A vaníliasárga falhoz támasztom a díszpárnát, nekidőlök, nyúlok az odakészített könyvért, és megpillantom a hiányt. Akkora, mint a gyűrűsujjamon a köröm, a kerülete egyenetlen, a színe zöld. Egy korábbi réteg.
Senki nem festi a hálószobát zöldre.
Nem hálószoba, hanem vendégszoba.
Laci bácsi mellett állok, kör alakú ecsetjéből lábamra csorog a zöldre színezett mész. Figyeljük a két perlekedő nőt. Nagyanyám észreveszi, odakiált Laci bácsinak, hogy dolgozzon, és közben a szemével int anyámnak és nekem, kövessük a konyhába.
Nem veszekszünk mások előtt, azt nem illik, és nem csinálunk bolondot a mesterből, ha már bekeverte zöldre azt a sok meszet.
Felhúzom az ujjamat, a körmöm vége súrolja a falat, amely a nyári délután forróságában is hideget ont. Le-föl mozgatom, eleinte finoman, majd olyan erősen, mint amikor Mazsola kutyánk a föld alá rejtett disznóláb után kapart.
Lepattan a zöld, felbukkan a tejeskávészín.
Anyám öt kávét ivott naponta, volt, hogy hatot. Már hajnalban kiült a kiskonyha elé a vesszőszékbe, és isten tudja, mi járt a fejében olyankor. Énidő – mondanák ma. Délelőtt is legalább kétszer hallottuk a kotyogást a nyári konyhából. Ha apám arra tévedt, neki is kötelező volt a kis fekete. Én csak a tanulás mellé kaphattam egy kis kávéval színezett tejet.
Délutánonként anyám nagyanyámnál is megismételte a kávérituálét a zöld-fehér konyhaasztalnál álló hokedlin ücsörögve. Ettől még kora este semmi sem tántoríthatta el, hogy kikiáltson apáért a tyúkudvarra és rábírja a kis kotyogóst, hogy kipöfögjön egy újabb adag fekete italt.
A kávé mellett dőlt el a garázs, az autó, a karácsonyi vacsora, a nyaralás, a háztáji, a vállalkozás, sőt még Mazsola sorsa is.
Kávéra mindig legyen idő, akkor is, ha épp nem kell egyetlen döntést sem meghozni.
Nem emlékszem, hogy mikor változott a szoba fala tejeskávéra, de abban biztos vagyok, hogy előtte narancsszínű volt. Kihúzom a manikűrkészletből a kisollót, és azzal kapargatom a falat, hogy eljussak a következő rétegig.
Sehol nem látszik a narancs, csak rózsaszín és fehér festékdarabok bukkannak elő.
A hengerezett minta darabjai lehetnek. Látom magam előtt a gumihengert, ahogy Laci bácsi belemártja a festékbe, majd az ujjával megpörgeti, és sorvezető nélkül végighúzza a plafontól a padlóig. Soha nem hibázott. Nagyanyám szerint csak akkor, amikor 56-ban forradalmárnak állt, és évekig nem volt festő a faluban.
Emlékszem a mintás fal előtt álló tölgyfaszekrényekre és a bennük katonás rendben sorakozó ruhákra, ágyneműkre és cipőkre. A szobában minden bútornak megvolt a helye, máshová nem is kerülhettek. Ott volt a nyomuk, amivel évtizedeken át megjelölték a padlót.
Hová mennénk? Itt éltük le az életünket.
Finom mozdulatokkal feszegetem a folt következő rétegét, lila mészdarabok tapadnak az ollóra. Mozgalmas év volt, amikor Laci bácsi a lila festékbe mártott hengert szidalmazta. Hiányzott az egyik gumivirág indája. Az öreg szerint Jani bá, a konkurens festő vágta ki, amíg ő beszaladt egy fröccsre a kocsmába. Apám úgy vélte, a nagyhangú piktor inkább spórolni akart, és megvette az ismeretlen árustól a piacon az egyszer használatos hengert.
