Agatha Christie és az ártatlanság múzeuma, dervisek és macskák, kávé és künefe, csoki és szír fiú, tucatnyi pasi és a bőrkabát, Boszporusz és a tornya – helyek és élmények, ahol a csípős és könnyfakasztó hagyma illatával és ízével hozzájárul az étel (élet) ínycsiklandó és felejthetetlen ízéhez.
Ha furcsán hangzik számodra Isztambul hagymához hasonlítása, akkor nem olvastad még a városról írt élménybeszámolóm első részét. Kezdd azzal itt és csak azután gyere vissza, mert a hagymának először csípnie kell, neked pedig könnyezve túlélni, hogy mennyei élvezetben legyen részed.
Kezdjük a török pasikkal és a bőrkabáttal
Utcai árusok, kisboltok, bazárok, teázók, kávézók és éttermek közös vonása Isztambulban, hogy – talán néhány kivételtől eltekintve – csakis férfiak dolgoznak bennük. Váratlan és meglepő, amikor belépsz egy étterembe és fél tucat férfi fogad. Valamennyi tesz-vesz körülötted, kérdez, hellyel és teával kínál. Úgy tűnt, mindegyiknek megvan a maga feladata, talán némi rangsorolás is felállítható közöttük.
Nem tudtam betelni azzal, hogy mindenhol barátságosan mosolyogtak, nőknek apró ajándékkal, férfiaknak egy búcsúitallal kedveskedtek. S mondhatjuk, hogy a turistákból élnek, nyilván előzékenyek, magukban pedig mást gondolnak. Lehet, de a találkozás mosollyal induló pillanata meghatározó erővel bír az egész ottlétre.
A mosoly pillanatánál is jobban élveztem hozzáértésüket ahhoz, amit csinálnak. Ajánlásra tértünk be Fikri Karaca Nagybazár melletti üzletébe. Valójában akkor még úgy gondoltam, hogy nem is akarok bőrkabátot venni (de ha már egész gyermekkoromban azt hallottam, hogy mindenki bőrt hoz Isztambulból, akkor lássuk a medvét és a bőrét). Fikri Karaca és magyarul is beszélő csapata azonban húsz másodperc alatt meggyőzött, hogy életem bőrkabátját nem hagyhatom ott. Tanácstalanságom és elmaradó válaszom a mit szeretnél kérdésre nem további kérdéseket szült – vagy faképnél hagyást, mint a nyugati üzletekben – hanem egy teát és egy hozom jelzést. Nem volt idő a tea elfogyasztására, mert rám adták a rám szabott finom bőrt, és velem együtt élvezték a látványt a tükörben. Minden passzolt, a szín, a méret, a fazon. Így járt a férjem, s az útitársaink is. Némi alkudozás, beszélgetés a pesti üzletükről (amelyet Kaftan néven a Budapesten, a Kossuth Lajos utca 18. alatt találsz, az isztambulit pedig Alfina néven itt: Beyazıt, Çarşıkapı Caddesi Sepetçi Nan, No.:23/5, 34126 Fatih/İstanbul, Törökország – ez most ingyen reklám nekik, mert megérdemlik) és újabb tea után boldog bőrkabát-tulajdonosokként léptünk be a Nagybazárba.
A bazár és a török áruk
Nem a nagysága, nem a hangja, még csak nem is a színei ragadtak meg a bazárban, hanem az árufajták és a mögöttük álló nemzet. Mindenhol az ország különböző régióinak termékei bukkantak fel. Nem máshol készült szőnyegek, nem helyidegen üvegedények, nem távoli fűszerek, gyümölcsök, teák, hanem törökök. S igen, mindent is rád akarnak beszélni, s igen, nehéz nemet mondani, ahogy alkudozni sem könnyű, de mégis úgy éreztem, hogy ezen a helyen képet kaptam arról, mire büszkék, mit termelnek, mit esznek, mit tanulnak és tanítanak a következő nemzedéknek, miben jók, milyen az ízlésük. S mennyire színes az életük. Én ezt élveztem a Nagybazárban és a fűszerbazárban, nem a vásárlást.
Titkos tipp, amit még az ott élő magyarok sem tudtak: A Nagybazár mellett található a Sahaflar Bazaar (cím: Molla Fenari, Medrese Çk. No:4, 34120 Fatih/İstanbul), azaz könyvesbazár, ahol elsősorban antik könyvek és képek kaphatók. Története is elképesztő, hiszen már a 15. században árultak itt könyveket, a 16. században pedig Isztambul hatalmas könyvválasztékáról volt híres. El lehet benne veszni, habár a legtöbb könyv török nyelvű.
