Úgy érkeztünk fotós férjemmel Okcitániába, mint a középkori kereskedők. Azután elvegyültünk a városlakók között és egy váratlan pillanatban bevettük a legszebb középkori várat, amit valaha láttunk.
A délfrancia Carcassonne még azelőtt elvarázsolt, hogy láttam volna. Talán a társasjáték, amelyet a városról neveztek el, vagy az a tény, hogy hatalmas középkori várat láthatok épségben, netán a két történelmi belváros és egy finom cassoulet elfogyasztásának reménye játszott szerepet a varázslatban. Nem tudom, de a város látatlanban is úgy vonzott magához, mint ahogy rég nem látott szerelmünket húzzuk magunkhoz hosszú távollét után.
Örömmel fogadtam, hogy a blog fotósa a Canal du Midi csatornára tervezett hajózás egyik állomásának Carcassonne-t jelölte ki. Ezt az örömöt fokozta az, amikor az útra velünk tartó barátnőnk meglepett bennünket a Carcassonne társasjátékkal.
Már a városba érkezésünk előtti este belemerültünk a játékba és felkészültünk a történelmi utazásra.
A társasjáték
Meglepetésemre ezt a stratégiai társasjátékot egy német játékfejlesztő, Klaus-Jürgen Wrede találta ki. S hogy miért egy francia városról nevezte el, miközben Németországban is akad pár csodás, középkori vár? A játék lényege, hogy a játékosok minél nagyobb birtokokat, erődített városokat, apátságokat, csatornákat hozzanak létre. S itt jön a képbe Carcassonne, hiszen a középkori vára, az azt körbeölelő középkori város és a másik középkori városmag az Aude folyó túlpartján a Canal du Midi csatornával az egyik legjobb példa egy ilyen erődített városra.
A játékhoz stratégiai gondolkodás kell, tervezés, szemfülesség, képzelőerő – és szerencse. Szórakoztató, ahogy a játékosok beleélik magukat a középkori építkezésbe. Én úgy éreztem, hogy a játéknak köszönhetően már azelőtt Carcassonne-ba szerettem, hogy hajónkkal kikötöttünk volna a városban. Holott a város kinézetét a játék csak sejteti, de a szellemiségét, hangulatát – így utólag – kellően átadja.
Alsóváros az Aude folyó és a Canal du Midi között
Carcassonne várát és a körülötte létrejött várost a kereskedelmi utak védelme, ellenőrzése és a kereskedők fogadása hívta életre a középkorban. Később fontos központjává vált a kathar eretnekségnek, amelynek végét a keresztesek hozták el a vár életébe. Velük együtt a francia királyok is potenciált láttak az akkor már hatalmas és jó fekvésű erődben. Az aragóniai királysággal szemben jelentett védelmi bástyát.
S itt jön a város fejlődésének egyik legérdekesebb pontja!
Szent Lajos francia király annyira komolyan vette az erőd védelmi szerepét, hogy a körülötte lakó népességet kényszerrel leköltöztette az Aude folyó túlpartjára. Így jött létre a 13. században egy új Carcassonne, amelyet ma Alsóvárosnak neveznek.
Ennek az új Carcassonne-nak akkor növekedett meg a jelentősége, amikor a Canal du Midi megépült.
A kikötő az Alsóváros szélén fekszik, ide érkeztünk meg mi is hajónkkal. Nyugodt francia kisváros hangulatát keltette, amikor a reggeli órákban a Place Carnot (Carnot tér, itt van a piac is) egyik kávézójába betértünk.
Az utcákon itt is felbukkan a középkor, de csak épp egy-egy köszönés erejéig. Ezt kompenzálják azonban a klasszicista és szecessziós épületek, valamint a délfrancia vidékre oly jellemző, színes spalettákkal díszített lakóházak. A városmag körül valamikor városfal állt, nyomai még láthatóak.
Legnagyobb sajnálatomra nem juthattam be a Cathédrale Saint Michel de Carcassonne templomba, amely a 13. század elején épült, de az 1849-es tűzvész után felújított külsejét megcsodálhattam.
A művészeteket kedvelők számára ajánlom a város Szépművészeti Múzeumát (Musée des Beaux-Arts), amelyet a 18. században alapítottak. A 17–19. századi francia művészeti alkotások mellett a helyi kézművesek remekműveit is meg lehet tekinteni.
Híd a középkor és a középkor között
Az Alsóvárost és az Óvárost, ahogy itt nevezik: a Citét, egy régi kőhíd, a Pont Vieux köti össze. Lábánál érdemes egy pillantra megállni, mert áll ott egy kis kápolna, a Chapelle Notre-Dame-de-la-Santé. Érdekességét az adja, hogy elődje éppen ezen a helyen arra szolgált, hogy a Santiagóba tartó zarándokoknak nyújtson menedéket. Később kórház állt mellette és a pestis áldozatainak emlékére építették újjá.
Azonban Santiagón ne lépjünk ilyen gyorsan túl!
A 200 méter hosszú és 12 ívből álló középkori híd, amely ettől a kápolnától indul, része a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-útnak, itt kezdődik a Pireneusokon át vezető út.
És innen lehet fokozatosan szemügyre venni azt a csodát, amelyet Carcassonne vára nyújt. Ez itt már nem játék, ez a középkori valóság. Vagy mégsem?
Carcassonne, az erőd, a középkori város, a vár, a Cité
A vár zavaros történelméről már a cikk elején esett szó. Bármennyire jelentős is volt a középkor első évszázadaiban és bármilyen sok pénzt és energiát is öltek bele tulajdonosai, grófok, királyok, a középkor második felében elvesztette jelentőségét. Pusztulásnak indult.
