meg, de a tövében az Osterfelderkopf 2057 méteres csúcsán adrenalinrobbantó élményben és ütős kilátásban lehet részetek.
Ide épült ugyanis egy a mélység fölé 25 méter hosszan benyúló acélkilátó, az Alpspix. Varázslatos kilátás nyílik innen úgy 1000 méteres mélységbe, a Höllentalra. Tériszonyosoknak nem ajánlott, nekik inkább a kényelmes túraútvonalakat javaslom, amelyek a völgy felé indulnak innen. S aki elég bátor, az siklóernyővel is megérkezhet a völgybe.
A hétvége csúcsán merészkedtünk ide, ráadásul nem is korán, úgy dél körül, s meglepetésemre egyetlen percet sem vártunk a felvonóra (ami mellett óriási parkoló is van), mi több, a hegyen sem zavart bennünket a tömeg, merthogy nem volt.
Ráadásul visszaérve a völgybe ezzel a panorámával fogyaszthattuk el a környék legjobb császármorzsáját (a férjem igazi császármorzsa-szakértő, s ő állítja, hogy az ottlétünk alatt elfogyasztott négy császármorzsából ez, a Toni Alm fogadóban elfogyasztott volt a csúcs; szerintem az asztaltól nyíló látkép volt a nagyobb csúcs, de a császármorzsa is finom volt).
Tipp: Az Alpspix kilátóhoz a Alpspitzbahn felvonót használjátok, innen megy a Kreuzeckbahn is (igaz, másik épületből), úgyhogy figyeljetek, melyikre szálltok fel. A túrázók átsétálhatnak az Alpspixtől a Hochalm felé, majd a Hochalmwegen egészen a Kreuzeckbahn megállójáig, 1650 méterig, innen ismét felvonóval (most a másikkal, ami a völgyből indul) rövidíthetjük le a túrát. Nem túl hosszú, s nem is nagyon megerőltető túra ez (kb. 3,5-4 km és kb. 1,5-2 óra), viszont a látvány a sziklafalak között lenyűgöző. Időhiány miatt mi most kihagytuk, de bakancslistás lett, ezért biztosan visszatérünk még a környékre.
A délután, amelynek elképesztő színei fogadtak a Höllentalban, megmutatta, hogy ilyenkor már nem érdemes az Eibsee-hez látogatni. Ekkorra mindenhol táblák hirdették, hogy a tó és környéke (ahogy a Zugspitze is) betelt.
S itt jöhet a völgy falvainak felfedezése. A délutáni órákban Garmisch-Partenkirchen csaknem kihalt volt.
Garmisch-Partenkirchen, az összeragasztott falu és a többiek
Garmisch és Partenkirchen két különböző módon fejlődő település volt a középkorban. Egymás közelében fekszenek, s mégis az egyik (Partenkirchen) évszázadokon át az Augsburg és Velence közötti kereskedelmi útból profitált, amely itt vezetett át. A másik (Garmisch) jövedelme elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésből és a mezőgazdaságból, valamint a Loisach folyón folytatott hajózásból származott. A harmincéves háborúig (17. század közepe) a két település aranykorát élte. A háborúk azonban elnéptelenítették és elszegényítették. A 19. században azonban megindult az idegenforgalom, amelyet a már emlegetett II. Lajos kicsit akadályozott. Ellentmondás, tudom, de Lajos nem támogatta a vasútfejlesztést Garmisch és Partenkirchen környékén. Ő a jövőre tett hatást, nem az akkori jelenre. A Bajor-Alpok vidékét szerette volna megőrizni olyannak, amilyen, érintetlennek.
Képzeljétek el, hogy 1850 körül Münchenből Partenkirchenbe a szekérút 10 órát vett igénybe! Mi 2023-ban alig egy óra alatt érkeztünk meg a városba.
