Megjelent a Szófa Új hang rovatában itt 2021. július 31-én
Élt a faluban egyszer egy fiú, aki olyan sovány volt, hogy a legkisebb szellőben sem tudott a lábán megállni. Nem bírta el az iskolatáskát, s képtelen volt a kulacsa tetejét lecsavarni. Édesanyja sehová nem engedte el magas és izmos ikertestvére nélkül.
Az utcájuk, ha végigment a testvérével, kettényílt. Az egyik felén a szánakozók álltak. A másik felén a részvétlenek bámészkodtak.
A fiú beteges is volt, az összes lehetséges gyermekbetegségen átesett, de volt, ami örökre társa maradt.
Apjától gyakran hallotta, hogy világra való, de nem erre. Eleinte nem értette.
Később saját világot épített, puha fából, egy kis faragóműhelyben. Miniatűr családot, barátokat, utcabelieket. Amíg testvére a barátaival időzött, ő apró fadaraboknak adott egy-egy részt a lelkéből.
Bátyja, aki valójában az öccse volt, hiszen pár perccel utána jött a világra, idővel erejéért cserébe szolgaságot kért. A fiú mindig két házi feladatot írt, a dolgozatot is fele annyi idő alatt kellett befejeznie, hogy testvérére is jusson idő. Két vizsgamunkát készített a szakmunkásvizsgán és kettejük helyett is leérettségizett. Tucatnyi lány szívét helyezte bátyja tenyerébe igényesen faragott rímeivel, s amikor már őt sem fújta el a déli szél, akkor még az állásokat is rendre megszerezte a másik számára.
Műhelyében a saját városa egyre csak terebélyesedett.
Izmai is nőttek a kettős feladat alatt. Jól érezte magát, azon a napon is, amikor orvosától megérkeztek a vizsgálati eredmények, amelyeket nem kért ugyan, de mégis megkapott. A papír szerint rosszabb állapotban volt a teste, mint amikor a születése után csak órákat jósoltak neki. Igyekeznie kellett, hogy saját városa mellé kifaragja a nekropoliszt.
Péterbe a munkaügyi központ átképző tanfolyamán szerettem bele. Ő volt a legvonzóbb férfi a csoportban. Emlékszem, mennyire dagadtak izmai az AC/DC pólói alatt. Mindig azokban járt, talán úgy ötven is lehetett neki. Elgyengültem, valahányszor a szemébe lógó, hosszú, szőke haja alól szavalni kezdte saját verseit a kis romkocsmában, ahová rendszerint beültünk tanulás után. Én akkoriban váltam el, ő elvesztette a testvérét.
Sírtunk. Néha együtt is.
Csak fél lakásom volt, azt is szétverte a Jóska, amikor elhagyott. Péter segített helyrehozni. Festettünk, burkoltunk, új székeket vettünk, hogy asztal mellett kóstolhassa meg a marhapörköltemet.
Elvitt a temetőbe a testvére sírjához, rózsát ültettünk. Láttam, hogy örül, még ha szótlan is. Ő nem beszél sokat. Csak a verseiben.
Én bezzeg mindig fecsegtem. Az anyámról, aki utált, mert én erősebb voltam, mint ő. A nagyapámról, akinek Szibériában is volt egy családja, s Jóskáról is, hogy valójában nem is tudom, mit szerettem benne. Péter meghallgatott. Benne ezt szerettem a legjobban. Meg az erejét. A munkaügyi központ előtt majdnem elütött egy Lada, de Péter elkapott az autó elől. Istenem, olyan erős.
Minden percünket együtt töltöttük, s a vizsga napján a falum melletti kis dombon megkérte a kezem. Orkán erejű szél fújt, de ő úgy állt ott, mint egy évszázados mamutfenyő. Nélküle a szél gyökértelen bokorként sodort volna el.
Még aznap egymáséi lettünk a kis műhelyében.
Hajnalban halk kopogásra ébredtem, s láttam, hogy rólam mintázza faragott városa új lakóját.