Egészen addig pusztult, amíg már – talán a korábban kiköltöztetett városlakók bosszúja miatt is – lebontásra ítélték.
Ekkor jött a képbe az író, művészettörténész, a francia műemlékvédelem nagy alakja, Prosper Mérimée, aki sajnálta ezt a csodás, egykor négyezer embernek lakóhelyet és ennél is többnek védelmet nyújtó falakat, és kezdeményezte a lebontásra ítélt vár megmentését. Megértem, hogy elfogta egy romantikus érzés, volt rá hajlama, hiszen ő írta az alaptörténetet, egy novellát Bizet: Carmen című operájához. Mérimée nem maradt egyedül a vár megmentésével, társa lett a projektben Jean-Pierre Cross-Mayrevieille régész és Eugène Viollet-le-Duc építész. Viollet-le-Duc alakja ellentmondásos a műemlékvédelemben. Ő ugyanis azt vallotta, hogy nemcsak helyre kell állítani egy épületet, hanem azt, hogy „olyan teljessé állítjuk helyre, amilyen soha egyetlen korban sem lehetett. […] A legjobb az, ha belegondoljuk magunkat az egykori építész helyzetébe, s megpróbáljuk elképzelni, mit tenne, ha a világra visszatérve ő kerülne szembe az előttünk álló feladattal.”
Ennek a felfogásnak köszönhető, hogy úgy sétálhatunk Carcassonne-ban, mintha a középkor végétől az enyészet helyett folyamatosan fejlesztették volna a 19. századig ezt az építményt. Viollet-le-Duc elérte, hogy eszünkbe sem jut a falak között sétálva, hogy ez egy felújított épület, amelyhez ő talán olyat is hozzátett, ami eredetileg nem volt ott.
A középkori város az 52 toronnyal és két koncentrikus várfallal, amelyek hossza összesen 3 km, valamint a château comtallal, a belső várral elrepíti a látogatót egy középkori világba.
A város, amely körbeveszi a belső várat és a román kori Basilique Saint-Nazaire-t, él. Kevés lakója van, s azok is inkább a turistákért vannak itt, de a falakon sétálva, bejárva az egykori erőd épületeit, múzeumjait, hálásak lehetünk a három férfinak, akik nem hagyták elpusztulni.
Több helyen felfigyeltem a magyarázó táblákra, amelyek bizonygatták, hogy Viollet-le-Duc nem légből kapott ötletekkel újította fel Carcassonne várát, hanem bizony mindenhez igazolást keresett a történelemben. Érdekes séta volt ezek tükrében a várfal végigjárása és a betekintés egy-két kertbe, valamint a most turistáktól zajos utcák mögé nézni.
(Figyelem! A várfalakat csak az tudja végigjárni, aki belépőt vesz a château comtalba, de megéri, elhihetitek nekem!)
A galériában a fotókra kattintva, azok nagy méretben is megnézhetőek!
Cassoulet és egyéb finomságok a történelmi falak között
Franciaországban nem lehet éhen halni – járja a mondás köztem és férjem között. Vakon is hajlandó vagyok rábökni az étlapon bármire, mert tudom, hogy ízleni fog. Szerencsés természetem és gyomrom van. A cassoulet-t már régebb óta ismertem, de vágytam rá, hogy mégis itt, ahol oly közel járok a születési helyéhez, megkóstoljam. A Cité egyik éttermében, miközben a várfalat csodáltam, merült el kanalam a babos, kolbászos, sertés- és bárányhúsos, kacsás ételben.
Alig pár kilométerre innen, Castelnaudary városában született meg az az étel a százéves háború idején, a 14. század közepén. Akkor még nem így nevezték, a cassoulet nevet csak később kapta, valószínűleg a languedoci cassolo – főzőedény – kicsinyítőképzős változata a név.
Fenséges, ahogy a váron belül a környékről származó finomságokat a látogatók elé tárják. Imádtam a kacsamájat a Le Sénéchal bisztróban, meglepett a Hypocras likőr és szívesen melegedtem egy jó pohár pastis társaságában az esős időben.
A fények kísérjenek utadon!
Tudom, hogy csábító a városnéző kisvonat, amely körbejárja a Citét, vagy a busz, amely felvisz és lehoz a kaptatókkal megközelíthető középkori városba és városból, de inkább gyalogoljatok. Mi az esős idő ellenére is gyalogoltunk, és nem bántuk meg.
Amíg felértek és meg-megálltok, a várat minden oldalról szemügyre vehetitek. Amíg körbejárjátok a falakat, addig megértitek erőd jellegét, s amíg visszatértek az Alsóvárosba a fent töltött nap után este, addig gyönyörködhettek a fényekben.
Azt olvastam az egyik francia turisztikai oldalon, amely Carcassonne városát hirdette, hogy a legfontosabb, amit a városba vigyél magaddal, az nem más, mint az idő. Két várost kapsz, egy olyan csodát, mint a Canal du Midi és két borrégiót, számos apró francia faluval. Carcassonne és környéke az a hely, ahol napokig nem lehet unatkozni. Ja és próbáld ki a Carcassonne társasjátékot!
És ha már említettem a Pireneusokat, akkor elárulom, hogy mi is nekivágtunk, ha nem is gyalog, de autóval. Ellátogattunk az alig három órára fekvő Andorrába, amelyről itt olvashatsz az Élet sója blogon.
