„Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…” – írta Kosztolányi. Talán ez lehet az oka annak, hogy utazásaink során is meglátogatunk egy-egy temetőt, fejet hajtunk egy-egy síremlék előtt.
Közeledik a halottak napja, egy nap, amikor mindenki igyekszik a temetőbe, hogy szerettei sírján gyertyát gyújtson. Egy nap, amely szerintem teljesen felesleges, mert minden nap a halottak napja is. Halottaink, rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek ott „élnek” minden napunkban. Ott vannak körülöttünk, szülő a gyermekében, gyermek a szülőben, férj a feleségben, feleség a férjben, barát a barátban, s még az ismeretlen is, akinek keze nyomával naponta találkozom a faluban, a városban, a munkában, anélkül, hogy valaha is gyertyát gyújtottam volna a sírján. Nincs szükségem a halottak napjára, hogy emlékezzek, nincs szükségem a halottak napjára, hogy temetőbe menjek. Megteszem azt szülőfalumba látogatáskor, s megteszem akkor is, ha utazom, ismeretlen helyekre, idegen kultúrákba.
Jártam már különleges helyen fekvő, különleges temetőkben. Olyanokban, mint a tengerparton található korzikai tengerésztemető, ahol mindenkinek egy kis „lakása” van, ahova nap, mint nap betéved az életükben megszokott tengeri szél.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Jártam a szatmárcsekei csónakos kopjafás temetőben, ahol katonás sorban szemlélik a halottak az élőket. S amelynek származását néprajzkutatók fűrkészték, de konkrét választ még nem találtak.
Jártam svájci temetőben, ahol mértani pontossággal álldogálnak a kőfejfák, szinte mindegyik egyforma nagyságú, egyforma stílusú, pontossággal, mint egy svájci óra.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Jártam norvég temetőben, ahol fatemplom körül szerény, halmok nélküli kőfejfák üldögélnek, éppen úgy, mintha csak a templomból kiszűrődő imádságot hallgatnák.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Jártam turistalátványosságnak számító temetőben, mint a Cimetière du Père-Lachaise Párizsban, ahol hírességekben nincs hiány: Edith Piaf, Delacroix, Jim Morrison, Oscar Wilde, Chopin, Apollinaire s sorolhatnánk hosszan.
Jártam Róma katakombáiban, ahol bolyongó léleknek éreztem magam a sötét, földalatti üregekben, ahova az ókorban temetkeztek.
Jártam már olyan temetőben, amelyet 1000 éves kolostor falai ölelnek körbe, s a sírok helyett a falra kerültek az emléktáblák, míg a halottak a kert nyugalmas fái alatt találtak menedéket több száz év óta.
Miért térünk be turistaként is temetőkbe? Miért járjuk be még akkor is, ha nem egy szerettünk vagy egy híres személy előtt szeretnénk tisztelegni? Keresünk valamit? Keressük a nyugalmat, a helyet, ahol mindenki csendben van, ahol valami véget ér, s valami elkezdődik? Keressük a választ az életre, a halálra, a múltra és a jövőre?
Kosztolányi írása jut eszembe, amely 1910. október 30-án jelent meg az Élet című lapban.
„Szeretem a temetőket. Egyszerűen s közönségesen szeretem a színeit, az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét, amely úgy veszi körül, mint egy néma zivatar. ….. mikor kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom, milyen csendesek egyszerre a lármás emberek, hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba. ….
….Szeretem a temetőket. Rettenetesen, szenvedéllyel, végtelen, egyedüli szerelemmel. Akkor vallok szerelmet neki, mikor senkise lát. Ilyenkor fáj elgondolni, hogy más is érzi ezt a hűvös borzongást, más is ennyire otthon van itt, mint én és más is nagyobbnak, egyszerűbbnek, emberebbnek tudja magát a sírok láttán. Egy mélyítő tükör ez, egy új perspektíva, az élet visszatükrözése egy idegen dimenzióban. ……….
…… az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.
…… Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int.
Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérő-ónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete.
Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…”
fénycsepp
november 6, 2017 at 12:00 du.A londoni Highgate temető az egyik legkülönösebb hely, ahol jártam. Csak séta keretében lehet megnézni, igy angolul tudoknak élvezetesebb, de ha egy kukkot sem érünk meg a vezetésből, érdemes meglátogatni.
Tünde Bagó
november 6, 2017 at 12:02 du.@fénycsepp: Köszönöm ezt az információt, ha Londonban járok, beiktatom a programba.