Egy folyópart, egy iskola, egy városi és egy vidéki ház, egy pub, egy tér, egy kő és még tucatnyi hely van Stratford-upon-Avonben, ami egyetlen ember által vált híressé. A világ talán legismertebb emberéről van szó, aki ebben a kis angol városban látta meg a napvilágot és búcsúzott el tőle örökre.
A William Shakespeare szülőföldjén tett látogatás sokkal több volt, mint egy irodalmi utazás. A helyiek – nincs közöttük senki, aki ne hinne abban, hogy a stratfordi Shakespeare írta a híres drámákat és szonetteket – energiája, amivel ápolják a Shakespeare-kultuszt, olyan erővel hatott rám, amihez foghatót még sehol nem éreztem.
Az ötlet
Stratford-upon-Avon egy harmincezer lelket számláló kisváros Londontól száz mérföldre, kétórányi autóútra. Talán soha nem szánom rá magam, hogy ellátogassak a vidéki Anglia ezen részére, ha nem szeretek bele egy történelmi sorozatba, amelynek szereplőit kamaszlányos rajongással figyelem. Hiába, mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az enyém az Outlander.
Ehhez már csak egy férj kell, aki imádja Shakespeare-t és mindig rávehető a kalandra. Így történt, hogy szereztem két jegyet a Royal Shakespeare Company The Other Place színházában előadott Macbeth előadásra. (Naná, hogy a híresen jóképű Sam Heughan játszotta Macbeth szerepét – nem mosolyog!)
Insider infó: a két jegy éppen annyiba került, mint egy neves külföldi előadó MÜPA-koncertjén a jegyek. Igaz, kellett egy kis rafinéria és kitartás a vásárláshoz; ha érdekel, hogy mi, írj a kapcsolat@bagotunde.com email-címemre és elárulom.
A jegyek köré már csak egy utazást kellett felépíteni, s mivel szerdától vasárnapig volt szabink, ezért Londont elengedtük, helyette – mielőtt elmerültünk volna Shakespeare világában – a misztifikált Oxfordot választottuk két napra. Mennyire volt jó ötlet a híres egyetemi városban barangolni? Írtam róla részletesen itt a blogon, de elöljáróban csak annyit, hogy a sokat látott utazót is meglepte Oxford.
Érkezés a 16. századba
„…mindenfajta embert elbűvöl; és annyira a szívébe zárja mindenki, főleg az én embereim, akik a legjobban ismerik…”
Shakespeare: Ahogy tetszik (ford. Nádasdy Ádám)
A vidéki Angliában még az egyszerű vonatút is olyan volt, mintha egy regényt olvasnék. Bizonyára a tucatnyi olvasmány- és filmélmény miatt, de a birkák nem sima birkáknak, a kőkerítések nem sima kerítéseknek, a vasútállomások nem sima vasútállomásoknak, a kastélyok nem sima kastélyoknak, hanem angol történetek díszleteinek tűntek. Az illúziót – hogy beléptünk egy másik világba – Stratford-upon-Avon tovább fokozta. Ráadásul az októberi napsütésben színesen virító parkok, az Avon folyó csöndes folyása, a mindenhol nyugodtan sétálók és mosolygók a sokszor unalmasnak titulált vidéki hangulatot erősítették. Tizennégy év Németország után – ahol a teljesítmény és a gyorsaság a legfőbb fokmérő – ez a lassított Anglia megnyugtató volt. Shakespeare kora, a 16. század ott ült az utcákon, a parkban, a pubban, az utcakövön, a tereken és az emberek szívében.
A drámaíró szülőházában éreztem először, hogy Stratford-upon-Avonben nem lehet megkérdőjelezni létezését, nagyságát és műveit. Az épület dolgozói a kiállítási elemekkel együtt hangoltak rá a kis Williamra, majd a fiatal alkotóra irányították a figyelmet. A szülői ház hatása, a kesztyűkészítő, majd városi elöljáró apuka, a családot és a vendégeket is kiválóan irányító anyuka mellett a testvérek és a 16. századi élet nehézségei mind azt igyekeztek felvázolni, hogyan indult útnak annyi dráma és költemény. Milyen ember nevelkedhetett fel a kisvárosban?
Ötszáz év az iskolapadban
„Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk.”
Shakespeare: Hamlet (ford. Arany János)
A VI. Edward király iskolában nemcsak azt tudják, hogy ki volt az iskola igazgatója 1553-tól napjainkig, hanem azt is, hogy kik jártak oda. Többek között a kis William is itt koptatta a nem hétköznapi padokat, és korántsem volt felhőtlen diákélete. Éveken át tanult görögül és latinul, Cicero, Vergilius és Horatius műveit memorizálta és nagy valószínűséggel már ekkor írt szonetteket. A drámaíráshoz az ihletet az iskolához tartozó céh- és városi épületben – ahol apja, mint városi elöljáró is dolgozott – előadott színdarabok szolgáltathatták.
