Tíz dolog, amit a németektől tanultunk

Alkalmazkodsz, elfogadsz egy olyan országban, amelybe beköltözöl. Mégiscsak te mentél oda, nem várhatod el, hogy egy egész ország idomuljon hozzád. Majd azt veszed észre, hogy bizonyos dolgokban nem is (vagy már nem) esik nehezedre a beilleszkedés, a hasonulás. Valójában szereted és szívesen követed a helyieket, átveszel tőlük egyes viselkedési formákat.

Tíz éve élünk a férjemmel Németországban, Baden-Württemberg tartományban, Konstanz kerületben, a Bodensee mellett. A részletes helymeghatározást azért tartottam fontosnak, mert úgy tapasztalom, hogy Németországban korántsem lehet általánosítani, sem a helyi német lakosság szokásai, viselkedése (amelyről itt az Élet sója blogon már írtam), sem a hivatalok, a gazdasági tényezők tekintetében.

Tíz év elég hosszú idő ahhoz, hogy észrevegyem magunkon a változás jeleit. Azokat a változásokat, amelyeket egyértelműen annak tulajdoníthatunk, hogy itt, a hazánktól (ahol 37 évig éltünk) távol, Németország déli részén éltünk.

Rengetegszer kérdezték már meg tőlem, hogy szeretek-e itt élni, s én ilyenkor sokak meglepetésére, azt válaszolom, hogy igen. Legtöbbször hozzáteszem: jobban örülnék, ha a saját hazámban élhetnék úgy, ahogy itt, de sajnos ott tucatnyi dolog hiányzik ahhoz az élethez, amelyre én vágyom. Nemrég egy ilyen beszélgetés alkalmával vetődött fel a kérdés, mit is szeretünk a német társadalomban, Németországban. Amikor csaknem tíz dolgot összeszedtünk a férjemmel, rájöttünk, hogy ezek azok, amelyeket mi a németektől tanultunk, bár egyes magatartási formáknál előkészített táptalajra esett az itteni mag, de vannak olyanok is, amelyek bizony hiányoztak a szocializációnkból.

Jöjjön az a tíz dolog, amelyet mi szívesen tanultunk meg a németektől az elmúlt tíz évben. A lista szubjektív, s nem, vagy csak részben hasonlítható össze mások tapasztalataival.

Szabálykövetés

Mindig is jobban szerettem betartani a szabályokat (legyenek azok erkölcsi vagy jogi normák), mint azon agyalni, hogyan kerülhetném meg azokat. Ennél jobban már csak azt szeretem, ha mások is betartják, és nem én állok Don Quijoteként a pusztában. A németek itt nálunk bizony igen szabálykövetőek. Láttam, hogy a koronavírus alatt éppen ezzel mentek néhány, itt élő honfitársam agyára. Én viszont biztonságban érzem ettől magam. S eszem ágában sincs a szabályokat áthágni (azért néha jön egy kis büntetés gyorshajtásért). Rendet is hoz magával a szabálykövetés, amelyet szintén csak üdvözölni tudok. S ha már körülöttem rend van, akkor a saját életemben is igyekszem rendet tenni, ami kiegyensúlyozottabbá, hatékonyabbá tesz.

A helyi tisztelete

Soha nem felejtem el azt, amikor az első hetekben rácsodálkoztam az élelmiszerboltok kínálatára. Nem az ismeretlen áruk döbbentettek meg, hanem az, hogy milyen sok volt a helyi termék. A környék kis gazdaságai is bejutottak a nagy élelmiszerláncokba, lehetett szó zöldség-gyümölcsről vagy akár sajtról, tésztáról. Figyeltem a német vásárlókat, s bizony sokan nyúltak automatikusan a helyi felé. Emellett más területen, a kis városkában, ahol élek is azt tapasztaltam, hogy nagy tisztelet övezi a helyi péket, hentest, éttermet. Kölcsönös bizalom és tisztelet van vevő és eladó között, s ezzel egy stabil, kiszámítható vásárlóerő és piac keletkezik. Nemrég mesélte egy kedves barátom, hogy a kollégája autót is csak a helyi kereskedőtől vásárol évtizedek óta, holott köztudott, hogy az adott autó néhány perces internetes keresés után máshol jóval kedvezőbb áron beszerezhető lenne.