Agatha Christie és Az ártatlanság múzeuma
Ugyan nem az Orient Expresszel érkeztünk Isztambulba, s én magam Agatha Christie rajongója sem vagyok, de a hely, amely oly sok írót, művészt fogadott az elmúlt száz évben, mégiscsak vonzott. A Pera Palace Hotelt még a szultánok korában építették, s éppen az Orient Expresszel érkező előkelő vendégeknek szánták. Arra azonban aligha gondoltak, hogy Agatha Christie – a talán leghíresebb gyilkosság itteni megírásával – világraszóló hírnevet szerez a szállodának. Számomra mégis inkább azért volt érdekes, mert a kívülről nyugati, belül kissé orientális stílusú, színeitől és fényeitől titokzatos szálloda egyfajta kapocsa, emléke, ikonja annak, amikor Isztambul megindult a nyugatosodás útján. A hotel kávézójába nemcsak vendégek léphetnek be, s ha már ott vagy, akkor érdemes belopódzni a szalonba, majd útban a mellékhelyiségek felé szemügyre venni az ország legöregebb liftjét. A legnagyobbat azonban az szólna, ha itt szállnál meg, főleg, ha Agatha Christie-rajongó vagy. A szoba, ahol az író lakott, kiadó.
A fotókra kattintva azok nagyban is elérhetőek!
Extra tipp: A Pera Palace Hotel utcájában található a Minoa Pera könyvesbolt, amely kávézó is egyben. A széles angol nyelvű választék mellett szerintem a lépcső és a berendezés miatt is érdemes ide betérni. Sok-sok magyar író könyvére bukkantam itt.
Ha tehetném, akkor én Agatha Christie szobája helyett az ártatlanság múzeumát bérelném ki, és kezemben Orhan Pamuk Nobel-díjas isztambuli író azonos című regényével költöznék be Kemal ágyába. A bordó, sarki épületben ugyanis Pamuk azokat a tárgyakat gyűjtötte össze, amelyek a ’70-es években játszódó regényében szerepelnek. Nem csupán élő díszlet, hanem egy korszak lenyomata is. Pamuktól olvastam már egy életrajz stílusú művet, az Isztambult, amelynek mondatai az egész utazás alatt velem voltak Isztambulban, de a Masumiyet Müzesi – Az ártatlanság múzeuma így együtt a várossal, azzal a gondolattal, amely a regényben is ott van: Isztambul úgy akar modern lenni, hogy közben nem akar szakítani a hagyományokkal, a konvenciókkal – tökéletes élmény volt.
A fotókra kattintva azok nagyban is elérhetőek!
Hajóval a Boszporuszon és csokival a Kız Kulesin
Magamban, felhajtás nélkül, a víz és a part változásait élvezve szerettem volna a Boszporuszon hajózni. Ebbe a kívánságba nem passzolnak a turistáknak ajánlott hajóutak a Boszporuszon. Műsorral, étkezéssel akarják elvonni a figyelmet arról, ami a lényeg, a csatornáról, amely a nyugatot köti össze a kelettel. Éppen ezért a hétköznapi, menetrend szerinti járatok egyikére pattantunk fel útitársaimmal és hajóztunk a Boszporuszon. Nem akartak mást mutatni, s így megláthattuk az életet a vízen és a parton, mindössze néhány euróért.
Több kedvenc látképem is volt az úton, az egyik a Boszporusz legkeskenyebb pontjának két oldalán álló egy-egy erőd. Az európai részen simul a domboldalhoz a nagyobb, a Rumeli Hisarı, amelyet Konstantinápoly elfoglalásának előkészítésére építtetett II. Mehmet szultán. Később innen ellenőrizték a Boszporuszt és kényszerítették vámfizetésre a kereskedőhajókat.
Szemben, az ázsiai oldalon egy sokkal kisebb erőd található, az Anadolu Hisarı, és el is vonja róla a figyelmet a közeli szultánok nyári rezidenciájaként használt neobarokk Küçüksu Kasrı.
A Dolmabahçe palota nagyságát éreztem, amikor végigjártam, de igazi monumentalitását mégis innen, a vízről lehet igazán szemügyre venni. Élveztem, ahogy kitárt kapuja utat nyit a Boszporuszra, lehetővé téve az átjárást a szultánok számára is kelet és nyugat között. A palota, amelyről a másik beszámolómban itt, az Élet sója blog oldalán részletesen írtam, szintén ezt az érzést erősítette bennem.
Sokkal drágább mulatság átjutni a Kız Kulesi világítótoronyhoz, de már csak az a tény megéri, hogy éppen abból a szögből vethetsz pillantást a Boszporuszra és az Aranyszarv-öbölre, amelyből Kr. e. 400 körül is szemlélték azokat. Ez idő tájt ugyanis már vámszedő helyként működött a kis sziget. Később lett világítótorony, és a nevéhez köthető legenda (Leánytorony vagy Szűz tornya) is csak a szultánok korából származik.
