Megjelent a Szófa Új hang rovatában itt 2021. április 29-én –
Porból vagy és porrá leszel.
Nem fogom fel, csak cselekszem. Lehajolok, belemarkolok a szürke, porhanyós földbe. Menekülnek a szikes darabok az ujjaim közül. Alig marad pár gramm, amelyet nagyanyámra szórok. Eltemetjük, s vele együtt a szombati ebédek sérthetetlenségét is. Látom a sír körül állókon, hogy pontosan tudják, amit én is. Csakis nagyanyám volt képes megölni egy állatot, majd aprólékosan megfosztani az ehetetlen darabjaitól és fejben fellapozott füzetéből előhúzni a szombati ebéd receptjét. Mi csak körbeültük az ovális asztalt, rápakoltuk a heti bosszúságokat, eredményeket és sértődéseket, majd jött nagyanyám.
Lesöpörte, hogy helyet csináljon az ebédnek. Ez volt a mi családi purgatóriumunk.
– Ki vágja le a tyúkot? – kérdezi anyám, aki pontosan tudja, hogy ő nem.
Holnap szombat lesz.
Gesztenyefák között ballagunk a faragott temetőkapu felé. Apám lecsüngő szemhéját csak éppen mozdítja meg, de látom, hogy kijelölt a feladatra. – Nem – akarom kiáltani, de a konvenció visszahúzza a hangomat a barlangba. – Temetőben csak suttogva beszélj – mondta mindig nagyanyám.
– Ki vágja le a tyúkot? – kérdezi ismét anyám, amikor az öreg Moszkvics mellé érünk. A temető kínos csöndje kimerészkedik a kapu elé is. Ott állunk a piros autó körül feketében, s én le sem veszem a szemem a szikes talajt keresztbe-kasba befutó nyári repedésekről.
Kérünk téged, hallgass meg minket!
Apám megérinti a karom, s én kibököm.
Én, én vágom le a tyúkot. Remegek a nyári hőségben.
A hajnali zápor csúszóssá teszi a szikes tyúkudvart, nagyanyám rossz cipőjébe lépek. Még az ólban kiválasztom a tyúkot. Összefogom a két szárnyát és hagyom, hogy lábaival a reggeli levegőt még utoljára megsuhintsa. A kacsatömő láda mellett két lábam közé szorítom színes testét. A csőrénél fogva felhúzom fejét és nagyanyám éles késével elvágom a nyakát. Nyikorog a kés a gégéjén. Megrázkódom. Lábát az ég felé emelem. Hagyom, hogy a vér a láda melletti gyomot vörösre fesse. A délutáni zivatar majd lemossa.
Érzem a tyúk rángásaiból az élet távozását. S a mozdulatlan halált.
Hitből fakadó aggodalommal imádkozunk az elhunyt bűneinek bocsánatáért.
A sárga zománcfazékban megmelegszik a víz. Belemártom a tyúkot, s a ládán gyors mozdulatokkal csomókban tépem le tollruháját és sárga csizmáját. Megperzselem a nyári konyha tűzhelye fölött, az elégő szaru kellemetlen szaga kaparja a torkomat. A piros, hímzett falvédő mellől leakasztom a vájdlingot, hideg vizet engedek a tyúkra és kiülök a nyári konyha elé. Recseg a kisszék alattam, miközben levágom a tyúk fejét és lábát. Bemetszem a végbélnél és a begyénél.
Benyúlok.
Érzem a lágy mellének melegét.
Kibelezem.
Csak az epéje ki ne fakadjon – hallom nagyanyám szavait. Megvan a mája. A reggelim. Számban érzem a hagymás csirkemáj ízét.
Töröld el vétkeit.
Kitisztítom a zúzát, kődarab csörren a vájdling falán. Elégedettség járja át a testem.
Darabolok.
A végtagok, a mell, a püspökfalat, apám kedvence, a fej, mind készen állnak a szombati ebédre.
Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelkemet – áll nagyanyám falvédőjén. Leülünk elé az ovális asztalhoz.
Szent Fiad örök asztalához.
