Megjelent a Szófa Új hang rovatában itt 2021. július 31-én
Azelőtt csak a halállal találkozott Serényfalvi Kiss János. Az élet kizárólag olyan kezdetleges módokon adott jeleket a testének, mint a gyomorkorgás, a szájszáradás és a hascsikarás. A halál színesebb, változatosabb és hangosabb metódusokkal hívta fel magára Serényfalvi Kiss János figyelmét.
Létezése első huszonkilenc évében 221 halált látott maga körül. Gyűjtötte azokat, mint mások a focis kártyákat vagy a matchboxokat. Minden idejét a halállal töltötte. Sorba rendezgette, nézegette, analizálta, újabb és újabb rendszerezési elveket talált ki.
A nagyszülők halála unalmas volt, egyszerűen csak elaludtak. Az apai nagynénje azonban már érdekesebb esetnek bizonyult, savat ivott a kamrában, a férje talált rá, aki rögvest magába döfte a kaszát. Az egyik osztálytársa biciklivel rohant a Tiszába, amikor a híd párkányán egyensúlyozott, míg az osztályfőnök néni valami Hodgkin nevű ismeretlen emberrel viaskodott, végül alulmaradva. Az iskolába vezető úton mindössze kétszer látta, ahogy egy autós elüti valamelyik utcabeli macskát, mert ugye az is halál, de az apja mellett tanúja lehetett annak, ahogy kilenc őzbak, három vaddisznó és négy nyúl a lelkét a levegőbe prüszköli.
Feri bácsi, anyai nagybátyja halála nem illett az addig felállított egyik csoportba sem. Ő volt az első, akiről senki sem tudta, hogyan szabadult meg az életétől. Csupán egy logografikus jelekkel készített dokumentum tanúsította, hogy meghalt.
Serényfalvi Kiss János huszonkilenc éves korában már harmincegy olyan halált ismert és raktározott a polcán fekvő zöld mappában, amelyet saját maga számára is elképzelhetőnek tartott. A bankban lelőtt Juli néni volt az egyik favoritja, róla napokig írtak az újságok. Habár a falusi autószerelő Jóska fiának halálát, akivel a Formula 3 egyik versenyén a betonfal végzett, szintén örömmel vállalta volna. A tucskolós és lassú halált, amely a lila mappában gyűlt, nem szerette, mert afölött a túlélők száját csakis sajnálkozás hagyta el. A pillanat alatt bekövetkezőt azonban egyszerűen imádta, mindenki a halottat irigyelte.
Azelőtt csak a halállal foglalkozott Serényfalvi Kiss János, az életre nem maradt ideje. Nem bánta, mert minden élő, aki körbevette, futkorászott a verkliben, mint az aranyhörcsöge, amelyet még Piri mamitól kapott iskolás korában. Az apró szőrös állat egykedvűen szaladt nap nap után ugyanott, amíg egyszer beakadt a lába a kerék rácsába, és pár óra alatt elvitte a halál. Ez volt a legizgalmasabb dolog az állat életében, legalábbis Serényfalvi Kiss János szerint.
A harmincadik születésnapja előtt tehette a polcra az apja halálát is, de nem a zöld mappába. Hónapokig járt hozzá a kórházba, szenvedett eleget az öreg, mire végre elhagyta az élet. Serényfalvi Kiss János most először nem örült a közelében újból bekövetkezett halálnak. Nem az apja miatt, azzal minden rendben volt, hanem Rozi miatt. A pirospozsgás arcú nőhöz nem illett egyetlen halál sem. Rozi az életeket gyűjtötte fehér köpenyben, fonendoszkóppal a nyakában. Serényfalvi Kiss János felnyitotta a lila mappáját, keresett egy lassú halált, s várta, hogy bekerüljön Rozi gyűjteményébe. Ő lett a tizennyolcadik megmentett élet.