Én is szeretek a helyiektől vásárolni, szívesen vettem át ezt a szokást.

Szelektív hulladékgyűjtés

Őszintén szólva rosszulesett, amikor az első bérlakásunkba beköltöztünk és az idős szomszédnak, aki a Máltai Szeretetszolgálattal sűrűn járta Európát, többek között Magyarországot is, első dolga volt elmagyarázni a szelektív hulladékgyűjtést. Valószínűleg tapasztalatból tudta, hogy mi bizony nem a szelektív hulladékgyűjtés hazájából jöttünk. (A második megjegyzése az volt, hogy egyszer ellopták a déli határnál Magyarországon a Volkswagenjét a Máltai Szeretetszolgálat jelével az oldalán. Később ő volt az, akitől bármit kérhettünk a házban, mindig segített.)

Négyféle hulladékot gyűjtünk, amelyből kettő között nehezen értettem meg a különbséget, de ma már természetes, hogy a teafilter a kis konyhai (ún. Restmüll) kategória, de a tejes doboz (kimosva) már sárga zsák. S persze még ott van a négyen túl a zöld hulladék, veszélyes hulladék és az üveg. Elsőre tűnik idegesítőnek, hogy hova és mit, de ma már fel sem veszem, automatikusan dobok mindent a megfelelő helyre, bízva abban, hogy ezzel picit én is segítek a környezeten.

Spórolás, de…

A németek egyik idegesítő tulajdonsága (s majd erről is írok egy cikket: Tíz dolog, amit nem szeretnék átvenni a németektől címmel) a vég nélküli spórolás. Szerencsére a legtöbben észszerű határok között spórolnak. Örülök, hogy megtanultam a takarékoskodást. Mi volt a módszer? Nos, amikor például a postán a személyzet javasolja, hogy ezt a csomagot inkább így vagy úgy add fel, mert úgy kedvezőbb, vagy egy kalauz a vonaton azt látja, hogy feleslegesen vettem jegyet a bicajra, mert azon a napon nem kell jegy, s elmagyarázza, ha leszálltam, hol tudom visszaváltani a jegyet, vagy amikor az építkezésnél a kertész segít megtalálni a kedvezőbb burkolót a teraszra, holott nála csak drágábbak vannak, akkor megállsz és elgondolkodsz. Szép lassan pedig ráálltam arra, hogy én is odafigyeljek. Nem kell mindenbe azonnal beleugrani, utána kell járni, hol kedvezőbb egy adott áru vagy szolgáltatás. Ja és ha valami valahol visszajár, akkor azt vissza kell kérni. Nincsenek számadataim, de azt tudom, hogy tudatosabban fogyasztok most, mint tíz éve. S talán most csodálkozik mindenki, hogy a spórolás, hogyan találkozik a helyi termék preferálásával? Magam sem értem mindig, de ismerek olyan embert, aki még a kétcentis ceruzát is kihegyezi, de többet fizet az áramért, mert csak a helyi szolgáltatótól hajlandó megvenni. Talán egyszer fény derül erre az anomáliára.

Pontosság

Ezt nem Németországban tanultam, de itt tovább erősödött bennem az igény a pontosságra.

Magyarországon igyekeztem betartani mind a munkában, mind a magánéletben a határidőket, a megígért időpontokat. Sajnos sokszor nem kaptam vissza, s bizony bosszantott, ha egy szerelő vagy ügyfél nem ért oda a megbeszélt időpontra. Itt azonban még a szerelő is jön a fixált időpontban. Talán csak az orvosoknál van kivétel, ahol időnként kaotikusan működő praxisokkal találkozni, ott egyórás várakozás is lehet. Ezen a területen valószínűleg nehezebb kiszámítani a ráfordítási időt. A pontosságra mindig is úgy tekintettem, mint a szabálykövetésre, kiszámíthatóvá teszi a világomat, a rendet erősíti.

