Amikor Mészáros Kálmán megérkezett Svájcba, még gumi sem volt a gatyájában. A cipőjébe cipőfűző helyett madzagot kötött. Az apjától örökölt nadrágja a rávarrt foltok mentén kirojtozódott. Az öreg bekecs, amiért Pista bátyja eladta a hegedűjét, volt az egyetlen becsületes darab rajta. Hej, de szép hegedű volt az, még Járóka Sándor is pengette egy alkalommal. Igaz, csak fogadásból. No de elkanyarodtam Kálmántól, szóval szép barna legény látszatát keltette a mi Kálmánunk, egészen addig, amíg száját szóra nem nyitotta. Hiányzott ugyanis az első két foga, ami a beszédjén is hallatszott, furcsán nyögte ki az sz hangot, de arra igazából nem is volt szüksége Svájcban. Erejére és eszére azonban annál nagyobb igény jelentkezett. Először a sajtgyár melletti istállókban szénázott. Egyik nap a bekecséről, amit Pista bátyja híres hegedűjéből vett…
– Igen-igen, tudjuk, Járóka Sándor is játszott rajta – vágott közbe egy fiatal szőke gyerek a pult mögül.
– Jól van, na, csak hát Kálmán olyan büszke volt arra a bekecsre és a hegedűre, hogy…, na jó, ezt majd máskor elmesélem. Egyszóval bekecséről a levesbe hullott a széna. Kálmán éhes volt, így aztán azt is megette. Ízlett neki az áztatott alpesi legelő íze, ezért következő nap maroknyi szénát vitt magával az ebédhez. Az Alpok oldalában termő tehénétek levesből megkínálta főnökét is, aki mind a kilenc ujját – kilenc volt neki, igen, mert egyet elvitt a rendsodró javítás közben –, na szóval megnyalta a jó főnök az ujjait és rögtön kiírta a hütte oldalára: szénaleves kapható.
A mi Kálmánunknak attól a naptól dupla fizetés járt.
Mészáros Kálmán azonban magasabbra vágyott, no meg egy idő után megunta a szénalevest is, ezért elment felvonókezelőnek a Pilatusra. Fel-le járkált, nyitogatta az ajtót a turistáknak, és figyelte, hogy azok a hegy tetején milyen nagyot szippantanak a levegőből. Kálmánnak az az ötlete támadt, hogy haza is vihetnék ezek a jóemberek az alpesi levegőt. Ismét a főnöke elé állt, nem, ez már egy másik svájci volt, és előadta neki, hogy árulhatnák befőttesüvegekbe zárva az alpesi levegőt a turistáknak. Hamarjában virágzásnak indult az üzlet, és Kálmán már ötszörösét kereste a kezdő fizetésének. Vett magának a bekecs helyett Wellensteyn kabátot és nadrágot.
– Az olyan, mint az Adidas? – szólalt meg a falusi kocsma Borsodi sörös alátéttel kitámasztott asztala körül ülő társaság legfiatalabb tagja.
– Olyan, csak drágább – válaszoltam.
– Akkor… – kérdezett volna tovább a fiatalember, de a többiek csöndre intették:
– Hadd mondja már tovább! Mi lett azután Kálmánnal?
– Kálmán még ennél is többre vágyott – folytattam. – Alpesi házat akart, muskátlival, kilátással a Mont Blanc-ra és aranyfogakat, még ha az sz-re Svájcban eddig nem is nyílt igény, mégiscsak jelent valamit, ha valaki kivillant két aranyfogat. S mivel három a magyar igazság, elment dolgozni egy rönkházkészítő gyárba, ahol a környezetvédelmi aktivisták miatt keletkezett fahiányt az ő ötletével oldották meg. Kálmán azonban nem fizetésemelést kért, hanem részesedést a cégből. Ezért mondtam, hogy eszes is, jegyezzétek meg, fiatalok, nem mindig a magas fizetésből élhettek jól.
– És megkapta a részét? – érdeklődött a legsötétebb hajú férfi, akinek nem csak elöl hiányoztak a fogai.
– Meg hát, sőt, továbbfejlesztette a céget, olyannyira, hogy ma már Svájc legnagyobb rönkházkészítő vállalkozása az övék. Mészáros Kálmán pedig minden reggel aranyfogaihoz koccintja a cibetmacskája által kikakilt kávéból készült feketéjét, miközben gyönyörködik a Matterhorn csúcsában.
– Mont Blanc, azt mondtad, hogy a Mont Blanc-t akarta látni a házából.
– Látom, figyelsz, Gyuri, tetszel nekem, kisfőnöknek való vagy. Persze, hogy a Mont Blanc-t látja reggelente.
– És most Mészáros Kálmán társa nyugdíjba akar menni? – kérdezte a társaság másik tagja.
– Igen – válaszoltam –, Kálmán pedig fiatalítani szeretné a cégét, ő még nem felejtette el, hogy honnan indult, és jól tudja, az olyan fiataloknak, mint ti, mindig jó ötleteik vannak, amit díjazni kell. Na akkor, uraim, ha megittátok a sört, itt írjátok alá a papírokat, mert a kisbusz rögtön indul. – A lelkes fiatalok, amíg én kifizettem az innivalójukat, olyan gyorsan rákanyarították neveiket a szerződésre, mint a svájci hegyekben száguldó lavina.
– Vencel, te mit matatsz a nadrágodban? – kiáltottam az utolsóra.
– Én csak kihúzom a gatyámból a gumit, azt mondtad, hogy Kálmán is úgy érkezett Svájcba, hátha szerencsét hoz nekem is.
– Dehogy mentek ti Svájcba, te nagyon lökött, a gyár Erdélyben, Topánfalván van. Kálmán oda telepítette át, amikor a környezetvédők nem engedtek neki több fát kivágni az Alpokban.
– Akkor nem is mondhatjuk el az ötleteinket Mészáros Kálmánnak? – kérdezősködött ártatlan szemmel Jóska, aki tizenhét éves kora ellenére csak nemrég fejezte be a nyolc általánost.
– Már megint hülyíted a falusi fiatalokat, te istenadta? – ordított rám az öreg Pálfi, amikor belépett a kocsmába. Megdörzsöltem a tarkóm, ott, ahol legutóbb a botjával elagyabugyált. Hiába mondtam Kálmánnak, hogy én biza nem jövök ide többet, nem törődött velem. Húztam a nyakam a kabátomba, de akkor már ütötte is újra Pálfi a tarkóm és ordította:
– Miért nem volt ez elég egy egész életre?
