A fiú nem akart felpillantani, amikor meghallotta a nevét a folyosón. Nézte tovább a kék tornacsukáját, amelynek széleit a mamája minden reggel fehérre sikálta. Újra a nevét kiáltotta Juli néni, de Áron inkább az ezüstszínű fűzőkre meredt. A szeme sarkában látta, ahogy egy sötét folt közelít felé. Hátracsúszott a székben, azt remélte, az igazgatónő így majd nem veszi észre.
Pár perc múlva már ott állt a hírhedt bizottság előtt. A bajuszos férfi, aki az oktatási hivatal munkatársaként mutatkozott be, kerek szemüveget viselt. Kétszer ismételte el, hogy Áron rajzból és kémiából is kiemelkedően teljesített az iskolai évek alatt. A minisztérium munkatársa, egy lila körmű szőke nő a fiú gyenge pontjait, az irodalmat és a történelmet emlegette. Juli néni a háztartástanórákon tanúsított kiváló eredményekről beszélt. A bajuszos levette a kerek szemüvegét és körkörös mozdulatokkal megtörölte. A matematikáról senki sem beszélt. Tesztek, statisztikák, eredmények, bizonyítékok arról, hogy Áron miben jó és miben nem.
A fiú szédült, hányingere lett, szemgolyója újra és újra körbejárta a kerek szemüveget, rótta a köröket, ahogy a bioszszertárban a kísérleti hörcsög. Nem akart kiszállni a kerékből.
Kimondták a végzést.
Kizuhant a körforgásból, az ezüst cipőfűzői felkúsztak a lábszárán, szorították, majd elérték a hasát. Fájtak a belei a nyomás alatt. Nem álltak le, egyre feljebb jutottak, közelítettek a nyakához. Alig kapott levegőt.
Juli néni felállt, Áron vállára tette a kezét és átvezette a következő szobába. Segített levenni a kék felsőjét, majd az orvos elé ültette.
Még elfuthat, de a mama azt nem élné túl. Az orvos sajnálkozó tekintettel nézett ki a nagyítós szemüvege fölött.
Készen is volt. A fűzők beépültek a testébe.
Becsukta az orvosi szoba ajtaját, vállára kapta a fogason lógó hátizsákját és a lehető leggyorsabban elhagyta az iskolát.
Nincs többé számtanóra, nincsenek történetek, nincs helyesírás, nincs fizika. Ezeknek vége. Nyolc osztály csupán és egy betű az alkarján.
Felhúzta a pulcsi ujját és megnézte a kék színű P-t. Vörös volt a bőre körülötte és még érezte az apró tűszúrások okozta bizsergést. Már most gyűlölte ezt a betűt, holott milyen boldogan írta le még elsőben a sokvonalas füzetbe. A pad, a pipa, a pólya betűje. És a pék. Villámgyorsan lehúzta a pulcsija ujját. Gondolni sem akart a P-re.
Üvegfalú felhőkarcolók között bandukolt, de ma egyik sem érdekelte. Holott egészen újak is meredtek az ég felé az ovális városi park és az iskola között. Elment mellettük, ő már úgysem tervezhet ilyeneket. Bezzeg az Olivér, ő M betűt kapott. Mehet mérnöknek.
Drónok suhantak el a feje fölött, a kék rendőrségi üvegpalota kinyíló ablakában tűntek el. Viktor, a legjobb barátja mindig arról álmodott, hogy rendőr lesz, de nem találták alkalmasnak, ezért T betűt kapott. Taxisnak tanul majd. Legalább az autók iránti szeretete megmaradhat.
S ő? Mi lesz vele? Semmi. Pék lesz.
Észre sem vette, amikor a házukhoz ért. Automatikusan nyitotta ki a kaput, felliftezett a hetvenegyedik szintre. A mamája már otthon volt.
