Dorothy patkói alatt csikorgott az útburkolatra felhordott homok. A lovat láthatóan jobban zavarták a legyek, amelyek egész úton követték és csiklandozták a fülét. Anton alig hallhatóan cuppantott a szájával, Dorothy hátrapillantott. A férfi meghúzta a kantárszárat és a ló megfeszítette nyakizmait, majd egész testét kissé meghajlítva jobbra húzta a kocsit. Volt még idejük a komp befutása előtt, ezért Anton úgy döntött, hogy kerülnek a nagy dűne irányába. A Watt-tenger mellett ballagtak. Az apály után visszatérő víz vékony rétegben öntötte el a sziget és a szárazföld közötti iszapos területet.

Elkezdődött. Közeledik a tenger, a Watt pihenni megy.

A nap azokban a percekben érkezett meg a horizont fölé, majd rögtön el is bújt egy felhő mögé. A férfi figyelte, ahogy a sugarait kicsempészi a szürkéskék függöny mögül és azok csíkokban zuhannak a tengerbe.

Anton a szüleire gondolt. Peter és Gerda jól ismerték a Wattot. Ő a mi Urunk – mondogatta az apja. Ez lesz a mi mennyországunk – tette hozzá olyankor az anyja. Amikor átlépték a nyolcvanötödik életévüket, megbetegedtek. Anton elindult velük a szárazföldre, a kórházba, de félúton az apja visszaküldte. A fiú még soha nem érezte olyan nehéznek a lábára tapadó iszapot, mint akkor. Minden erejére szüksége volt, hogy újra és újra kiemelje a süppedő fekete pokolból méretes tappancsait. A part előtti utolsó lépéseknél a víz neki-nekicsapódott a lábszárának. Vissza akart fordulni, de tudta, hogy a Watt nem hagyná.

Dorothy megrántotta a kocsit egy újabb fordulásnál. Anton visszatért az elsüppedt emlékekből. A ló magától bekanyarodott a nagy áradásra emlékeztető farakás mellett a lapos dűnék irányába. Itt már fagerendákkal kirakott úton baktattak. A nagy dűne sárga homokja a távolban virított.

A legszebb domborulat volt a szigeten, vélte Anton.

Habár ő maga még máshol nem látott halmokat. A kocsmában az idősebb férfiak rendszerint kinevették, ha a nagy dűne formáját emlegette. Igazi domborulatok kellenének már neked, Anton – vihogták ilyenkor. Anton jól tudta, hogy a nőkre gondolnak, de képtelen volt erről a számára oly kényes témáról idegenekkel beszélni. Holott a férfiak a kocsmában nem számítottak idegennek, hiszen a szigeten mindenki ismert mindenkit, de Anton nem érezte annyira közel magához a közösség férfijait, hogy ilyeneket szóba hozzon. Magányosan élt, amióta a szülei nem jöttek vissza.

A falu öregasszonyai elvétve meglátogatták az alacsony, fehér falú házban, amelynek ablakait és ajtaját minden évben zöldre festette, éppen úgy, ahogy édesanyja is tette évtizedeken át. Ilyenkor ki nem hagyták volna a célozgatást a nősülésre és a gyermeknemzésre. A sziget elvárja tőled, fiam – mondták a vénasszonyok. Minap még a lelkész is meglátogatta. Neki beszélt először azokról a gondolatokról, amelyek az utóbbi időben nem hagyták nyugodtan élni. Házasodni kellene, fiam, a szigetnek is, és neked is ildomos lenne. A Watt szereti a gyerekeket – jelentette ki a lelkész, miután meghallgatta Antont.

Anton nem szerette a Wattot. A turisták és a szigetlakók is mindig az iszapban bolyongtak, keresték a különleges tengeri élőlényeket. A Wattra vigyázni kellett, tisztelni és alkalmazkodni hozzá. A Watt kincset hoz neked – csengtek a fülében anyja szavai. De Anton a dűnékkel volt jóban.

Dorothy megállt és a fejét hátrafordította.

– Mi a baj, vénkisasszony? – kérdezte Anton a lovat és körbenézett a tájon, de semmi különöset nem látott. Meglendítette a vezetőszárat és a ló elindult és kis idő múlva ismét megtorpant.

– Dorothy, mi van már? Ne most makacskodj velem – hőbörgött a férfi, majd hangosan elnevette magát. Miért is ne most tenné, úgysincs más dolgunk, még legalább két óra, mire ideér a dagállyal a komp is ­– gondolta Anton, miközben tovább nógatta az állatot. A ló nem ment tovább, csak sűrűn nézelődött visszafelé gazdájára. Anton leugrott a bakról és az állat fejéhez ment. Ekkor már ő is látta, hogy a nagy dűne lábánál mocorog valami. Ha innen ilyen nagynak látjuk, akkor az nem madár, s nem is egy elkóborolt jószág – okoskodott magában.

