Borászok Radebeulból, grafikusok a Haus Sorgenfreiból, porcelánfeltaláló patikus az erődből, Eierschecke a fattyú palotájából, mostohalányok a vízi kastélyból, narancsimádó műgyűjtő a koronától, testvérpár a tejüzemből – történetek tucatját hoztam haza a keletnémet Drezdából, mert a város és környéke ezektől – és nem az épületektől – válik az Elba Firenzéjévé.
Édes-savanyú benyomás
A szász főváros, Drezda biztosan nem a szépségével hódít, azt elvesztette a második világháborúban. Megőrizte azonban az emberi történeteket, eldugta a föld alá, a festmények hátlapjára, a burjánzó kertek mögé, a borospincékbe. Beleszőtte az operadallamokba, az Elbán cammogó hajók kürtszójába, a villamos csilingelésébe és a romok alól is kihallatszó harangok zúgásába. Ott lapultak, s várták a pillanatot, amikor újra birtokba vehetik a várost, s elmondhatják mindazt, ami Drezdában történt 1945 előtt.
Miközben jártam a város utcáit, egy barátnőmre gondoltam. Kifinomult ízléssel, nagy művészeti tudással, mindig elegánsan láttam. Egészen addig tartotta magát, amíg tisztes korát betegségek meg nem keserítették. Lehangolt lett, nem csillogott már úgy az ízlése, nem villant meg tudása, többnyire hallgatott. Évekig beburkolózott a pusztulás ködébe. Egyik nap, talán több, egyszerre érkező hatásnak köszönhetően újra kividult, visszatért belé az élet, a régi, édes pezsgés némi savanykás fennhanggal. A köd nyomait láttam arcvonásain, itt-ott lötyögő, s ezáltal már kevésbé elegáns öltözékén, engedetlen ősz tincsein.
Ilyen volt Drezda is.
Az ott töltött napok végén azonban rájöttem, hogy mit sem számít a megtépázott külső, ha ennyi nagyszerű emberi történet lapul mögötte.
Wackerbarthék hűvös és forró borai
A nyugatról érkező utazót Drezda előtt, az Elba partján kőfalakkal határolt, teraszos szőlőlugasok fogadják. Ki gondolná, hogy itt, az 51. szélességi fokon található Németország legkisebb borrégiója. Ami ennél is jobban meglepett a Wackerbarth borászatban, amikor megtudtam, hogy a 17. században württembergi borászok telepítettek először itt szőlőt. Eszem ágában sincs a Bodeni-tó borainak ízét keresni Kelet-Németországban, de jólesik a kapcsolat felfedezése. A blog fotósát jobban érdekelte a francia kötődés, amelynek eredményeképpen 1836 óta folyik itt, Radebeulban pezsgőgyártás, a Champagne-ban tanult korabeli módszerekkel.
Amíg a pincét jártuk a vezetett túra keretében, minden lépésnél azt vártam, hogy végre a kastélyban találjuk magunkat. Az ízében friss, gyümölcsös, a borászok által „hűvös éghajlatú” bornak nevezett nedű jobban esett volna a barokk kastély falai között.
Valószínűleg így volt ezzel August Christoph von Wackerbarth államminiszter, a drezdai barokk építészet irányítója is, aki felépíttette ezt a kastélyt a szőlőtőkék szomszédságában, Radebeulban. August nevével lépten-nyomon lehet találkozni Drezdában, hiszen a legnagyobb szász uralkodó, Erős Ágost kedveltje volt, aki rábízta az udvari építkezések irányítását – és időnként még a hadsereg vezetését is. Gondosan kiválasztott építészeivel sikerült nevéhez kapcsolnia a leghíresebb drezdai épület, a Zwinger kialakítását is.
Leszármazottai sem hagytak kisebb nyomot a szőlészet mellett. Egyikük egy hideg téli napon nem kívánta a pincehűvös bort, és addig kísérletezett, amíg némi egzotikus fűszerrel, gyümölccsel, úgymint sáfránnyal, ánizzsal és gránátalmával ízesítve a felmelegített fehér bort, ő maga is felmelegedett. A receptje azonban úgy járt, mint a bevezetőben említett barátnőm, beburkolózott és csak 2013-ban fedezték fel a Drezdai Levéltárban. Azóta télen sem fázik senki Radebeulban.
