Miről álmodnak a kollégiumok tornyai? Miért ittam török kávét Angliában? Melyik angol süti lett a kedvencem? Hogy kerültem a föld alá könyvek közé? Mit mesélt a Kínából érkező oxfordi diák? Mit láttam a Sóhajok hídja alatt? – kérdések Oxfordból, válaszok Oxfordból.
Az Élet sója blog írójának és fotósának néhány óra elég volt ahhoz, hogy megállapítsák, Oxfordban nemcsak diáknak, hanem utazónak is jó lenni. Negyvennyolc órás barangolás következik a híresebbnél is híresebb egyetemvárosból.
Miért Oxford?
London és a Temze helyett, a híres folyó holtágát, Matild, Humfrey, Bodley és a diákok történetét választottam, és már akkor tudtam, hogy jó döntés volt, amikor egy kupac föld tetején pózoló két fát kellett várnak képzelnem.
Ha egy blogger fejébe vesz valamit, akkor azt nagy eséllyel meg is valósítja. S ha egy blogger képes egy színész miatt átkelni a La Manche-csatornán, akkor képes arra is, hogy egy olyan város, mint London helyett Oxfordot válassza úti célnak. A brit szigetre érkező turisták, utazók közül kevesen látogatják a vidéki Anglia kisvárosait, sokkal inkább vágyódnak a népszerű angol nagyvárosokba, valamint Skóciába.
S bármennyire is híresek – manapság inkább a Harry Potternek és néhány hollywoodi produkciónak köszönhetően – az egyetemvárosok, úgymint Oxford és Cambridge, alig találni beszámolókat, lelkes felfedezőket, akik bejárták volna és ajánlanák.
Az Élet sója blog azonban nagyon nem bánta meg, hogy még mielőtt elmerülne Shakespeare világában Stratford-upon-Avon városában, Oxford felfedezését tűzte ki célul.
Csilla és a domb
Korai ébredés, gyors repülés Münchenből, hűvös várakozás a buszra, érkezés délben Oxfordba és találkozás a Temze holtága mentén az ebédjét éppen csak lenyelő magyar idegenvezetővel, Csillával.
Egyre többször biztatlak az oldalaimon téged, kedves olvasóm, hogy vedd igénybe a helyi idegenvezetőket az utazások során. Én magam is vállalok idegenvezetést a Bodeni-tó körül, és éppen ezért jól tudom, hogy mennyivel kapnak többet azok az utazók, akik velem járják a vidéket, mint akik magukban. Emiatt keresek meg helyi idegenvezetőket – írtam is róluk itt egy cikket már – a saját utazásaim során is. Oxfordban rábukkantam Csillára, aki örömmel töltötte velünk első néhány óránkat a városban.
Nélküle talán soha nem ismerem meg Matild, a Plantagenêt-ház ősanyjának oxfordi várba zárt történetét egy domb előtt állva, ahol két fa jelzi a normann vár egykori létezését.
Csilla idegenvezetői ajánlatairól itt tájékozódhatsz.
Oxford története ugyanis nem az egyetemmel kezdődik, hanem az ökrökkel, majd a normannokkal és Matilddal folytatódik.
Tanulj tinó, ökör lesz belőled
Miközben hallgattam Csillát, az idegenvezetőnket Oxford alapításáról és a város nevének eredetéről, folyamatosan az a mondás járt a fejemben, amit én is sokszor hallottam iskoláskorúként. Elképesztő, ahogy a dolgok összetalálkoznak.
Oxford a Temze, valamint annak néhány holtága és kisebb mellékfolyója által szabdalt területen fekszik. A környék egy nagyobb marhahajtási útvonal útjába esett a középkorban, és néhol a sekély gázlóknak köszönhetően lehetőséget biztosított az átkelésre: oxen’s ford Þ oxenford = ökrök gázlója Þ Oxford. A gázlók mellett város alakult ki, hogy kiszolgálja a marhahajtókat, kereskedőket. A diákok csak néhány száz évvel később, részben kényszerből érkeztek a városba.