– Gyere! Közelebb megyünk és megnézzük – mondta a lónak, de nem ült vissza az ülésre, hanem csak átlendítette a vezetőszárat és úgy vezette Dorothyt és a kocsit. A gyapjas rózsák lassan elmaradtak mellőlük, ahogy a kisdűnéken ide-oda mozgó fű is. A homokdomborulat egyre csak közeledett, de Anton még mindig nem tudta kivenni, hogy mit is lát. A dűne aznap is éppen olyan tökéletes ívvel metszette ketté a tájat, mint máskor. Fújhatott bármilyen erős szél, a homokot mindig úgy rendezte el a dombokon, hogy annak szabályosságán mit sem változtatott.

Egészen közel értek Dorothyval a mocorgó folthoz, amelyből kirajzolódott egy ember és egy sátor alakja, amikor Anton fejében ismét felvillantak azok a furcsa gondolatok. Jó ideig csak éjszaka támadtak, de két napja napközben is többször hatalmukba kerítették. Anton húzta Dorothyt és határozott léptekkel a mozgó alak felé lépdelt.

Szőke, hosszú hajú nőt látott, aki felhajtott mandzsettájú fehér inget és kék vászonnadrágot viselt. Két kinyitható kempingszéket igazgatott egy kisasztal körül. Mögötte világoskék sátor állt, cipzárja csak félig volt kihúzva, így nem lehetett belátni. Anton leállította Dorothyt az út mellé és odasétált a nőhöz.

– Moin – köszöntötte kedvesen.

– Moin-Moin – válaszolta a nő.

– Itt aludtak? – kérdezte Anton, s közben fejét a sátor felé biccentette.

 A nő zavartan hátrafordult, majd ismét Antonra nézett. A szeme éppen olyan kék volt, mint a sátor színe.

– Egyedül vagyok, most érkeztem csak. Tudja, ma nyitom meg itt a büfémet. Várjon! – hadarta a nő és felhúzta a sátor cipzárját, majd felhajtotta annak ajtaját. Odabent különféle üvegek, kosarak, poharak, tányérok álltak kis mobilpolcokon.

– Kér egy reggelit? – kérdezte mosolyogva az ismeretlen. – Oh, milyen buta vagyok, be sem mutatkoztam, Angelikának hívnak – csicseregte vékony hangján és már nyújtotta is Anton felé a kezét. A férfi megfogta a sovány kezet, amely úgy siklott ki a tenyeréből, mint a hevesen megmarkolt levegő.

– Én azt hiszem, nem nyithat itt büfét, hölgyem – nyögte ki Anton.

– Miért nem? Olyan csodás domborulatai vannak ennek a dűnének. S én épp egy ilyen helyet kerestem.

Anton elmosolyodott a domborulat szó hallatán.

– Hogy hívják?

– Angelika.

– Igen, azt mondta, de a büféjét?

– Füstölt sirály – jelentette ki büszkén a nő.

Anton köhintett a meglepettségtől, majd visszakérdezett.

– Füstölt sirály?

– Tudja, valami olyat szerettem volna választani, amire felkapják az emberek a fejüket. Ne aggódjon, nem tartok füstölt sirályt – nevetett Angelika. – Tudja mit? Üljön le és már hozom is a reggelit.

Anton tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát és leült az egyik kempingszékbe. Angelika sürgött-forgott és végül labskaust tett le a férfi elé. Anton imádta a krumpli, a cékla és a darálthús keverékét, éppen olyan lágy tükörtojással, ahogy a nő szervírozta. Fogalma sem volt, hogyan készítette el ilyen gyorsan itt a semmi közepén, de Antonnak ízlett.

– Mennem kell – közölte a férfi, miután a kávét is elfogyasztotta. – Jön a komp.

Angelika még akkor is integetett neki, amikor a kis dűnék melletti kanyarból Anton visszanézett.

Különös nő – morfondírozott a férfi magában és közben gyorsításra ösztönözte Dorothyt.

A kikötőben Anton türelmesen várta, hogy a komp daruja átemelje az árukonténereket a lovaskocsira. A szigeten az övén kívül még két lovaskocsi volt, amelyen ilyen nehéz tömeget is szállítani tudtak. Érkezett néhány turista is, akiknek számozott kézikocsira pakolták a csomagjaikat és vendéglátóik kíséretében elindultak a sziget központja felé.

Anton és Dorothy jócskán ebéd után végeztek a csomagok leszállításával. Vittek az élelmiszerboltba, az étterembe és a barkácsüzletbe is egy-egy ládát.

Szokásához híven Anton a munka után bement a kocsmába, amely a település legöregebb házában volt. A sziget vénjeiből és öregjeiből álló társaság tagjai már ott ütötték az asztalhoz az üres poharaik talpát.

