Az északolasz város, Velence akkor is titokzatos marad, amikor nem viseli a karneváli maszkot, amikor sok ezer turista bolyong a sikátoraiban, és amikor az Élet sója blog megkísérli kifigyelni titkait.

Bátor ötletnek tűnt húsvétkor Velencébe utazni, de hálás vagyok a bátorságunkért. Három nap alatt megállapítottam, hogy nincs Velencéhez hasonló város Európában. Tucatjával vannak olyan városok az öreg kontinensünkön, ahová gondolkodás nélkül költöznék, de azok egészen más maszkot viselnek.

Velence nem visel maszkot, ő maga a maszk. Álarc, amely izgalmas, páratlan világba viszi magával az utazót, de a felszín alatti Velencét mindenki képzeletére bízza.

Ez most valami más lesz

Ezernyi útleírás, a város nevezetességeit bemutató cikk, millió útikönyv, irodalmi és filmművészeti alkotás található Velencéről. Egy ennyire ismert városról élménybeszámolót írni olyan lenne, mint a krumpli ízét magyarázni. Gyakorlatilag mindenki hallott már a Szent Márk térről, a dózsepalotáról, a lagúnákról és a gondolákról. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy valami egészen mással leplek meg benneteket, kedves Olvasóim.

Velencében alkalmaztam a „sauntering” műfaját, amely Henry David Thoreau nevéhez köthető, és a lényege, hogy az író sétál, és leírja, közben mi történik, mit vesz észre, mindez milyen gondolatokat indít el benne. Ez nekem is kihívás volt, nektek pedig újdonság lehet. A blog fotósának fényképei tökéletes kiegészítései az én kis sétámnak.

Ettől még nem fosztanálak meg benneteket a tapasztalataimtól, amelyeket az írás végén találtok, szintén sok inspiráló fotó kíséretében.

Velence fordított világa

A sikátor a legintimebb utca. Olyan, mintha az épületből vágták volna ki, csak azzal a szándékkal, hogy bárki beleláthasson annak lelkébe. A vállam súrolja kétoldalt a falakat, ahogy egyre beljebb jutok. A fejem fölött összezárnak a tetők, egészen távol, úgy harminc méterre látom csak a délutáni nap fényét. Félúton megállok, hallgatódzom, Mahlert játszik valaki zongorán, talán épp maga a szerző? Miért ne hallhatnám az egykori lakókat, Thomas Mann és Visconti is hallotta, és a sikátor semmit sem változott az elmúlt évszázadokban. Ahogy a kettévágott házak sem. Az ablakpárkány alatt kötélen száradnak a lenvászon lepedők, a nyitott ablakon macska dugja ki a fejét.

Álljak tovább, mielőtt egy fürge nonna kiönti mosogatóvizét az utca kövére?

Kockáztatok, és lesem tovább az építőkövek lelkét.

Egy méter, talán egy húsz, ennyi az a magasság, amely alatt a téglák csupaszabbak fenti társaiknál. Elmosta ruhájukat a lagúna. Egyszer, kétszer, sokszor.

A ház feladta, és nem ruházta tovább mostohagyermekeit, költött inkább a magasra törő ifjakra.

Az első szint vörös homlokzatát oroszlánstukkók díszítik, a második szint ablakai elé már kecses oszlopokon álló erkélyt is vettek a déli napfénnyel együtt.

Felfelé vágyom, de fejem a mezítlábast és elegánst elválasztó határvonalig ér fel. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy nekitapasszam fülem a falnak.

Hallom Velence hangját: nonnok nyögnek a lagúnától cipelt áruk alatt, minorék álsikollyal kéretik magukat a leszálló este szürkeségében, alunnok mutáló hangja tör ki férfias álarcaik alól.

– Excuse me! Are you well? – bök meg egy turista.

Mit csinálok? Velence egyik sikátorában a házfalnak dőlve ábrándozom. Bólintok, látom a szemén, hogy érti. Ő is megtette már, valahol egy másik sikátorban. Továbbáll, én utána. Megérkezem a házsorok közé vágott nyílás végéhez, oda, ahol a lagúna csak egy irányba enged tovább. Velence irányít, így őrizheti meg titkait. Hiába mennék jobbra, áthatolhatatlan kerítés óvja a casa életét. Elképzelhetem, ahogy gyermekek majszolják a kezükbe nyomott dózsekenyeret az udvaron, de nem lehetek biztos benne, hogy nem egy pöffeszkedő avo ugráltatja épp menyét a citromfa árnyékából.