Az iskolai napok hosszúra nyúltak, a diákoknak maguknak kellett az ellátásukról gondoskodniuk, és a rendetlenségekért cserébe testi fenyítésre számíthattak. Talán egy apró dolog enyhíthette nehéz életüket: akkoriban Stratfordban olyan rossz minőségű volt az ivóvíz, hogy a diákok is sörrel csillapíthatták szomjukat. A Tudor-kori osztálytermekben én élveztem, hogy beülhettem Shakespeare padjába, írhattam hasonló tollal, mint a korabeli diákok és meghallgathattam a tanárt.
Az iskola azonban nem csupán mint oktatási intézmény, hanem mint az egykor egy céhnek, majd 400 éven át a városi tanácsnak is helyet adó épület izgalmas emlékeket villant fel a város múltjából. Kissé földbe gyökerezett a lábam, amikor a lelkes múzeumszolga a Priests’ Chapelbe invitált bennünket. Az ott látható 600 éves középkori falfestmények és az a tény, miszerint 2016-ban a restaurátorok véletlenül fedezték fel azokat, kísértetiesen hasonló sztori, mint első regényemben Ella kitartó falfestménykeresésének története.
Ha nem olvastad még az Ella háborúja című regényemet, akkor itt hozzájuthatsz és elolvashatod a két restaurátor és a két orvos életének összefonódását.
A stratfordi szerelem és házasság
„Kisasszonyok, ne sírjatok!
A férfi mind kalandor,
Fél lába itt, fél lába ott,
Csak gondtalan csatangol.
Ne sírj, leány,
A férfiért,
Légy hetyke, fürge, pörge,
Csak vállat vonj, ha bánat ért –
Hej, táncra, körbe-körbe!”
Shakespeare: Sok hűhó semmiért (ford. Szabó Lőrinc)
Párás, hűvös októberi reggel Angliában, kis patak csörgedezik az erdei sétány mellett, birkák legelnek a tisztáson, paták zaja… – nem, ez nem egy regénykezdés, hanem sétánk Shakespeare felesége, Anne Hathaway szülőházába.
Mehettünk volna busszal is, de gyalog sokkal ígéretesebbnek tűnt felfedezni a 16. századi belváros mögött élő kertvárost, majd néhány száz méternyi külterület után megérkezni egy 500 éves lakóépülethez. A vidéki Angliát mindig úgy képzeltem, hogy ott megállt az idő. Anne Hathaway szülőházában ez az elképzelés igazolódni látszott. Shakespeare feleségének családja bérlőként élt itt a 16. században, majd a következő 13 generáció is hasonlóan tett. Azért a ház bővült, s némi csalódással vettem tudomásul, hogy a jelenlegi szép nagy épületből milyen kicsi rész az, ahol Anne és William szerelme kibontakozhatott. Kétségtelen, hogy sokan megkérdőjelezik ezt a szerelmet, leginkább a későbbi életük fényében, de ott a helyszínen, meghallgatva a házban élő utolsó Hathawaynek öltözött hölgyet, nagyon is elhittem, hogy az ifjú Williamet vonzotta a jóval idősebb Anne. A hölgy pedig a szokásos angol problémával küzdött: feje fölött lengett a már férjhez kellene menni pallosa, így naná, hogy mindent megtett, hogy csábításának visszavonhatatlan eredménye is legyen.
Shakespeare-ről igen kevés az információ itt, de nem is hiányoltam, mert végre beleláthattam az oly sok műben emlegetett bérlők nagyon is hétköznapi életébe.
A házaspár közös stratfordi otthonát azonban csak virtuálisan nézhettük meg, a helyén kialakított New Palace kert azonban igazi elmerülést kínált a shakespeare-i művek között.
Újabb lelkes stratfordi múzeumszolga (sehol nem találkoztam még olyan múzeumi vezetőkkel, akik ilyen szeretettel, rajongással és örömmel magyarázták volna el a már milliószor elmesélt történeteket) segített elképzelni, hogyan élhetett itt a házaspár abban a 19 évben. Hogyan nőtt a drámák számával és sikerével egyenes arányban a házuk alapterülete és komfortfokozata, s hogyan viselhette Anne a sokszor távol, Londonban maradó férjet, majd hogyan gondoskodott róla, amikor hazatért.
Irány egy másik hely
„Merek annyit, amennyit férfi merhet;
Aki többet mer, nem ember.”
Shakespeare: Macbeth (ford. Szabó Lőrinc)
Bármilyen furcsán is hangzik, de Shakespeare életében Stratfordban nem volt olyan színház, ahol az ő drámáit előadhatták volna. Sőt, még 150 évvel a halála után sem gondolhatott másra a kisváros, mint egy szobor állítására, amelyhez a kor leghíresebb londoni színészét, David Garricket keresték meg. Garrick nagy rajongója volt Shakespeare-nek, és az az ötlete támadt, hogy a szobor mellé 1769-ben színházi fesztivált is szervez a városnak a nagy drámaíróra emlékezve. Ezzel indult el Stratford-upon-Avon színházi élete, amely ma már három helyszínen is zajlik. A Royal Shakespeare Company főépületében két teremben csaknem 1500 néző, míg a The Other Place folyóparti termében további 200 néző élvezheti az előadásokat.