– Mi újság a domborulatokkal, Anton? Nem hozott a komp neked egy szépet? – kérdezték kórusban, majd hangos nevetésben törtek ki.

– Itt lenne az ideje, hogy keress magadnak egy domborulatot, Anton. Tudod, a sziget rád is számít, gyermek kell már ide, fiam – kiáltotta oda az egyik vénség.

Anton kért egy sandornlikőrt és egy hideg sört, leült az öregek mellé és csak akkor szólalt meg.

– Hallottátok, hogy büfét nyit egy hölgy a nagy dűne lábánál? Angelikának hívják. – A férfi részletesen elmesélte a reggeli találkozását a szőke nővel.

Az öregek és a vének összenéztek, de mindkét asztaltársaság tagjai csak nemet intettek a fejükkel.

– Ott nem lehet büfét nyitni – mondta az egyik, akinek tisztes kora ellenére sűrű, fekete haja volt.

– S ki az az Angelika? Hányas számú házban lakik? – kérdezte egy rekedt hangú férfi, aki korábban komprakodó volt.

– Nem idevalósi – válaszolta Anton.

Az öregek összesúgtak, majd nevettek, s ismét közel hajoltak egymáshoz, úgy diskuráltak. Az egyikük, aki világítótorony-őr volt a sziget déli részén, szólalt meg hangosan:

– Te, Anton, nem lehet, hogy csak álmodtad azt a nőt?

Anton sértődötten válaszolt:

– Azóta is úgy tele van a gyomrom, hogy alig tudok mozogni, nem eszek én reggelire labskaust. Ha álmodtam volna, akkor éhes lennék mostanra már.

A vének helyeseltek, s az időközben betért két másik fiatal fuvaros is bólogatott a pult mellett.

– Nézzétek meg magatok, ott van a dűnénél. Füstölt sirály a hely neve.

Motyogás és értetlenkedés töltötte meg a kocsmát.

Anton megitta az italait és hazaindult Dorothyval. Az úton elbóbiskolt, de felriadt azokra a szörnyű gondolatokra. Meg kell nősülnie, a sziget nem bocsájtja meg, ha nem lesznek gyermekei.

A háza elé értek a lóval, amikor vadludak szálltak el fölötte. Mit keresnek ezek itt? Ráadásul rossz irányba mennek – okvetlenkedett magában. A vadludak irányváltása bosszúságot hoz – tartották a szigeten.

Megetette Dorothyt, majd maga is megebédelt és folytatta az előző nap megkezdett kaszálást a háza melletti legelőn. Délután ismét befogta a lovat és útnak indult, hogy a kiürített konténereket kivigye a szárazföldre induló komphoz. Kísértést érzett, hogy megnézze Angelikát, de úgy döntött, előbb a munka, majd hazafelé arra veszi az irányt.

A piactéren az emberek különösen viselkedtek. A világítótorony-őr felesége és a templomtakarító összesúgtak, amikor meglátták Antont. A színjátszócsoport vezetője a szájához kapott a férfi láttán és odasietett az eladónőhöz, aki az üzlet előtt dohányzott. Az egyik öreg tanácstag és a vén hálókészítő messziről integettek felé, s nevetve várták, hogy odaérjen.

– Anton, hogy van a te Angelikád?

Anton összevonta a szemöldökét és ráförmedt a két férfira.

– Nem az én Angelikám, ő csak egy büfésnő.

– Elmentünk ám a dűnéhez, de senkit nem találtunk ott. Se büfének, se nőnek nincs nyoma.

– Úgy látszik, hazament – válaszolta Anton és továbbhajtott az étterem felé a konténerekért. A kompnál minden szőke nőt megvizslatott, de csupán a szárazföldről dolgozni átjárók várakoztak türelmesen, a titokzatos nőnek nyoma sem volt.

Anton végül nem kanyarodott el a dűnéhez, hanem hazament. Ostobaság lenne kétszer is egy nap a nőt zaklatni, majd arra megy reggel.

Nem kanyarodott be másnap reggel sem, sőt este és harmadnap reggel sem ment a dűnéhez.

Minden egyes útja során hallotta, hogy az emberek azt suttogják a háta mögött: füstölt sirály.

A kocsmát is elkerülte, ahonnan mindannyiszor hangos nevetés vágódott ki elé, amikor arra baktatott Dorothyval.

Egy hét múlva, megelőzve a napfelkeltét indult el a kikötőbe. Egész éjjel gyötörték a gondolatok. A sziget nem hagyta nyugton. Ólmos fáradtság rakódott a végtagjaira a kialvatlanságtól. Dorothy a szokásosnál is lassabban cammogott. A tengeri szél alig fújt, Anton arcát csak időnként érintette meg. Elszundított a bakon. Dorothy nyerítésére ébredt. A nagy dűne mellett álltak. Angelika mosolyogva köszöntötte a férfit.