– Áron, most jött az üzenet a szülői értesítőben, hogy megkaptad. Annyira büszke vagyok rád. Már a számban érzem azokat a csodálatos péksüteményeket, amelyeket te sütsz.
Rá se nézett az anyjára, miközben ledobta a táskáját, csupán annyit motyogott az orra alatt: Szia, mama! Majd leült a pulthoz és a kikészített levesbe mártotta a kanalát. Egyetlenegyszer sem tudta a szájához emelni, csak kevergette a rózsaszín ételt.
– Mama, miért nem lehetek inkább mérnök? – tette fel a kérdést a fritőz applikációjával bajlódó anyjának.
– Drágám, te is tudod, hogy Juli néni szerint te péknek való vagy. Emlékszel, hogy mennyire imádta azokat a kis kalácsokat, amelyeket együtt sütöttünk az iskolai rendezvényekre? No, meg ugye mindig is szerettél gyurmázni, jó a kézügyességed. S egy osztályból csak egy gyerek mehet mérnöknek. Nem téged választottak. Mindig olyan szófogadó gyerek voltál, Áron, légy most is az. Ezen már úgysem változtathatunk. Aki egyszer megkapja a tetoválást, annak a betű kijelöli az útját.
Áron nem szólt egy szót sem, csak otthagyta a levest a pulton és bezárkózott a szobájába. Előhúzta az ágy alól az Hagia Sophia makettjét, amelyet hónapok óta épített. Már csak a minaretek hiányoztak. Nem talált hozzá megfelelő papírt. Még a „Letűnt áruk” piacán is járt, de csak lágy csomagolópapírokra bukkant. Senki nem épít manapság papírból makettet, nyomtasd ki, pillanatok alatt kész lenne az új gépemmel – mondogatta neki Viktor, a barátja, valahányszor a makettre hivatkozva nem ment vele a szimulációs játékokat játszani.
Áron lerakta az épületet az asztalára és leült vele szemben. Az ilyen épületek az ő évszázadában, a XXII. században már nem divatosak. Lebontják azokat és helyükre az előregyártott elemekből készült felhőkarcolók kerülnek. Olivér is olyanokat tervez majd. Talán jobb is, hogy neki nem kell ebben részt vennie. Megfogta az asztalán heverő ollót és szétvágta az isztambuli épület kicsinyített mását ezernyi darabra.
– Áron – ordított a pékmester az üzlethelyiségből –, azonnal gyere ide.
A fiú megtörölte lisztes kezét, ránézett a kemencében pirosodó zsemlékre és kilépett a sötét helyiségből a világos üzletbe.
– Ez az úr papírdarabot talált a kalácsban, amit a hivatali rendezvényükre sütöttél – mutatott a mester egy bajuszos férfira, aki kerek szemüveget viselt. – Hogyan lehetséges ez, fiam? Évek óta nem tartunk papírt az üzemben.
– Fogalmam sincs – válaszolta Áron. Megrántotta a vállát és visszaindult az üzembe.
– Újra kell sütni, az egész adagot, még ma – kiáltotta utána a mester. Áron eltűnt a sötét helyiségben. Az elektromos kemence ablakán éppen akkor jelent meg a kisült zsemléket ábrázoló sziluett, és megszólalt az az idegesítő jelzés. Kiszedte a forró zsemléket és beprogramozta a dagasztót a kalácskészítésre. Lisztet szórt az asztalra az újabb adag tészta előtt, elsimította a fehér port. A pult alól kihúzott egy vászonzsákot, amelyben az Hagia Sophia makett apró darabjait őrizte. Huszonnyolc kis szeletet számolt ki. Felismerte a kupolát tartó oszlopok és a pendentif részeit. A nadrágja zsebéből előszedte az indigókék tollat és leült az asztalhoz. Belerakta a lisztbe a kis papírdarabokat, mindegyik hátuljára M betűt írt. A gép mögötte sípolással jelezte, hogy a kalácstészta elkészült.