Hogy jön ide a szólás? Elgondolkodtam azon, hogy talán ez a szólás nem is arra utal, hogy a tinót (a „gyerekökröt”), ha nem alkalmas a ház körüli munkára, akkor levágják, de ha megtanulja, hogyan szolgálhatja jól a gazdáját, akkor ökör lesz belőle. Értelmezhetnénk úgy is, hogy aki tanul fiatalon (tinóként), abból oxfordi diák lesz (azaz ökörként átgázolhat a város határán). Na jó, tudom, ez erőltetett, de egy ilyen városban, ahol az első perctől kezdve a szellem, a tudás kísérte utunkat, óvatlanul is okoskodásba kezd az ember lánya.
Az álmodó tornyok városa
A normannok által épített oxfordi vár az évszázadok során folyamatosan bővült, majd börtönként funkcionált egészen 1996-ig. Egyik része mint turisztikai látványosság üzemel, másik része pedig szállodaként várja a bátrakat. A szobákat ugyanis az egykori börtön celláiból alakították ki. A börtönben sínylődő foglyok nem jártak mindannyian olyan jól, mint a szomszédos dombon álló toronyban raboskodó Matild, a Plantagenêt-ház ősanyja. A trónviszályba keveredő és ide zárt Matild a 12. században ugyanis úgy játszotta ki az őröket, hogy kivárta, amíg hó esett Oxfordban, ekkor fehér ruhát öltött, és összeolvadva a környezettel, megszökött.
Talán ez a legrégebbi, tornyokkal kapcsolatos történet, s biztosan nem is erre a toronyra gondolt Matthew Arnold angol költő Thyrsis című költeményében, amikor a következőket írta:
And that sweet city with her dreaming spires,
She needs not June for beauty’s heightening.
Saját fordításban (nem találtam hivatalos magyar fordítást) így hangozhatna:
„És az a kedves város álmodó tornyaival,
Nem kell neki június, hogy szépsége még jobban ragyogjon.”
A költő sokkal inkább a college-ok (egyetemi kollégiumok) tornyos építkezést követő stílusára gondolhatott versében, mint a számos történelmi és templomtoronyra.
Annál is inkább, hiszen a mi első városi sétánk sem szólt másról, mint arról, hogy minden öreg vagy öregnek tűnő épületről az derült ki, hogy egy college. Egy idő után kezdtem azt hinni, nincs is más a városban, minden fal mögött diákok laknak és tanulnak.
S bizony, ezeknek az épületeknek, ami az építészetüket illeti, egységes stílusuk van. A 13. századtól itt hosszú évszázadokon át a gótikus stílus uralkodott, amelyhez a headingtoni mészkő biztosította az alapot, így a legtöbb college négyszöget bezáró, középen kertet körbeölelő, égnek meredező bájos kis tornyokkal tűzdelt épülete ebben a stílusban épült. Még az alig százéves college-ok is visszatértek a gótikus elemekhez, így ma már csak az olyanok számára tűnik fel koruk, mint idegenvezetőnk, Csilla, aki millió történetet ismer a legöregebb University, Balliol és Merton college-okról és a jóval fiatalabb női college-okról is.
(A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)
Én elvesztem közöttük, nem csupán azért, mert közel negyvenen vannak, hanem mert valamennyi college nyitott kapuja hívogatott. Az utca túloldaláról is érezni lehetett az erőt, amely a harsányan zöld pázsit által odakapott tekintet után megragadta a lelkem és ezekbe a különleges oktatási intézményekbe invitált.
Nem az előadások – amelyek ma már nem is itt zajlanak – azok, amelyek miatt elsősorban oxfordi diák lennék, hanem ezek a college-ok, az a struktúra, ahogy itt a különböző szakokra járó diákok együtt tanulnak, gondolkodnak.
A college-ok időnként nyitva állnak a látogatók előtt, a legtöbb kiteszi a weboldalára a nyitvatartást, de sűrűn változtatnak is azon. Idegenvezetőnk jóvoltából könnyedén bejutottunk az egyik legöregebb college-ba, a Balliolba.
Milyen az élet a college-ban?
Sajnos nincsenek tapasztalataim, csak arra hagyatkozhatok, amit Csillától és egy kínai diáktól hallottam, illetve a díszletre, amit a Balliol college-ban láttam.
A filmekből ismert, híres ebédlő a mai napig megtelik reggel, délben és este, a hosszú asztaloknál étkeznek a college lakói. A könyvtárban – a legtöbb college-nak van sajátja –, valamint a szemináriumi termekben zajlik a tanulás néhány fős csoportokban, egy magasabb évfolyamba járó másik diák vagy egy oktató vezetésével. Szinte valamennyi kollégium rendelkezik kápolnával, s a legtöbb helyen működik egy kórus vagy más zenei csoport.