– Kér egy tejberizst?

Anton álmos pillantásokkal csodálkozott rá a nőre és csupán bólintott.

Angelika percek alatt forró tejberizst tett Anton elé a kis kerek asztalra. Édes volt, és éppen olyan lágy, ahogy a férfi szerette. A fahéj felkúszott az orrába, megcsavarta, ahogy mindig, Anton köhintett és tovább kanalazta a rizst.

– Hogy megy az üzlet? – kérdezte az elégedett mosollyal mellette ülő nőt.

– Nem panaszkodom.

– Mindennap itt van?

– Igen – válaszolta a nő, aki ismét fehér inget és kék vászonnadrágot viselt. A szőke hajába oldalt rózsaszín gyapjas rózsát tűzött, és Anton megesküdött volna, hogy a nevetésénél valami megcsillan a fogsorán, de nem tudta kivenni, mi lehet az.

– Honnan származik? – tudakolózott a férfi.

– A szárazföldről, de mindig is vonzottak a szigetek. Olyan zártak, mint az álmaink. Csak azok ismerhetik, akik álmodják, vagy akiknek elmeséljük. Szokott álmodni? – kérdezte Anton felé fordulva a nő.

– Igen.

Angelika mosolygott, majd felpattant és Anton mellé lépett. A kezét a férfi hajába túrta. Az ujjai olyan könnyedén siklottak Anton barna hajtincsei között, mintha csak a tengeri szellő kúszott volna be közéjük.

– Itt a tenger az úr, a sziget a gyermeke – mondta Anton. A nő beszaladt a sátorba, leemelt a polcról egy szárított haldarabot és ismét Anton mellé ült.

– Akkor vigyáz a gyermekére, nemde?

Anton bólintott.

– Hogyan jött át a szárazföldről? – faggatózott tovább a férfi.

– A Watt hozott – válaszolta Angelika.

Dorothy prüszköléssel jelezte a gazdájának, hogy induljanak, mert hamarosan itt a dagály és a komp. Anton elbúcsúzott Angelikától és megígérte, hogy nem marad el ilyen sokáig.

Munka után továbbra sem ment be a kocsmába, sőt egyáltalán nem állt meg a faluban. Kerülte az embereket, úgysem hinnének neki.

A nap egyre később érkezett meg reggel, a komp menetrendje is ritkult, de Anton minden reggel útnak indult a nagy dűnéhez, az ő Angelikájához.

Már magában is így hívta a nőt.

Eső csöpörgött és szél is erőre kapott azon a reggelen. Dorothy türelmesen várta, hogy Anton felszerelje. Visszament még az esőkabátért, magának és a lónak is. Nyár végén már kiszámíthatatlanabb az időjárás. Ma felteszi a kérdést a nőnek, határozta el magában. Meg kell tennie, a fránya gondolatok már egyre ritkábban ragadták magukkal, s Anton tudta, érezte, hogy ez csakis a nőnek köszönhető.

A nagy dűne domborulatai éppen olyan szabályosan simultak az égbolt és a talaj közé, mint az év valamennyi napján, és Angelika szőke haja szinte eggyé vált a mögötte húzódó homok színével. Fehér ingének ujja ismét felhajtva mutatta a nyáron lebarnult alkarját, a kék nadrágja egyik szárát kissé magasabbra hajtotta, alóla kikandikált a bokája. Anton le sem szállt a bakról, izgalmában már onnan feltette a kérdést:

– Lenne kedve hozzám költözni a télre?

A nő mosolygott, odalépett a férfihoz és megsimogatta a vezetőszáron pihenő széles kézfejét. Antont megrázta a vágy, ahogy a könnyű kéz hozzáért.

– Nem hagyhatom itt a büfémet, de ha van kedve, jöjjön ön ide. Akár örökre.

Anton és Dorothy szélsebesen vágtáztak a kis dűnék mellett. A háznál percek alatt szedték össze a legfontosabb dolgaikat. Anton magasra pakolta a szekeret, még két kézikocsit, szénával megrakva is utána kötött. Minél hamarabb vissza akart térni a nagy dűne domborulatához.

Ilyen tömeggel kénytelen volt a falu felé hajtani. A rövidebb úton, a homokban könnyen tengelyig süllyedtek volna. Piaci nap lévén, szinte mindenki a téren ácsorgott, amikor a megrakott szekérrel Anton befutott. Némán figyelték, ahogy Dorothy küszködve húzza a kocsit az úton. A kocsma előtt ott álltak az öregek és a vének. Összesúgtak, majd a hálókészítő utána kiáltott:

– Hova költözöl, Anton?

A férfi tétovázott a válaszadással, végül odakiáltott úgy, hogy azt mindenki hallja.

– Angelikához, a nagy dűnéhez.

Akkor látták utoljára Antont a szigeten.