Az utolsó nap

– Vigyázzon, Pierre, kiborul a koktélja – kiáltott Amelie a megsárgult hajú férfira, aki a tengeren ringatózó jacht ebédlőjében a másik asztalnál olyan beleéléssel magyarázott a villájával, hogy az előtte várakozó pohár többször is megbillent. Nem dőlt el, de a folyadék alig volt képes önmagát a pohárban tartani.

– Köszönöm, Amelie – csaknem öt perccel később érkezett meg a foltokban lilásan ősz nőhöz a válasz a szomszéd asztaltól, miután a férfi befejezte látványos gesztikulálással kísért monológját.

– Miről tartott előadást, Pierre? – kérdezte Amelie.

– A Shakespeare és Monet művészete közötti párhuzamokról ­– válaszolta a férfi.

– Érdekes lehetett, kár, hogy nem hallottam – szomorkodott Amelie, és közben megitta a saját koktélját.

A férfi az asztalra dobta az addig ölében pihenő szalvétáját, kezébe vette a poharát és átcsoszogott Amelie asztalához.

– Leülhetek? – kérdezte. A nő csak bólintott, s a férfi már húzta is ki a széket az asztal fogságából. Mindkét kezével. Azzal is, amelyben addig a koktélt szorongatta. A zavaros lötty a pohárból a szék támlájára, majd ülőkéjére folyt, legyűrűzött az első lábakon és szétfolyt a padlón.

– Pierre, az isten szerelmére, megbeszéltük, hogy amíg nem issza meg a gyógyszerét, addig nem áll fel az asztaltól – kiáltott az idős férfi felé François a konyha ajtajából. – A héten már harmadszor keverek önnek új gyógyszerkoktélt.

Pierre még mindig a szétterülő folyadékcsöppöket nézte a padlón. Úgy tűnt, el sem jutnak hozzá az ápoló szavai. Amelie felállította sovány testét a székről és odament a férfihoz.

– „Ha segíteni már nincs mód a bajon, Adj túl minden keserves sóhajon. Ki azon jajgat, ami megesett, A régi bajhoz újat keresett.” – suttogta a férfi fülébe, s közben belékarolt.

– Szép, ön írta? – kérdezte Pierre.

– Nem, Shakespeare – mondta Amelie. – Jöjjön, menjünk ki.

Lassan lépdeltek egymást támogatva az ajtó felé, amely automatikusan kinyílt a közeledtükre. A két idős ember kilépett a fedélzetre, ahol a meleg szél rögtön megsimogatta az arcukat.

– Különös, úgy éreztem az előadásom közben, hogy kikötöttünk – morfondírozott Pierre –, de most úgy látom, hogy a nyílt tengeren vagyunk.

– Jól látja és jól is érezte, lehorgonyoztunk. Nem mehetünk tovább egy ekkora hajóval, tudja, a teknősök miatt. Csónakba szállunk – mondta Amelie.

A hajó oldalára erősített egyik gumicsónak leereszkedett a tenger felszínére. Fehér testét átölelte a víz kékje. Amelie még mindig karolta Pierre-t, úgy nézték, ahogy a hajó legénysége és François, az ápoló előkészítik a másik csónakot, amelyet közvetlenül mellettük állított meg a leengedődaru.

– Lépjenek be, asszonyom – kérte az ápoló a két idős embert. Pierre kihúzta magát, amennyire deformálódott teste engedte, s csupán a kötelek segítségére támaszkodva szállt be. Amelie követte, majd François. A daru megkezdte a leengedést, de az utolsó néhány méternél a csónak megbillent és nekilendült a hajótörzsnek. Először csak alig érezhető módon lengett ki, majd egyre erősebben. A gumi lélekvesztő hintázott a levegőben. Az utasok kapaszkodtak, kivéve Pierre-t. Amelie látta, ahogy a férfi arcán elégedett mosoly suhan át, majd fölnéz a darut kezelő matrózra és bólint felé. Ekkor a csónak összenyomta maga alatt a levegőt és dörögve belerogyott a tengerbe. Amelie megszorította Pierre kezét, majd azután, hogy az apró hajótest megnyugodott a víz felszínén, a körmét belevájta a férfi tenyerébe. Pierre felszisszent.

– Mindenki jól van? – kérdezte François.

– Igen – válaszolták egyszerre. Amelie odahajolt Pierre-hez: nincs több izgalom, öregfiú, tudom, hogy te voltál.

– Itt a gyógyszere, uram, s ha bevette, indulhatunk is.

Pierre megfogta a henger alakú műanyag dobozt és egy slukkra felhajtotta a tartalmát, ahogy évtizedekkel azelőtt egy pohár skót whiskyt.

A fehér csónak szelte a kék vizet a part felé, Amelie lilán ősz haját és Pierre sárga, még megmaradt fürtjeit a szél hátrasimította. Arcukon időnként a tenger sós cseppjei landoltak. Pár perc alatt elérték a homokos partot. Pierre kilépett a zöld mokaszin cipőjéből még a csónakban. Amelie felhajtotta a férfi nadrágját térdig, felfogta a saját szoknyáját és François segítségével kiléptek a fehér homokba.

A parton zöld tábla fogadta őket: Pierre Rastin tengerbiológus teknősrezervátuma.

– Nézze, Amelie, őt is Pierre-nek hívják – örvendezett az idős férfi a tábla mellett.

– Igen, tudom – suttogta Amelie és közben François-ra kacsintott.

– Elköszönök, uram – mondta François –, s öntől is, asszonyom. A fiúk átpakolták a lámpákat az itt maradó csónakba. Minden jót önöknek.

– Önnek is, François – köszönt el Amelie Pierre helyett is, mert a férfi már elindult a teknőstojásokat jelző zászlók irányába.

– Nézze, Amelie, itt valaki zászlós golfot játszik – kiáltotta a férfi az egyik rúd mellől.

– Óvatosan, Pierre, a teknősök! – A nő lassan tudott mozogni a homokban, s mire odaért a férfi mellé, az már egy teknőstojással a kezében várta.

– Itt hagyta a labdáját – értetlenkedett Pierre.

A nő türelmesen elmagyarázta a férfinak azt, amit évtizedeken át Pierre Rastintől a teknősökről megtanult. Oly sokáig ültek a homokban, hogy a nap elfolyt a tenger vizén, mint aranyműves kanalában a forró arany. Pierre arcára döbbenet ült.

– Mennyi mindent megtanult ezekről a kis páncélosokról ön, Amelie.

– Jó tanítómesterem volt – nevetett a nő. – Most azonban ideje meggyújtanunk a lámpákat, hogy ha azok a golflabdák elpattannak, akkor lássák az élet fényét.

– Ne már, Amelie, ez az én dumám – csattant fel Pierre, és ledobta a szeméről a szimulátorszemüveget.

– Megérdemled, mert megint ezt a hülye Alzheimer kártyát húztad elő, ez nem ér. Nem játszom veled többet. Olyan csodás utolsó napunk lehetett volna ott a tengerparton a teknősökkel, és te először nem emlékszel semmire, azután megsértődsz, mert én emlékezem helyetted is. – Amelie hozzávágta Pierre-hez a saját szemüvegét, megnyomta a kilépés gombot Az utolsó nap szimulátorjátékon és kirohant a konyhába egy szelet pizzáért.

– Ne háborogj, Amelie, majd újrajátsszuk, csak nem ez az esős vasárnap az utolsó napunk – kiáltotta utána Pierre.

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*