Hidegen fújt a télvégi szél a városi parkban. A dolmányos varjak fel-alá járkáltak a park fái között, a cinegék pedig megállás nélkül ismételgették, hogy küncsics, küncsics, küncsics.
Bükk mélyen aludt a park legnagyobb és legmívesebb padja mellett, álmában az örök tavasz birodalmában járt. Körülötte a tavaszi levegőtől kinyílt barátok álltak, mindenki mosolygott, izgatott volt, tele energiával. S akkor az álom átcsapott egy ronda, őszi napba. Valamennyien szomorúak voltak, még azok is, akik az előbb boldogan cseverésztek. Csak néztek magukba, s szótlanul tűrték, ahogyan elveszítik megőszült gyermekeiket, a faleveleket, s kopasz testüket belepi a hó. A hideg mindent megfagyasztott, a szépséget, a vidámságot, a barátokat, mindent, ami az életet jelentette néhány hónapon át.
Önnek egy új üzenete érkezett! – hallatszott távolról. Bükk magához tért, de az álom bevésődött emlékezetébe. Virág volt az: Itt a tavasz, ébresztő! – szólt az üzenet.
Bükk nem válaszolt rögtön, még az álom a hatása alatt állt.
Szerette Virágot, aki nem messze élt tőle, sokat beszélgettek az év minden szakában, kivéve persze a telet. Hó Virág kiszolgáltatott élete ellenére is mindig vidám volt.
Bükk egy kedves házaspár kertjében született éppen 138 évgyűrűvel ezelőtt. Virág sokkal fiatalabb volt, s már most tudta, hogy élete nem lesz olyan hosszú, mint Bükké. A hóvirágok nemzetségében mindenki csak néhány évet él.
Azért akadt közös tulajdonságuk is.
Talán ezért is talált rá Bükkre.
Gyökereiken keresztül rendszeresen beszélgettek. A parkban számos más barátjuk is lakott még, egymást biztatták minden ősszel, hogy hamar eltelik majd a hosszú, havas, hideg, s unalmas tél.
Virág ébredt elsőnek, s ő verte fel álmukból a többieket, köztük Bükköt.
De Bükk most nem akart felébredni, nem akarta, hogy tavasz legyen.
Nem akarta, hogy megint mindent elölről kelljen kezdeni.
Élni és ősszel majd újra kicsit meghalni.
Élvezte az életet tavasztól őszig, de óriási fájdalmakat élt át, amikor itt kellett hagynia barátait és a simogató napsugarakat.
– Hahó, Bükk, miért nem válaszolsz? – jött a következő üzenet Virágtól.
Nem teheted ezt Virággal, súgták tapasztalt gyűrűi.
– Szervusz Virág! – válaszolt hosszan elnyújtva.
– Miért szomorkodsz Bükk, itt a tavasz, érzed már a napsugarak erejét? – csacsogta Hó Virág
– Nem akarom érezni Virág, annyira unom ezt az életet. Mi értelme az egésznek? Egy végtelen körforgás, amelyben mindig eljön a tél, a magány, a sötétség, a pusztulás. Hiába minden, te is csak ideig-óráig maradsz itt. Még május előtt lehullanak szirmaid, lelassul a keringésed és alig tudsz beszélni. Éppen csak leveleid maradnak nyitva.
– Na és, jövőre újra találkozunk, s addig is jönnek majd a többiek, Nárcisz, a kecses nagyfejű, Jácint, a tömzsi sokszínű, Orgona, az illatbajnok, majd az elkápráztató Tulipánok. Őket is szereted Bükk.
Virágnak igaza van, szerette őket, vidámak voltak, sokszínűek és rendszerint őt is megnevettették. Mire távoztak, már itt voltak első gyermekei, a formás, életerős rügyek, velük kellett foglalkoznia. Erős, ellenálló leveleket nevelt belőlük. Velük együtt érkezett a második gyermekáldás, a virágai. Mire őket kiházasította, s családjaik kupacsait is kialakították – ami ritkán, nem is minden évben sikerült – már elkezdhetett csomagolni a télre.