A Lajost követő uralkodók támogatták a vasút- és útfejlesztést, sőt saját látogatásaikkal népszerűsítették is a télen-nyáron attraktív és számos kikapcsolódási lehetőséget kínáló vidéket.
A 20. század elején már ez a környék volt a legnépszerűbb turisztikai régió a Német Birodalomban.
A fejlődés elérte a hegyeket is, 1926. május 28-án üzembe helyezték Bajorország első drótkötélpályáját a Kreuzecken. A következő években többek között a Wankbahn és a Zugspitzbahn is megépült.
A Harmadik Birodalom számára oly fontos téli olimpiai játékok megrendezése 1936-ban összefogást igényelt, s a Birodalom nem bízta ezt a véletlenre és az oly másképpen gondolkodó két falura. Erőszakkal egyesítette azokat, amit talán csak néhány évtizede nem kifogásolnak a helyiek.
A városkákban sétálva fel sem tűnik, hogy két különböző településről van szó. Ma már összeolvadtak. A különböző fejlődést talán a két legrégebbi utca bejárása során lehet tapasztalni. Garmischban a Frühlingstrasse fával burkolt házainak nagy része ma már kiadó apartmanként üzemel, míg Partenkirchenben a Ludwigstrasse inkább nevezhető egyfajta városközpontnak.
Tipp: Partenkirchenben a Ludwigstrasse 8. szám alatt található úgynevezett „Öreg ház” tanúskodik még az eredeti építési stílusról. Szerencsére megmenekült az 1811-es és az 1865-ös nagy tűzvészektől, így a felső emeleten a külső és belső falak még mindig teljes egészében eredetiek. A tető fazsindellyel fedett. A ház oldalsó festményén Barbarossa császár térdelve látható, ebből következtethető, hogy az eredeti épület a Barbarossa-korszakban (12. század) épült.
A két település nem nyújtott akkora élményt, mint egy közeli szomszédjuk, igen, az, amelyik Ettal szomszédjának is tekinthető: Oberammergau. Sokat hallottam a városkáról, elsősorban a tízévente eljátszott passiójátéknak köszönhetően. A középkori pestisjárvány megfékezésére tették a fogadalmat a településen: ha véget ér a járvány, tízévente eljátsszák a passiójátékot. A passiójáték azóta nagyjából folyamatosan megrendezésre került, csak háborúk, esetleges betiltások akaszthatták meg rövid ideig történetét. Már a 19. században is 45 ezer látogatót vonzott, legutóbb 2022-ben pedig több mint 450 ezer nézője volt. Közel 1800 oberammergaui férfi és nő vett részt tavaly szereplőként a passiójátékban.
Este érkeztünk Oberammergauba, elköltöttünk egy finom vacsorát az egyik sörkertben (ahol a császármorzsa sem hiányzott, de csak a második helyre szorult), s bejártuk gyalog a települést.
Ámuldoztunk a festett homlokzatokon, amelyeket egy 18. században itt élt festő, Franz Seraph Zwinck honosított meg. Illenek a kis városkához ezek a bibliai történeteket és építészeti díszítőelemeket ötvöző homlokzatok is (Lüftmalerei, így nevezik ezt a technikát, elsősorban azért, mert készítőinek sok időt kellett a levegőben lógva eltölteni a festés közben), ahogy a számos fafaragó üzlet is.
Ja, hogy a fafaragás itt a legnépszerűbb művészeti ág, lenyűgöző alkotásokkal vannak tele a kirakatok. Szó szerint órákig lehet nézelődni.
A festői (itt szó szerint), faragott (szintén szó szerint) település sármjához már csak habként párosul a Bajor-Alpok Kofel nevű csúcsa a háttérben.
Tipp: Oberammergauban két felvonót is érdemes kipróbálni. Míg az egyikkel akár Ettal városka kolostorára is vethetünk egy pillantást (Laberbergbahn), a másikkal magát a Kofel-csúcsot vehetjük szemügyre, ráadásul az utóbbi egy nyitott libegő, amely a Bajor-Alpok finom levegőjét is szolgáltatja az útra.