Messziről jött ember azt mond, amit akar.
Nekem tetszettek a félig körbefont, lila bazsarózsák. Romantikus díszletként szolgáltak az első orgazmushoz. Meg a többihez. Diszkrét hálójuk hiányzott hétközben, amikor az egyetemi kollégium hangos falai között tört utat bennem a szabadságvágy.
Észre sem vettem, hogy az otthon mozdulatlan világa 180 fokos fordulatot vett. A selejtes henger csak az első jel volt, amit száz másik követett. Az ellenségből barát lett, a kerítések mögül elfelejtett szomszédok bukkantak elő. Az új piacokra idegenek törtek be, nagyot zuhant a régi kapcsolatok árfolyama. Nagyanyám rettegve hallgatta a déli krónikát.
Csak azt a kis nyugdíjat el ne vegyék!
Elzsibbadok. Mocorgok az öreg rekamién, elmozdul a manapság ritkán mozgatott támlája, megpillantom a ledörzsölt tejeskávé mögött bujkáló, narancsszínű réteget.
Itthon vagytok? Ritkán jöttök. Szegény szüleid!
Mi választottuk anyámmal. Élvezettel válogattunk a színkártyák között. Az eladó azzal érvelt, hogy nyugaton ez a legkeresettebb szín. Hazavittük a lenyugvó nap biztató ígéretét, apámnak is tetszett. Aztán jött Laci bácsi, és a fal csíkos lett. Már semmi sem olyan, mint rég, mentegette magát az öreg. Apám szerint ő volt a hibás: újra kell vele festetni, nyugaton ezt nem hagynák. Anyám nem akarta megbántani, nagyanyám azt hajtogatta, hogy rossz ez a festék, hiba volt bedőlni a nagy választéknak. Nem szóltunk Laci bácsinak. Két év múlva meghalt, nagyanyám is.
Szobát ötévente, konyhát kétévente, kamrát évente kell meszeltetni, kivéve, ha meghal valaki.
Piktorok jöttek és mentek, de egyik sem léphetett Laci bácsi nyomába. Lassúak, gyorsak, nem szárad, ronda, lepereg, bosszúság, divat, drágaság.
Már tényleg semmi sem a régi.
Anyám előbb a szemesről a kényelmesebb daráltra váltott, majd hagyta, hogy a döntéseket elsodorja a vállalkozás szabadsága. A nyári konyhában a kis kotyogóst kiszorította a háromazegyben.
Galambok kurrognak, apám beindítja a fűnyírót. A félig leengedett redőny alatt bekukucskál a délutáni nap, és megvilágítja a vaníliasárga fal hibáit. Tizenöt éve nem festették át a szobát. Apám drágállja az új festőket, én csak vendégségbe jövök. Szeretem ezt a színt, anyám utolsó vidám évére emlékeztet. A megkarcolt, lepattant, csíkos, elszíneződött hibák előtti nyárra.
Menj, ha menned kell!
Vonszolom magam után a zörgő kerekű bőröndöt, berángatom a liftbe, fehér kolbász, édes mustár és sör illata kavarog. A harmadikon szállok ki. Bömböl a szomszéd rádiója, ontja magából a híreket. Mire kinyitom a háromszoros biztonsági zárat, kiderül, hol spórol ezen a héten a német állam. Felkapcsolom a lámpát az előszobában, holott a délutáni nap megvilágítja a fehér falú helyiséget.
A pazarlás Isten ellen való vétek.
A bőrönd beakad a fal sarkába, leránt egy réteget. Fehér. Lehajolok, szemügyre veszem – alatta is fehér. Felhúzom az ujjamat, a körmöm vége súrolja a falat. Le-föl mozgatom, eleinte finoman, majd olyan erősen, mint amikor Mazsola kutyánk a föld alá rejtett disznóláb után kapart. Fehér. Sehol egy szín, sehol egy minta.
Az a fene nagy szabadság, az teszi.