– Szeretem, de olyan hamar itt hagytok, jön a tél, vele együtt az a ronda köpködő bagoly, Füles. Ki nem állhatom. A telet vele is és nélküle is unom, más életet szeretnék Virág. Szabad akarok lenni, világot látni, más fákkal is találkozni egész évben.
Miközben beszélt, érezte, hogy az egyik ágán melegség futott végig. Nap volt az, aki már tavaszi pompában, a kifutókon felvonultatott legújabb arany trendek ruháiban jelent meg és akkora erővel játszott Bükk testén, hogy nehéz volt figyelmen kívül hagyni. De Bükk most erős akart lenni, nem hagyja magát. Mondjanak vagy csináljanak bármit, elég volt, nem kezdi újra. Ha nem élhet más életet, akkor ez nem kell, akkor inkább vágják ki és legyen belőle egy csinos kis komód az Ashley-nél.
– Bükk, ha nem hajtasz ki, nem neveled levélgyermekeidet, akkor jön az a mogorva parkőr és kivágat téged.
– Jöjjön csak, nem bánom. Vágjanak ki, csináljanak belőlem bútort.Nem is lenne rossz komódként állni egy tengerparti villában, minden nap érezni a tenger illatát, fontosnak lenni valakinek. Fontos lehetnék annak, aki használ, érted Virág!?
– Persze, fontos, kinek? Egy olyan embernek, aki még beszélgetni sem tud veled, a gyökereid nélkül többé nem kommunikálhatnál senkivel.
Virágnak ebben igaza volt. Sokszor jöttek gyermekek, felnőttek, ifjak és vének a parkba, ölelgették, simogatták, de ő sohasem érzett semmit. Ha Virág vagy a többi növény üzent neki, az mindig melegséggel öntötte el. No meg a hangyák, őket szerette még. Futkostak a törzsén le és fel, körbe-körbe.
Gépek zaja vert éket a gondolatai közé. Egy kis markoló és egy teherautó tartott felé. Hatalmas robajjal fékeztek le előtte. Majdnem eltaposták Virágot. A mogorva parkőr ugrott ki a sofőr mellől a teherautóból és Bükk felé mutogatott.
– Mit akarnak ezek? – jött a kérdés Hó Virágtól.
– Talán mégis komód lehetek? Hidd el Virág nem bánom!
Közben a kis markoló Bükktől pár méterre lyukakat kezdett ásni, a teherautóról fiatal fákat húztak le.
Bükk arra az időre gondolt, amikor még ő is ilyen fiatal volt. Eleinte boldogság öntötte el, amikor idekerült a parkba, remélte, hogy itt nem lesz magányos, de az volt. Más fák csak jóval messzebb kapaszkodtak tőle, virágok sem laktak akkor még itt. Később azonban jött Hó Virág és a többiek.
– Bükk! Szerintem új szomszédokat kapsz! Úgy látom egészen fiatalok!
– Igen, éppen olyan fák, mint én! – válaszolta szemlélődés közben Bükk.
Néhány óra alatt négy új fát ültettek Bükk köré. A gépek elmentek, a parkra a korai este leple borult.
– Bükkös jó estét! – hallotta Bükk – tudnál nekünk segíteni?
– Igen – válaszolta gondolkodás nélkül Bükk a fiataloknak.
– Mi még soha nem laktunk ilyen helyen, fogalmunk sincs, hogy mit kell itt csinálni! Kicsit félünk és gyökereink is bizonytalanok. Te már biztosan régen itt laksz, mert jó magas és erős vagy. Tudod, hogyan kell itt élni?
– Igen, tudom! – válaszolta Bükk, majd belekezdett a park bemutatásába és a fiatalok okításába minden évgyűrűje tapasztalatával. Éjszakákon és nappalokon keresztül magyarázott nekik, amíg azok biztos lábakon nem álltak a földben.
Hó Virág távolról figyelte őket minden nap, s magában nagyon örült, hogy Bükk közben nevelni kezdte rügyeit, ami azt jelentette, már nem is akar komód lenni egy tengerparti villában.
