Öreganyámék utcájában lakott a vén Rozalinda. Valójában nem is az utcában, inkább annak a végében, ahol a kiserdő kezdődött. A háza olyan alacsony volt, mintha a felét föld alá építették volna. Kertjében magasra nőtt a gaz, helyenként már-már súrolta az ereszcsatornát. A vályogépület falán girbegurba repedések futottak össze és szét, akkora rést képezve az utcai ablak mellett, hogy talán még az én kezem feje is befért volna, ha egyáltalán be merem dugni. A vén Rozalinda ennek a háznak a kapujában ült minden délután. Hátát púposra görbítette, az orra a földet súrolta, távolról nyújtózkodó fekete macskának tűnt. Senki nem emlékezett rá, mikor született, öreganyám szerint még fogatlan dédanyámnál is idősebb volt. Szép volt az, amikor fiatal volt – állította öregapám, mire öreganyám rendszeresen rávágta, inkább szépasszony, ahány férjre kivetette a hálóját, s közben rendszerint meglegyintette kezét nagyapám irányába, mintha taslit adna neki. Délutánonként felmásztam öreganyámék udvarán a vén diófára és onnan lestem Rozalindát. Kiballagott a kapuba, körbenézett, leült és estig fel sem állt. Nem zavarta sem a bakter kutyájának ugatása, sem a galambok búgása.
Rozalinda csak tejen és kenyéren élt. Öreganyám velem küldte át minden héten egyszer az erdőszéli házhoz. Azt mondta, egy időben Rozalinda segített neki, most rajta hát a sor, ő nem marad adós, történt, ami történt. Kezembe nyomta a zacskós tejet, lekanyarított két szeletet a kilós kenyérből, papírszalvétába csomagolta és meglódított: Eredj, de aztán bevidd neki!
Eszem ágában sem volt belépni abba a rozoga házba, és valójában Rozalindától is féltem. Letettem a kapuban a csomagot és futottam vissza a diófa védelmébe.
Hetente egyszer a mi tejeszacskóinkat is átvittem neki. Napokig mosogattuk a műanyag tasakokat, szárítottuk a ház előtti kötélen, majd, ha már kellően sok gyűlt össze, akkor öreganyám beletuszkolta valamennyit egy hálós szatyorba és menesztett vele a vénséghez. Azokat is a kapujában hagytam, meg sem vártam, hogy kicsoszogjon. Kiáltott az utánam mindig, hogy hé, gyerek, várj meg, adok neked cukorkát, de én ettől csak gyorsabban iszkoltam az utca biztonságos felére.
Egyszer megkérdeztem öregapámat, hogy a vén Rozalinda miért csak tejet és kenyeret eszik, mire az azt felelte, nincs már annak foga a húshoz, no meg amennyi tejet adott fiatalkorában, most nem győzi bepótolni.
Hogy értette öregapám, hogy tejet adott a vén Rozalinda? – kíváncsiskodtam öreganyámnál, miközben az a betyárost főzte. Hej, de bolond az öreg, hát, hogy mondjam most el ezt egy gyereknek? – háborodott fel öreganyám. Na, ide figyelj, tudod, hogy a kisbaba is tejen él, mint a kiscicák. Bólintottam. Nahát, de azt a tejet az anyukája termeli neki. Bólintottam ismét. Na most, van úgy, hogy egy anyuka nem tud tejet termelni és akkor megkér más anyukát. Tágra nyílt szemmel figyeltem, de ezt alig értettem. Szóval – folytatta –, amikor a te anyád is pici baba volt, akkor több tejre volt szüksége, mint amennyi nekem volt, és akkor Rozalinda segített ki, mert neki meg sok volt. Akkor valójában a vén Rozalinda az anyukám anyja? – kérdeztem öreganyámtól, aki nevetésben tört ki. Úgy mondjuk, hogy tejes anya – közölte.
