Vízcseppek egyensúlyoztak az irodaház bejárata előtt magasodó pálmák levelein. Egyikük éppen akkor adta fel a harcot és gurult végig a zöld felületen, hogy végül lecsöppenjen az alatta álló bokorra, amikor a lajhár előtt megállt a kolibri.
A madár Versace legújabb nyári kollekciójának óceánzöld darabját, a nyakán égszínkék Chanel sállal viselte. Feje búbján a tollazata szabályos sorokban simult hátra, csőre a ráhulló esőcseppeknek is ellenálló fényben virított. A lajhár alig látott ki a fejéről arcába boruló, elázott, csomókba kuszálódott szőrzete alól, és hosszúra nyúlt, manikűrt soha nem látott körmeivel lassú mozdulatokkal vakargatta a nyakát.
– Jó reggelt, kolléga úr, az ablakból láttam, hogy fél órája itt álldogál, ne haragudjon, hogy szóvá teszem, de pontosan 27 perce megkezdődött a munkaideje – csicseregte a kolibri olyan gyorsan, hogy a lajhár alig tudta követni.
– Valóban látott az ablakból?
– Nem az a lényeg, kolléga úr, hanem a 27 perc! Emlékeztetném, hogy ma van az Orchidea Nektár projektünk leadási határideje.
– 27 perce? – kérdezett vissza a lajhár.
– Igen, pontosan, de azóta további hat perccel növelte a késését. Árulja már el, hogy mit kémlel ilyen hosszasan? – kérdezte hadarva a kolibri, és közben úgy döntötte meg a fejét, hogy égszínkék sálja alatt kivillant smaragd nyaklánca.
– A vízcseppeket. – A lajhár lassan felemelte a mancsait és a pálma levelei felé mutatott. A kolibri odarepült, majd szélsebesen vissza a kollégájához.
– Közönséges vízcseppek. Fejezze be az ábrándozást és jöjjön dolgozni, nem csinálom meg ön helyett a dokumentumok másolását! 16 példány szükséges, igyekezzen, kérem!
– Nem közönséges vízcseppek. – A lajhár megmozdult, a kolibri az iroda felé vette az irányt, de amikor az ajtónál körbenézett, látta, hogy a lajhár csak a pálma leveleihez lépett közelebb. Visszarepült a lajhárhoz és ráripakodott:
– Csak vízcseppek, ember, ott bent munka van.
– Látott már vízcseppet közelről? Mindegyik más, egyedi, a színe, a formája és az ereje.
– Nekem nincs időm a vízcseppekre, én dolgozom, önnel ellentétben. Nélkülem ez a cég már sehol nem lenne, s akkor magának sem lenne munkája. Na akkor, kolléga úr, leshetné a vízcseppeket naphosszat – ömlött ki a szó szélsebesen a kolibriből.
– Szakíthatna időt a vízcseppekre, mindig idegesnek látom, lazítson – válaszolt szokatlanul hosszan a lajhár.
– Lazítsak? Ember, ha mindenki nekiállna naphosszat relaxálni, akkor ki adna enni a gyerekeinknek, ki venne kertes házat a családjának, hogy fedél legyen a fejük fölött? Na és ki adna pénzt a nyugdíjasotthonokra, hogy a szüleink méltón élhessenek utolsó éveikben? Azt javaslom önnek is, jöjjön végre dolgozni, mert ebédrevalója sem lesz – rikácsolta a kolibri.
– Most is milyen ideges, figyelje a vízcseppeket és megnyugszik. A munka nem fut el.
– Ember, hallott már a határidőről? – sikította a kolibri, majd kétszeres sebességre kapcsolta a szárnyait a lajhár arca előtt. – Kolléga úr, manapság, ha nem vagyunk elég gyorsak, akkor eltaposnak bennünket.
– Ön nem azért gyors, hogy dolgozzon, hanem éppen a relaxáció miatt – jelentette ki a lajhár.
– Miről beszél, ember?
– Kérdezze meg a nagymamáját, ő még biztosan arra használta ezt a gyors szárnycsapkodást, hogy hosszabban figyelhesse a virágokon a vízcseppeket. És ezt mi, lajhárok tanítottuk meg a kolibriknek.