Gondtalan villa, gondtalan napok
Talán soha nem jutottunk volna el a legkisebb német borászatba, ha a szállásunk, a Villa Sorgenfrei nem áll elő az ötlettel. Mint ahogy soha nem ismertem volna meg egykori lakói, Erhard Hippold és felesége, Gussy grafikusi és festői munkásságát. Valamint azt, ahogyan a női fűzőgyárat üzemeltető művész házaspár a nácizmusból belecsöppen a szocializmusba.
Ahogy a villa nevéből is látszik, ők a gondtalan napok prezentálásával foglalkoznak, s mint tudjuk Potsdam és Nagy Frigyes óta, ebben hallgathatunk a keletnémetekre.
A szőlőteraszok végén fekvő szálloda, a Villa Sorgenfrei minden pillanatban biztosította a gondtalanságot; a borászat csak a kezdet volt. Kényelmes szobák, csöndes környezet, barokk kert, magas szintű reggeli és kedvesség jellemzi.
A kertváros, ahol a Villa Sorgenfrei fekszik, szerintem Drezda legromantikusabb része és villamossal gyorsan a pezsgő belvárosba lehet jutni. Szívből ajánlom.
Erős Ágost, a narancsimádó műgyűjtő
Van egy saját szólásunk a férjemmel. Még 2007-ben, az első lipcsei utunk során született. Megmagyarázhatatlan oknál fogva a GPS levitt az autópályáról Lipcse előtt. Kis településeken át vágtattunk, számos helyen keskeny, macskaköves útszakaszokon haladtunk. Rázott, mint apukám kistraktorja a szántáson. Nem, nem egy óváros sétálóutcájára tévedtünk, hanem két település között jártunk. Az egyik ilyen út mellett tábla hirdette, hogy ezt bizony még Erős Ágost szász választófejedelem építtette. Azóta ha bármilyen régi útra vagy épületek közé tévedünk Kelet-Németországban, csak annyit mondunk, még Erős Ágost építtette.
Drezda óta azonban másként tekintünk a szász választófejedelemre. A Zwinger páratlan épületegyüttesét virtuális szemüvegen keresztül Erős Ágost korabeli verzióban is láthattuk. Annál is inkább tetszett, mert a belső udvar, kert, ahol az eredeti tervek szerint narancsfáknak kellene állni, kőhalmokkal tűzdelt. Felújítják (várhatóan 2025 nyarán befejezik). Ettől az épület – amely nevét az egykor itt húzódó két erődfal közötti kert- és egyéb kiszolgáló funkciókra használt területekről kapta – megcsillantja nagyságát. A múzeumi gyűjteményeiről már nem is beszélve. Hosszasan elemezhetném a különböző pavilonokat, az összekötő galériákat, a porcelángyűjteményt, a matematikai-fizikai szalont és a Zwinger többi részét, de ezzel elvenném a felfedezés azon örömét, ami engem is ért.
Miközben egy rögzített bicajjal, fejemen a virtuális szemüveggel 1719-ben, II. Frigyes Ágost (Erős Ágost fia) esküvőjén jártam, a magunk között sokat emlegetett Erős Ágost személyében kezdett egy nyitott, korának minden újítása iránt érdeklődő uralkodó képe kirajzolódni. Ezt a képet erősítették tovább a Residenz épületében megtekinthető kiállítások és a híres kincstár, a Grünes Gewölbe páratlan – és származásukat tekintve igen változatos érdeklődésre utaló – kincseinek látványa. Alig találni olyan vitrint, termet, ahol ne tűnne fel a szász választófejedelem neve és kora.
Újabb virtuális utazásom (már szemüveg nélkül), az egykori drezdai erőd ma már föld alatti termeiben ismét Erős Ágost korának termékenységét bizonyította. Ide zárta be ugyanis Böttgert, az alkimistát, akinek hosszas küzdelem után sikerült megalkotnia a szász porcelánt, s ezzel megalapozni a mai napig híres meisseni porcelánt.
Tipp: Drezda közelében fekszik Meissen városa, ahol a porcelángyár meglátogatása mellett érdemes időt szánni a városkára is.
Böttger története is megérne egy bejegyzést, ígérem, ha visszamegyek a most kihagyott Meissenbe, akkor megírom, hogyan úszta meg többször is a börtönt, hogy végül Erős Ágost „börtönében” alkossa meg a világ egyik leghíresebb porcelánját.