Másnap, amikor a szokásos zacskógyűjteményt vittem a vén Rozalindának, megvártam, amíg kicsoszog a kapuhoz, de a cukrot még nem fogadtam el. Akkor láttam, hogy az arca az állánál szőrös, s olyan mély barázdák húzódnak a homlokán, amilyeneket még öregapám sem tudott a traktorral húzni kolompérvetéskor. Hallottam egyik ebéd után, amikor öregapám már azt hitte, én is szundítok Fülessel, a kutyánkkal, hogy azt mondja öreganyámnak: Látod, fiam, milyen jó, hogy te nem kented, fented magad fiatalon, most te is úgy néznél ki, mint a vén Rozalinda. Öreganyám suttogott, de így is hallottam válaszát: Bezzeg akkor te is őt nézegetted, vén lókötő.
Két nappal azután, hogy megkezdődött a faluban az aratás és éjjel-nappal jártak a traktorok az utcán, vitték a terményt a raktárba és az állomásra, a vén Rozalinda átcsoszogott hozzánk. Nem jött be a kapun, csak bekiabált: Pirkó (így hívták a faluban öreganyámat), küldjed át azt a szép szál uradat, befészkelt valami az ereszcsatornámba, ha jön az augusztusi eső, elönt a víz. Hej, takarítsa már ki.
Öregapám még aznap vitte a kétlábú létrát, a bádogvödröt és rendbe tette a csatornát. Öreganyám aztán egész délután azzal ugratta őt, hogy szép szál vagy, a vén Rozalinda is megmondta. Évike barátnőm, aki aznap átjött és a góréban iskolást játszott velem, azt mondta, hogy a szép szál csak annyit jelent, öregapám még mindig egyenesen jár, a kora ellenére. Ez mondjuk igaz is volt, az ő háta nem görbült úgy, mint a Rozalindáé.
Nekiadtam a piros szalagodat, amit megtaláltam a csatornában, biztosan a menyét vitte oda, Rozalinda úgy szerette régen a piros színt, mormolta öregapám, amikor visszahozta a létrát a góréba és mi Évikével már a tanítás utáni játékban merültünk el. Szerettem azt a szalagot, még a tavalyi búcsúban vette nekem öregapám, vajon mit kezd vele az a vénasszony, morfondíroztunk Évikével.
Anna-napon babot szedtünk öreganyámmal, amikor öregapám hazaért a határból, learatták a búzáját. Porzott az úgy, mint a hétszentség, nagyon kéne már az eső, morgolódott.Öreganyám csípőre csapta a kezét és mosolyogva élcelődött öregapámmal: Megkérdhetnéd a Rozalindát, érzi-e a vihart, úgy, mint régen? Állítólag csak az időjárás miatt járkáltál hozzá annak idején.
Mit jelent az, hogy érzi az esőt, kérdeztem öreganyámtól, miközben fejtettük a babot. Nem érez az semmit, csak az olyanokat, mint öregapád, bolondította ezzel fiatalkorában, dünnyögte.
Aztán megjött a nagy vihar, amelyet öregapámék és a vén Rozalinda egész júliusban vártak. Dörgött, villámlott, ütötte az ördög a feleségét rendesen. Nekem vinnem kellett a tejet és a kenyeret a vén Rozalindának. Nem ázhatott a kapuban, kiáltottam, jöjjön ki, semmi, újra kiáltottam, majd megint és megint, a házból azonban a savanyú tejre és főtt tojásra emlékeztető szagon kívül más nem mutatkozott. Öreganyám a nagy kiabálásomra utánam jött és együtt mentünk be. Mindenhol tejeszacskókból font szőnyeg, párna, lábtörlő hevert. Az előszobában barna, faragott keretű tükrön ott lógott a piros szalagom, mellette egy kis asztalkán zacskó franciadrazsé, vajkaramella és egy kapucínerszelet feküdt. Öreganyám szorította a kezem, s közben szólongatta Rozalindát, de nem kapott választ. A konyhában a kispad fölött ablak nagyságú kép lógott, hosszú hajú, csinos fiatal nő állt a fotón. A szoba ajtaja félig csukva volt. Villámlott, amikor öreganyám megfogta a kilincset. Várt, amíg megérkezett a mennydörgés, majd betolta a nehezen mozduló ajtót. A vén Rozalinda mozdulatlanul feküdt az ágyában. Öreganyám kezét a szemem elé tette, de egyik görbe ujja mellett láttam, hogy a másik kezével lecsukja a tejes anya szemhéját.