Németország legszebb szurdokja, a Partnachklamm
A Partnachklamm szurdok megéri a koránkelést, ezt higgyétek el nekem! Németország legszebb szurdokja, amelyet a Partnach folyó még ma is alakít, mélyít, nem hagy sok helyet a látogatóknak. Az 1912 óta védettnek nyilvánított szurdokban egy 175 cm magas, keskeny párkányon kell egyensúlyozni (nyugalom, van korlát). Néhol a falhoz lapulva tudod csak elengedni a szembe jövőket, néhol vízcseppek hullanak a szádba, amikor az ámulattól nyitva felejted. Élveztük ennek a helyenként 80 méter mélyen, a folyó által kivájt sziklaképződménynek mind a 700 méterét, de csak azért, mert hajlandóak voltunk időben felkelni. A leírás helyett meséljenek a blog fotósának nagyszerű képei és ha egy videóra is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek be az Instagramon itt és megtaláljátok a videómat a szurdokról.
Tipp: A szurdok reggel 8-kor nyit, és a megközelítésére két lehetőség adódik. Mindkettőhöz érdemes leparkolni Garmisch-Partenkirchen Olimpiai Stadionja mellett (így arra is vethetünk egy pillantást), majd gyalog elsétálni (kb. 20 perc alatt, emelkedő nélküli úton) a Das Graseck Hotel felvonójáig. Ha túrázni is szeretnénk a szurdok másik végén induló számos túra (többek között a Zugspitze felé is) egyikét választva, akkor lentről is kezdhetjük a szurdok felfedezését. Ha marad csak a szurdok, akkor itt találjátok a Das Graseck Hotel felvonóját, amely néhány euróért használható és a hotel mellett landol. Innen ereszkedő erdei úton lehet elsétálni a szurdok felső bejáratához. Mindkét bejáratnál van egy jegyautomata, amely kártyát is elfogad. Vízálló cipő és kabát szükséges a szurdokban, csúszós és vizes a járda, valamint az út melletti sziklafalról is csöpög a víz folyamatosan.
Extra tipp: A Partnachklamm környékének felfedezését az Eckbauerbahn (szintén az Olimpiai Stadion mellett indul) segítségével is megkezdhetjük. A túrázók szívesen választják ezt az útvonalat, amely az 1237 méter magas Eckbauer-hegy csúcsától indul ki, és a szurdok a végállomása. Az Eckbauer-hegy csúcsáról kilátás nyílik a Zugspitze, az Alpspitz, a Wetterstein és a Karwendel hegycsúcsokra.
Na de hol lapul Lajos?
Tudom, hogy már alig várjátok, hogy elmeséljem, miért kedveltem annyira a Linderhof kastélyt, de úgy érzem, hogy annak II. Lajos többi kastélya mellett a helye.
Hamarosan jövök egy cikkel, amelyben bemutatom Lajossal együtt a három kastélyt, de addig is van egy jó tippem.
Tipp: Ha szívesen túráztok a hegyekben és nem rémít meg titeket a magasság, akkor ajánlom II. Lajos hegyi házát, amely egy igazán különleges építészeti alkotás. A Königshaus am Schachen csak gyalogosan, 6-7 órás túrával közelíthető meg 1866 méter magasságban a Wetterstein hegység lábánál. Építészetileg egy csoda, a svájci nyaralóház külső mögött keleti stílusú (török szalon) belső rejlik. Vezetett túrák keretében látogatható, sajnos ezekből nincs sok naponta.
Ne álljatok be a tömegbe, keressétek az alternatív megoldásokat még egy olyan népszerű helyen is, mint a Bajor-Alpok!
Az utazásunkért köszönet illeti a Német Turisztikai Hivatalt, amelytől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a Facebookon is itt az oldalukat.