Hideg fej, meleg fogadtatás

Ezt a két fontos tananyagot nem tudtam szétválasztani. Talán ez az, amiben sokan nem értenének egyet velem. Tetszett annak idején, amikor ide érkeztünk, hogy mindenki mosolyogva fogad. Bárhol. A boltban, a péknél, az orvosnál, a nyelviskolában, mindenhol. Később persze rájöttem, hogy ennek egy része csupán felületes, magukban bizonyára mást gondolnak, amikor meghallják az akcentust. Mégis azt gondolom, hogy sokkal jobban érzem magam ettől a kedves fogadtatástól, mert a színfalak mögötti világ nem érint, ugyanis nem ők lesznek a barátaim, akiktől nyílt őszinteséget várok. A napomat viszont a mosolyok teszik könnyebbé.

Ahogyan a hideg fejjel kommunikálás is. A németek igyekeznek önuralommal beszélni, s ez, úgy gondolom, kevésbé teszi stresszessé a beszélgetőpartnert. Az, hogy ezért érzelemszegénynek titulálják őket, legyen akkor probléma, ha valaki vegyes párkapcsolatban él, s több érzelem kimutatását várja el a partnerétől. Manapság azonban repedések vannak e két, szerintem hasznos és jó tulajdonság betontömbjein. Hamarosan talán a németeknek is újra kell tanulniuk a saját jó szokásaikat.

Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó

Érdekes lenne megvizsgálni ennek a mondásnak az eredetét, mert meggyőződésem, hogy német gyökerei vannak. Ha egy német azt ígéri, hogy meglátogatlak a következő héten, akkor azt meg is teszi. Amikor egy szomszéd felajánlja, hogy elintézi a háznak a pinceablakok rácsozását, akkor azt a lehető legrövidebb időn belül lebonyolítja. S ha egy munkatárs felajánlja segítségét, akkor azt komolyan gondolja. Ismét a kiszámíthatóság alapjait erősítő tulajdonságuk, amely mellé néha azért belefér egy kis lazaság is, vagy nem?

A vasárnapi csend

Ehhez alkalmazkodtam a legszívesebben. Nincsenek nyitva az üzletek vasárnap. Tudom, önuralom kérdése, hogy akkor sem megyek, ha nyitva van, de így, hogy a lehetőség sem adott, könnyebb. Vasárnap csönd van a házban, vasárnap mindenki pihen, kikapcsolódik, sportol, kirándul. Legalább egy napra minden lelassul kicsit, átáll a gondolkodás egy parkolópályára. Szükséges, úgy gondolom.

Praktikusság, szürke a neved

A németek kedvenc színe a szürke. Talán egyszer megértem ennek a történetnek a gyökerét, de most azt sejtem, a praktikusság az oka. Nyilván praktikus, hogy nem kell annyi színnel bajlódni, nem kell a gyárban átállítani a gépeket másik színre és könnyebb beköltözni egy másik bérlakásba, ha mindkét helyen szürke (és fehér) volt minden.

Különösen érdekes azonban, hogy ötvözik a rugalmatlanságot a praktikummal. A kijelölt utat nem szívesen hagyják el, holott egészen zseniálisan találnak praktikus megoldásokat egy problémára. A praktikusság tananyaga bizony megalapozott talajra hullott az esetemben. Apukám a mindent megoldó praktikus szemléletű, ezért örömmel üdvözlöm a németek helyenként szellemes megoldásait, legyenek azok a ház körüli dolgok vagy egy vállalkozás, esetleg egy turisztikai szolgáltatás. A praktikussághoz persze jól társul a spórolás is, viszont néha akadályozza a rugalmatlanságuk. Végre én is taníthatok valamit a németeknek! S csak úgy megjegyzem, hogy a szürkeség is színesedik, igaz, még csak foltokban.

Bizonyára sokan egészítenék ki ezt a listát, s én örömmel fogadom is ezt, de vitába nem szállok senkivel, mert mindenki másképpen éli meg a külföldi létet és máshogyan illeszkedik be. A fentiek általánosításként hangozhatnak, de inkább csak a tapasztalataimban (s a férjem tapasztalataiban) többségbe került eredmények alapján vontam le a következtetéseket, nem kérdeztem meg idegeneket, csupán a baráti társaságomban élő magyarokat.