Követem a lagúnát, amerre engedi. A vízen visszatükröződnek a part menti épületek. Olyan, mintha mindegyikből kettő lenne, egy a felszín fölött, egy a lagúnában. A fordított világban, Velence felszíne alatt laknak az álarc nélküli velenceiek. Ők építették a palotákat, a templomokat, a campaniléket, a kikötőket. Ők döngölték az iszapba a mólók oszlopait, és ők nyitották meg a bottegákat és tavernákat. Ők viszik el nap mint nap a szemetet, javítják a sok száz hidat, hordják be éjjel az árut.

Szívesebben találkoznék velük, mint a fényképezőket kattintgató turistákkal, de most, amikor felkapaszkodom a lagúna fölé hajló kőhídra, mégis az utóbbiakhoz simulok.

Merveilleuse, magnifico, amazing, wunderbar, csodálatos – suttogják a fülembe, s rohannak tovább, újabb sikátor, újabb lagúna és újabb látnivaló felé. Velence nem ezt akarja. A híd hűvös köve megfogja kezem. Maradásra ösztönöz.

Fekete gondola siklik felém, lenézek, amikor a hídhoz ér, olyan fényesre lakkozták a felszín alatt élő velencei kezek, hogy meglátom magam a felületén. Eltűnik a vörös téglák alatt, mire átlépek a híd másik oldalához, a gondola éppen kidugja orrát a híd alól, a gondolás felnéz, majd egy korhadt móló felé irányítja a hajót. Karján az izmok megemelik csíkos pólóját, miközben a fa köré csomózza a köteleket, kerek szalmakalapját a bársonnyal bevont ülésre hajítja.

Takarókat helyez az ülésekre, rögzíti azokat, egy ronggyal letörli a napi verejtéket a lapát fejéről. A gondoskodás pillanatát látom. A gondola egyre lassabban ring, ásít, majd elköszön Giorgiótól – úgy képzelem, így hívják a hajón tevékenykedő férfit. Giorgio fáradtan ugrik a partra, megbotlik, és csaknem fellöki egy lila hajú lány festőállványát. Egyszerre kapnak az állvány után, váltanak pár szót, majd Giorgio magához húzza a lányt, és megcsókolja.

Ez mekkora klisé, de Velencének a klisé is jól áll. Velence a klisék istennője.

Julia összepakol, Giorgio rágyújt, és együtt távoznak. Figyelem, amikor a lagúna partján, egy sárgára festett házban eltűnnek. Útban vannak a fordított világba, ahol levehetik az izmos gondolás és a tehetséges festő álarcát, és velenceiként elfogyaszthatják a zöld raviolit, amelyet Giorgio nonnája eléjük tett.

Megsimogatom a híd hűvös köveit, s egy újabb sikátor felé veszem az irányt. A falhoz simulok, várom, hogy Velence megszólaljon, de nem hallok mást, mint nyögést, jajgatást.

Nyögnek az évszázadok, a csatából megtért keresztesek, a vagyonukat vesztett patríciusok, jajgatnak a dózse rabjai, sóhajtanak a hídon átcipelt halálra ítéltek, és horkantva engedik ki utolsó hangjukat a járványok áldozatai. Ez is ott lapul Velence felszíne alatt.

Fertőtlenítő illata keveredik a sült olaj szagával, amikor Abdul az orrom előtt nyitja ki egy étterem konyhájának sikátorra nyíló ajtaját. Kiengedi a napi gőzt, ami átjárja a szűk utcát. Abdul keletről jött, talán már évszázadokkal ezelőtt egy velencei kalmárral, azóta ő is a sikátorok városa felszín alatti világának része. Az utca végén bekacsint a késő délutáni nap, visszafelé tolna, de ellenállok, és csatába szállva a felém rohanó porszemekkel, eljutok egy újabb lagúna partjára. Egy út van, két lehetőség, a híd és egy következő nyílás Velence lelkében vagy a partot lezáró étterem terasza.

Leülök, kérek egy kávét.

Lucio, a hatvanas pincér ügyet sem vet az előttem felhalmozódó kávéscsészékre. Félig megivott kávé, rúzsfoltos porcelán, cukormaradék, összegyűrt szalvéta. Úgy képzelem, előttem itt ült mindenki, akit kedvelek. Márai, Picasso, Dalí, Sophia Loren, Hemingway, Szabó Magda, Szerb Antal. Ők is figyelték Velencét, de ők sem láttak mást, csak a szűk nyílásokat a város lelkében. Az igazi Velencét, a felszín alatti várost, a lagúnák vizén visszatükröződő fordított világot évszázados törvények védik, a titok örök.