Eierschecke a fattyú palotájában
A Frauenkirche tégláit számolgattam (mármint az újak között a régieket – hiszen az 1945-ös rombolás után alig maradt valami Drezda híres templomából), amikor leszakadt az ég, így kénytelenek voltunk a Cosel-palotába menekülni. S ha már kényszerkávézásra ítéltettünk a férjemmel, akkor miért ne kóstolnánk meg a híres Eierscheckét, amiről Erich Kästner egyszer azt mondta: „Az Eierschecke egy olyan süteményfajta, amely az emberiség kárára ismeretlen maradt a világ többi részén.”
Mire lecsúszott ez a drezdai finomság, az is kiderült, hogy a helyet, a Cosel-palotát (azaz a háború előtti eredetijét) Erős Ágost házasságon kívül született fia építtette. Mondom én, hogy Erős Ágost nélkül lépni sem lehet a szász fővárosban és még nem értem a séta végére. A törvénytelen gyerekek még ezután jönnek.
A Pfund testvérek tejboltja
Szerintem nincs híresebb tejbolt a világon a Pfund család drezdai boltjánál. A minden részletében kicsempézett üzletben nem kaptam olyan tejterméket, amit ne ismertem volna (na persze, aki a svájci sajtok szomszédságából jön és rendszeresen jár bajor piacra, az már tapasztalt), viszont egy ilyen helyiségben inni egy pohár ízesített írót, annak van hangulata.
Annál is inkább, hiszen egy 140 éve működő tejboltról van szó, ahol a kézzel festett Villeroy & Boch csempékben hosszú percekig lehet gyönyörködni.
Paul és Friedrich, a Pfund testvérek közgazdásznak és kereskedőnek tanultak, Paul ügyesen gazdálkodott apja birtokán, míg Friedrich a színészetet próbálta ki, de egy betegség miatt végül ő is a tejnél kötött ki. A két testvér meglátta a lehetőséget abban, hogy a vidékről Drezdába hozott tej hamar megsavanyodik. Feldolgozásba kezdtek, és hamarjában bővíteni kellett az üzletet. Ők gyártottak először Németországban sűrített tejet és még a Großer Gartenben – szuper kis park ma is egy kastéllyal a közepén, érdemes elsétálni arra – is üzemeltettek egy tejkimérőt, hogy az emberek séta közben is fogyaszthassanak tejterméket. Számos üzlet, tejcsarnok, tejüzem létesült a 20. század elején a testvérek jóvoltából, de a két világháború és a szocialista állam mindent megtett, hogy elpusztítsa. Az örökösök kitartásának köszönhető, hogy legalább ez, a Bautzner Straße 79. szám alatti bolt eredeti fényében megmaradhatott.
A Brühl-terasz és az én történetem
Európa balkonján, amelyet az egykori, várost védő erődítmény falán emeltek a Carola és az August híd között, mindenki, aki a városba érkezik, végigsétál. Úgy hiszem, hogy mindannyiunkból más érzéseket vált ki ez a terasz. Az én gondolataimat uralta Erős Ágost itt is. (Bírom a pasit, na.) Leginkább azért gondoltam rá, mert korának építészeti alkotásaira innen is vethettem egy pillantást és megállapíthattam, hogy örök időknek tervezték azokat, nem úgy, mint az NDK-időkben felhúzott Carola hidat, amely néhány hónapja összeomlott. Szimbolikus, no comment.
Másrészt itt bukkantam rá egy olyan szoborra, amely összefoglalta számomra Drezdát. Mint kiderült, a Föld és a bolygók mű alkotója másra gondolt, mint én. Láttam a gömbben Kurt Vonnegut Drezdáját, ahogy a bombák alatt összeomlik, majd belefullad a füstbe, porba. Láttam a kristályokat, amelyek beépülnek a törmelékbe, de csak épp annyira, hogy még üzenhessenek, itt vagyunk. Drezda – barokk emlékei és Ágost öröksége – így kapálózhattak az NDK korszakban, miközben a világ távolról szemlélte szenvedésüket.
A Brühl-teraszon ott volt egy csipetnyi békebeli hangulat, ott próbálkozott a sörös nemzet is hangot adni magának és integetett a túlpartról a barokk városrész (Barockviertel), sok-sok történettel, passzázzsal és piaccal fűszerezve.
Amit ajánlok még
Ha jó reggelire vágysz, akkor látogass el a Milchmädchenbe, Grunaer Straße 27, de ne ijedj meg, millió panellakás között találod, viszont bizonyítják, hogy mennyire kreatívak a keletnémetek.
Ha már kreativitás, akkor irány a drezdai Neustadt, ahol a Kunsthofpassage igazi érdekesség. A környék kissé lepukkant, de éppen ezért született ez a projekt is. Harmonizálják az életet, a szórakozást és a munkát, az összekötött udvarokban művészek dolgoznak, kávézók, sörözők lapulnak meg és a lakóházak is műalkotások.