Az Avon folyó partján álló főépülethez egy stratfordi sörgyáros adta a telket a 19. században, majd gyűjtést rendezett egy kőszínház felépítésére és a viktoriánus-gótikus épületben végül 1879-ben léphettek színészek színpadra – a Sok hűhó semmiért darabbal –, s élvezhette játékukat a közönség. Sajnos az épület nagy része a 20. század elején leégett, sokáig romokban állt, míg végül 1986-ban gondolta újra egy építész és akkor vette fel az épület a mai formáját. Többször is körbejártam és imádtam ezt a minden oldalról másik arcát mutató színházegyüttest.
A Macbeth előadást azonban nem itt, hanem az egykori bádogfészerből kialakított The Other Place színpadán láttuk. Ez a hely szolgál a hagyományos színpadra rendezéstől eltérő darabok bemutatására, a közönség rétegeinek kiszélesítésére. Valami újszerű lehetne a hívószava, s ennek megfelelően alakította Sam Heughan is Macbethet.
Élveztem, hogy nem csupán egy, hanem rögtön négy irányba is játszottak a színészek, hiszen a négyszögletes színpad valamennyi oldalán ültek nézők. A kis teremben hallani lehetett a levegővételüket és látni lehetett, ahogy a szavak hatására megfeszülnek izmaik, ereik kidüllednek. Kiváló színházi élmény volt a nehezített nyelvi pálya ellenére.
Vadkacsától a sticky toffee puddingig
„… – Jó étvágytokat
Kövesse jó emésztés s mind a kettőt
Legjobb egészség!”
Shakespeare: Macbeth (ford. Szabó Lőrinc)
Még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne húzta volna el a száját az angol konyha hallatán. Akkor sem értettem ezt, amikor még csak Mrs. Lipton (Csengetett, Mylord?) vagy Mrs. Patmore (Downton Abbey) receptjeit valósítottuk meg a saját konyhánkban. Oxfordban, majd később itt Stratford-upon-Avonben végérvényesen meggyőztek arról, hogy Angliában is van jó konyha.
Legyen szó egy délutáni szendvicsről a Coffee Cloudsban, fenséges sült vadkacsáról a The Woodsman étteremben, a híres sticky toffee puddingról a Lambs étteremben vagy a cornish puddingról a Cornish Bakeryben, valamennyi kifogástalan és ízlelőbimbókat elvarázsoló élmény volt.
A jó étkek mellé nem hiányozhatott egy pint sör, amihez olyan díszlet társult a Shakespeare korában is álló épületben, a Garrick Pubban, hogy már azért megérte félretenni az én nem szeretem a sört ízlésemet.
Látnivalók Shakespeare-n túl
„Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.”
Shakespeare: Hamlet (ford. Arany János)
Stratford-upon-Avon ma is egy kisváros, de manapság már biztos hírneve van, s ezt a város szülöttjének, Shakespeare-nek köszönheti. Óvják is a legendát és mindent, ami hozzá kapcsolható. Jól van ez így. Nem zavaró módon teszik, hanem lokálpatrióta büszkeséggel, angolos finomsággal és örömmel.
Természetes, hogy a fenti látnivalókon túl vannak szórakoztató attrakciók, úgymint a Shakespeare rum és gin distillery, a kinetic art múzeum (MAD – Mechanical Art and Design Museum), ahol összekapcsolódik a technika, a tudomány és a művészet, és jól szórakozhat gyermek és felnőtt egyaránt. Vannak Shakespeare könyvesboltok, drámahősök a hotelek falán, klassz szobrok a Bancroft kertben, lehet hajókázni, van pillangófarm és éjszakai szellemtúra is.
S van egy építészetileg és helyét tekintve is különleges templom, a Holy Trinity Church, ahol a Shakespeare család öt tagja is nyugszik.
Stratford-upon-Avon csöndes kisváros benyomását keltette annak ellenére, hogy sokan keresik az író nyomát kitalált karakterei mögött szülővárosában. Élveztem azt a két napot, ami közelebb vitt az emberhez és távolított a szárnyra kelő elméletektől, miszerint nem a stratfordi Shakespeare írta volna a világirodalom legnagyobb drámáit.
Hamnetről azonban akkor még nem volt szó, de ezek után kézbe veszem Maggie O’Farrell könyvét és megnézem a filmet is, bár tudjuk, hogy az már tényleg fikció.
Szívből ajánlom ezt a kisvárost, Stratford-upon-Avont, ha angliai körútra mész, de ne hagyd ki a közeli Oxfordot sem! Itt írtam arról is egy cikket.