(A galériában a fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)

Tippek és infók a világ legismertebb városához

Szállás

Velence szárazföldi negyedében, Mestrében szálltunk meg, mert itt az autónk parkolhatott a hotelben, a velencei busz a szálloda előtti megállóból indult és ár-érték arányban is kedvező ajánlatot kaptunk éjszakánként. A buszra érvényes a vaporettóra váltott egy-, két- vagy többnapos jegy, így csak az első alkalommal kellett jegyet kérnünk a szállodában, mert a velencei buszpályaudvar mellett tudtuk érvényesíteni 72 órás jegyünket. A busz este későn és korán reggel is közlekedik. Ez fontos információ, hiszen Velencében a tömeg elkerülése érdekében javaslom a korai kelést és/vagy a kései fekvést.

Látnivalók

A sikátorokon, tereken át tartó séták maguktól kínálták a híres látnivalókat, ezeket már csak azért sem lehet nem észrevenni, mert biztosan sokan tolonganak körülöttük. Sokkal jobban élveztem azt, amikor olyan kevésbé látogatott helyre érkeztünk, mint a Scala Contarini del Bovolo, a reneszánsz csigalépcső, amely egy ötszáz éves palota része.

A Sóhajok hídját hátulról, a Rialto hidat oldalról, a Szent Márk teret hajnalban üresen, a dózsepalotát belső titkos folyosókról, a Canal Grandét a Fondaco Dei Tedeschi áruház tetejéről néztük meg (Foglalás szükséges itt.). Más nézőpont mindegyik, de mindenképpen egyedi látványt nyújtottak. A fentiekhez azonban szükséges a tervezés. Legalább egy héttel, tíz nappal korábban foglaltunk időpontot a Fondaco Dei Tedeschi áruház tetejére, ahogy a dózsepalota titkos túrájára is (ez azért is előnyös túra, mert így könnyebben átjuthatunk a biztonsági ellenőrzésre várakozó sorokon és láthatjuk Casanova celláját, megtudhatjuk szökése történetét).

(A galériában a fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)

Velencét távolról a San Giorgio Maggiore sziget bazilikájának tornyából szemléltük egy korai órán, ahová szintén a vaporettó vitt el bennünket (2-es számú).

A Ponte dell’Accademiát és a Peggy Guggenheim Collectiont kívülről szemléltük, mert elragadta a figyelmet a Palazzo Franchetti Lee Miller – Man Ray: Fashion, love, war kiállítása.

Szerettem sétálni a Cannaregio negyedben, azon belül is a Gettóban, a zsidónegyedben, és elvarázsolt az elázott könyvek boltja, a Libreria dell’Acqua Alta.

Gasztronómia

Velencében nemcsak a látvány az, ami elvarázsolt, hanem a gasztronómia is. A finomságokkal történt első találkozásunkra a Dorsoduro negyedben került sor. Számomra kicsit bizarr kinézetű a velencei szendvics, de a Bar Alla Toletta (Dorsoduro, 1191, 30123 Venezia VE, Olaszország) készítményei egy jó pohár fehérbor kíséretében meggyőztek arról, hogy igenis finomak.

A szendvics után már csak egy jó kávéra és sütire vágytam, amelyet a szomszédban, a Pasticceria Toletta (Ponte de le Maravegie, 1192, 30123 Venezia) kifogástalanul tett le elénk.

A legjobb fagyit a Gelatoteca Susóban ettük, fenséges sonkákat kóstoltunk az Osteria Poggi – Prosciutto e Bollicinénél.

A vacsorákhoz előre foglaltunk, mert a legjobb éttermek kicsik és hamar betelnek Velencében. Ajánlom nektek a Ristorante Levantét és az Hostaria Osottoosoprát. Kóstoltuk a környéken híres Valpolicellát a Vineria all’Amaronénál.

Reggeliztünk az ikonikus Caffè Florianban, csak hogy találkozzunk a fenséges dózsekávéval és együnk egy jó reggelit, de reggeliztünk egyszerű kis eldugott kávézóban is.

Szerintem Velencében kávézók tekintetében nincs rossz választás. Legyetek bátrak!

Kitekintés Velencéből

Sokat vacilláltam azon, hogy a három nap alatt érdemes-e ellátogatni a Velence környéki szigetekre. Végül mégis egy délutáni kiruccanás mellett döntöttem Burano és Murano vonatkozásában. Burano a csipke és a halászat központja, Murano az üvegművészet fellegvára. Erről a két szigetről külön bejegyzést hozok nektek ide a blogra, mert az egy délután alatt is sok érdekességre leltünk.