A téli hidegben az apró erőd kávézójában teázás közben bukkantunk rá a számunkra legfinomabb török csokira, az 1923 óta gyártott Baylanra, majd miközben a naplemente fényeiben fotóztuk a Topkapi palotát (ha bevállalod a borsos árat a szigetre, akkor estére időzítsd a látogatást, megéri a látvány), megismertünk egy szír fiút. Kedvesen megkért, hogy fotózzam le, közben kiderült, hogy ő Törökországban él, mi magyarok vagyunk. Rögtön megragadta az alkalmat és forintot kért tőlem. Most felhúztad a szemöldököd, ugye? Én is egy percre, de hamar kiderült, hogy a fiú papírpénzeket gyűjt. Míg vártunk, bemutatta a félszáz darabból álló gyűjteményét. Soha ilyen csodás papírpénzeket nem láttam még. Forinttal nem, de euróval megajándékoztuk, mire ő cserébe egy marokkói papírpénzt adott. Szeretem ezeket a találkozásokat, mert nemcsak az előítéletek lebontásában segítenek, hanem látókört is szélesítenek.
A fotókra kattintva azok nagyban is elérhetőek!
Pörgő dervisek a hamamban
Dervisekkel Vámbéry Ármin Dervisruhában Közép-Ázsián át című művében találkoztam először. Azóta már többször a látószögembe került a dervisek táncként előadott különleges imája. Isztambulban kerülhettem a legközelebb ahhoz, hogy megnézzem, részese lehessek. Ezzel is úgy voltam – mint a hajózással –, hogy kihagynám a turistáknak szánt, a körforgási gyorsaság rekordjára törő dervistáncot, és inkább az autentikus imára épülő előadást preferálnám. Szerencsére rábukkantam a Hodjapasha Kulturális Központra, ahol a dervistánc mellett egy másik zenés-táncos produkcióra is kaptam jegyet. Inkább ajánlom ezt a kicsi, egy régi hamamban berendezett teremben folyó előadást, mint a hajókon kivitelezett produkciókat. Hangulatos a terem, az előadók profik, a dervisek pedig tényleg imádkoztak, s bennünket is magukkal ragadtak. Lélegzet-visszafojtva, halálos csendben – mintha nem is a 15 milliós Isztambul nyüzsögne kint – tartottunk velük, amennyire profán kívülállóságunk megengedte. Felejthetetlen élmény volt ez a közös elcsendesedés.
Miért van ilyen sok macska Isztambulban?
Múzeumban, könyvesboltban, mecsetben, bazárban, kikötőben, palotában és tévétoronyban is láttam macskát Isztambulban, hogy a parkokról, utcákról már ne is beszéljek.
A parkokban önetetők és önitatók, sőt még kis házikók is ki vannak helyezve számukra. Természetes módon hozzátartoznak a mindennapokhoz, az utcaképhez, legalább annyira, mint Velencében a galambok.
Kíváncsi lettem arra, hogy miért lett ilyen sok macska a városban. Ha hiszed, ha nem, ennek történelmi okai vannak.
A tengerészek előszeretettel „alkalmaztak” macskákat hajóikon a rágcsálók „karbantartása” végett, de időnként bizony a macskák elszaporodtak a hajón és amikor kikötöttek, akkor finoman letessékelték egy részüket a hajóról; más források szerint maguk is leszöktek és inkább a kóbor életet választották Isztambulban.
A középkori városban szükség is volt rájuk, hiszen akkoriban sok volt a fából készült épület, ahol elszaporodtak a patkányok, egerek. Veszélyeztették az élelmiszerkészletet, sőt még az értékes kódexeket is. Mi mással védekezhettek volna, mint hogy macskákat alkalmaztak. Sikerrel, így hamarosan a macskák nagy tiszteletnek örvendtek az Oszmán Birodalomban.
Ma már időnként gondot is okoznak, de Isztambul városa igyekszik uralni a problémát: chipet kaptak, oltják őket, s kihelyeztek etetőket, macskalakásokat is. Sőt kötelezték az iskolákat egy-egy macska befogadására.
Én is azt láttam, hogy különösen tisztelik őket, a könyvesboltban még a vitrinben is megtűrték, és csak nagy tisztelettel kérte a hölgy, hogy álljon picit arrébb.
A fotókra kattintva azok nagyban is elérhetőek!
Gasztronómiai élmények
Mindennél jobban izgatott a török konyha, de korántsem volt egyszerű a turistákra specializálódott helyeket elkerülni. Bizony volt, hogy az étlap láttán felálltunk és eljöttünk, de így könnyebben bukkantunk rá olyan autentikus helyekre, ahol egy pici betekintést kaphattunk a török konyhába.