A Loschwitz negyedben napokig merülhetsz el a történetekben. Az Elbára néző domboldalon álló egykori kisváros (ma Drezda része) szőlőjéről, majd az arisztokraták pazar kilátással épített palotáiról, művészek lakta házakról, galériákról, s persze a híres Blaues Wunder hídról ismert. (Az 1891 és 1893 között épített híd valójában nem kék – szerintem –, hanem szürke. Furcsa, de csak középen láttam kéknek, talán felújítást igényel.)
Majd elfelejtettem a híres függővasutat (Schwebebahn), amellyel a szép Loschwitzból a gyönyörű kilátású Oberloschwitzba juthatunk fel, mindössze 84 méterrel feljebb. Nem egy svájci hegy, na. Tudom, kritikus vagyok, de olyan aranyos, ahogy a drezdaiak büszkék erre a függővasútra és a kilátásra. Ítéld meg te, kedves olvasó, hogy mennyire az, a fotók alapján vagy személyesen a helyszínen!
Drezdában kötelező program az Operaház meglátogatása. Németország legjobb operatársulatai között emlegetik a drezdait. Volt szerencsénk meghallgatni Donizetti Lucia di Lammermoor című operáját, s ugyan nem ez az operák királynője, de egy biztos, fantasztikus előadást, magas szintű művészekkel láthattunk, hallhattunk. Az Operaház – amelyet 1977–1985 között építettek újjá a háborús pusztítás után – pompás alkotás. (Nem, Gottfried Semper építész nem Erős Ágosttól kapta a megbízást az építésére a 19. században, hanem egy másik jelentős szász uralkodótól.)
Mostohalányok a kastélyban
Majd elfelejtettem az utolsó történetet, holott ez a leginkább pikáns és kalandos sztori és naná, hogy köze van… (nem is mondom, kihez).
A szász kastélyokról már sokat hallottam egy olvasómtól, Anitától, akinek egy beszámolója meg is jelent itt az Élet sója blogon. Anita posztolt egyszer egy tó közepén álló, impozáns kastélyról. Imádtam a fotót és Moritzburg felkerült a bakancslistámra.
A Villa Sorgenfrei, ahol drezdai utunk során laktunk, közel feküdt a Moritz szász herceg által 16. században emelt kastélyhoz. Moritzburg azonban már korántsem az a kastély, hiszen Erős Ágost jelentősen átépíttette. Az átépítés célja kettős volt, Ágost katolikus hitre való áttérése miatt szükséges volt a meglévő kápolna katolikus templommá alakítása, de egy földi, egyházi értelemben bűnös cél is vezette. Ágostot számtalan házasságon kívüli gyermekkel áldották meg szeretői (nagy étvágyú volt ebben is). Néhány gyermeket elismert, olyannyira, hogy egyik lánya születésnapjára meg kívánta hívni valamennyi hivatalos házasságon kívül született gyermekét. Jó kis parti lehetett, főleg, ha az anyukák is elkísérték az ifjakat.
Száz gyereknek is egy a vége, Moritzburg Ágostnak köszönhetően csodaszép lett. A barokk kastélyt uralja a vadászat és a porcelán, valamint a bőrtapéták. Kívül a víz az úr, s persze a hatalmas park, amelynek bejárásához órák szükségeltetnek. A kastély tóparti körbejárását azonban naplemente körül ne hagyd ki!
A kastély mellett négy kicsi és egy nagy tóparti házikó arra vár, hogy megszálljanak benne (az árak elfogadhatóak és igazán romantikus lehet a kastély szellemeivel sétálgatni éjjel), a park egyik felén áll a Fácános kastélyka, s a közelében egy másik tavon világítótornyot is találni.
Itt nincs hiány történetből úgy hiszem, főleg, ha még bevállalunk egy kerékpáros vagy gyalogos túrát is a közeli tavak és erdők között. Ha a nagy történetvadászatban kimerülnél, akkor ajánlom itt a közelben a Churfürstliche Waldschänke étteremet (szállásnak is kifogástalan).
Kedvet kaptál Drezdához? Nem csodálom, mert igazi kultúrcsemege. Olyan hely, amely nem feltétlenül a külsejével hódít. Igazi énje azonban olyan gazdag, mint Erős Ágost kincstára (nem tudtam kihagyni, hogy ne vele zárjam a beszámolót).