Több kedvencem is volt, de a pálmát az egyiptomi bazár szomszédságában található Tatlıcı Safa kávézóban, faszénen, fémtálkákban sütött künefe (két kadayıf tészta között puha sajtréteg található, amelyet sütés után sziruppal locsolnak meg) vitte. Sok helyen ettem már Európában, főleg török és libanoni éttermekben, sőt magam is készítettem itthon, de ez most a top künefe. Talán a faszén füstje, a kávézó autentikussága és a bazár beszűrődő zaja is hozzátett az élményhez.
A testi kebab (zöldségekkel együtt kerámiában sütött kebabhús) felszolgálásakor úgy gondoltam, hogy inkább látványos lesz, de olyan ízvilág fordult ki a kerámiából, hogy alig hittük el.
Emellett élveztem a halpiac közelében a Balıkçı Sabahattin étterem mezzéit és halas ételeit, valamint a hotelünk által ajánlott egyszerű kis étterem gözleméjét (török töltött lepény).
Ha ütős kilátásra és finom mezzékre (a keleti konyha kisebb, előételként felszolgált fogásai) vágysz, akkor ajánlom a Buselik Meyhane – Tünel éttermet, amely egy hotel tetején van és csodás kilátás nyílik a Galata-toronyra.
Mindig azt hittem, hogy az a jó baklava, ami őrülten édes, s kiderült, hogy az 1864 óta baklavát készítő Hafiz Mustafa üzletekben bizony nem a cukor, hanem a magvas töltelék íze dominál. Ne hagyd ki még akkor sem, ha túl látványosnak tűnik és drága.
S ha már baklava, akkor elárulom, hogy van egy másik formája is, ami olyan, mint egy boríték, laposka és bámulatosan finom. Ha látod, szavazz neki nyugodtan bizalmat.
Na és a kávé?
Mielőtt ódát írnék a török kávéhoz, elárulom, hogy mi az olasz, rövid eszpresszót preferáljuk, de ez nem csoda, ha egy barista férjjel él az ember lánya együtt. Ugyanakkor itt Németországban is van néhány hely, ahol átkozottul jó török kávét rottyantanak.
Isztambulban egész héten török kávén éltünk, s amióta hazatértünk is többször elkészítettük már a bazárban vásárolt cezvében – a török kávé főzésére alkalmas fém edénykében. (Erről jut eszembe, hogy a bazárban mindenképpen vegyél valamit, mert a török hagyományok szerint rosszat jelent, ha valaki onnan üres kézzel jön ki.)
A legfinomabb kávét a Hafiz Mustafa üzlet kávézójában, az Emirgan Sütiş -ben és a künefés helyen, a Tatlıcı Safa kávézóban ittuk. Az utóbbin nem csodálkozom, hiszen szomszédságában mérik a leghíresebb török porkávét, a Mehmet Efendit, az üzletet Kurukahveci Mehmet Efendi néven itt keresd.
Visszamennék?
Isztambul óriási, látnivalói határtalan bolyongást kínálnak a városban. Hetekig tartana csak a legjelentősebb látnivalók felfedezése és legalább öt-hat blogcikket is megtöltene. Eleinte azt gondoltam, hogy nem kell visszatérnem Isztambulba, de ahogy feldolgozom azt a pár napot és elönt a hiányérzet, a nem látott, nem érintett Isztambul hiánya, egyre inkább úgy érzem, hogy újra hagynám csípni, újra lebontanám rétegeit és élvezném az ízt, amit a hagyma ad az ételnek (életnek).
Álljon itt néhány tipp még, korántsem a teljességre törekedve:
Az Aranyszarv öbölre nyílik kilátás a Pierre Loti dombról és az itt található 110 éves kávézó teraszáról. Felfelé felvonózhatsz, de lefelé érdemes egy temetőn keresztül sétálni. Infók itt: https://www.insideoutinistanbul.com/pierre-loti-cafe/
A Camlica Tower Isztambul legnagyobb tévétornya, ahonnan az is látszik a városból, amiről nem is gondoltad, hogy még oda tartozik.
A színes házairól ismert Balat negyedben antikváriumok, kávézók és egy bolgár vastemplom is található. Főleg jó időben érdemes elmerülni a kiülős hangulatban.
Az Emirgan Sütiş egy jó sütiző a Boszporusz partján. Vicces, hogy a neve a magyar süti szóra hasonlít, de a süt törökül tejet jelent és itt igencsak sok a tejes édesség. A török kávé itt is nagyon finom volt.
Az Aziz Antuan Bazilikası a híres villamosos İstiklal úton a házak között megbúvó katolikus templom, belső terei nagyon érdekesek.
A Kardeşim Mantı egy pici családi étterem, ahol a ravioli török megfelelőjét, a mantit készítik.
Jó utat Isztambulba!