(A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)
S ott a sport, az evezés, ami már hagyomány, ahogy a más egyetemekkel együtt rendezett versenyek is. Több college falán észrevettünk egy címerszerű felfestést, amiről kiderült, hogy az adott college csapatának az evezősversenyen elért eredményét mutatja. Addig marad a falon, amíg az eső le nem mossa.
Bemenni nem, de bekukkantani még jó néhány college-ba sikerült, köztük a híres Trinitybe is, ahol én a kertet és az ott elhelyezett kerti bútorokat szerettem a legjobban. Nem, nem azért, mert szépek voltak, bár persze azért is, hanem azért a nyugalomért, amit sugárzott a kert. Ez a nyugalom elengedhetetlen a gondolkodáshoz, a szellem kiteljesedéséhez.
S ez a nyugalom ült rá az egész városra és ránk, ott kívülállóként bolyongó utazókra is.
Éreztem ezt a nyugalmat a bennünket megszólító kínai diákon is, aki szívesen beszélgetett, nem rohant, érdeklődött, mesélt és kíváncsi volt. Fázik Oxfordban, de szereti az egyetemet, kicsit drága neki a város, de jó a college-ban az élet. Olyan nyitottság áradt a szavaiból, hogy öröm volt hallgatni. Hajlandó lett volna még másnap is időt szánni ránk és megmutatni néhány dolgot Oxfordban, de sajnos a mi vonatunk azt már nem várta volna meg.
Könyvek föld fölött és föld alatt
Ahol egyetem van, ott könyv és könyvtár is van, de Oxfordban igazi könyv- és könyvtárkultusz van. Hogyne lenne egy ilyen helyen, amely közel 800 éve az oktatás és a tanulás fellegvára és ahol a legfőbb tudás alapját az évszázadok alatt papírra vetett tapasztalatok képezik.
A könyves élmények közül az egyik meghatározó a Bodleian könyvtárban tett látogatás volt. Az épület egyes részei közel 600 évesek. Felfoghatatlan.
Európa legrégebbi könyvtárai között tartják számon, és Nagy-Britanniában méretét tekintve csak a British Library előzi meg. Összesen több mint 13 millió nyomtatott dokumentumot őriznek itt.
1602-ben nyitották meg először a tudósok előtt, és magában foglalja az egyetem által a 15. században épített korábbi könyvtárat is, amely Humfrey, Gloucester hercege által adományozott könyveket őrzött.
Vezetett túra keretében látogatható, ugyanis ma is tanulnak, kutatnak ott oxfordi diákok és tanárok, de aki látta a Harry Pottert vagy a szerintem kicsit hígra sikerült Az oxfordi évem című romantikus filmet, akkor az már bepillanthatott ide egy kicsit.
Humfrey „csak” 281 könyvből, kódexből álló gyűjteményét adományozta az egyetemnek, amely 1488-ban könyvtárat építtetett a könyveknek. S itt kezdődött el a ma 13 millió darabos könyvtár élete.
Mielőtt azonban továbblépünk, álljunk meg egy szóra. Mátyás királyunknak éppen ebben az időben – egyes kutatások szerint – akár kétezer corvinából álló könyvtára is lehetett, amelyből 220 corvina maradt fent. Ó, ha arra is így vigyáztak volna!
Vissza Oxfordba! Humfrey gyűjteményének sem volt fényes sorsa, 1550-ben eltávolította az egyház a könyvtárból, de olyannyira, hogy egyes darabokat el is égettek. A könyvtárat átadták oktatási helyiségnek.
A 17. században azonban jött Sir Thomas Bodley, aki Oxfordban tanult, majd diplomata lett I. Erzsébet királynő udvarában és feleségül vett egy gazdag özvegyet. Bodley nyugdíjba vonulása után célul tűzte ki az oxfordi könyvtár újjáélesztését. 1598-ban a régi könyvtárat felújíttatta, majd egy 2500 könyvből álló gyűjteményt adományozott neki.
Kinevezték Thomas James könyvtárost, és a könyvtár végül 1602. november 8-án megnyitotta kapuit és azóta is működik.
(A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)
Bodley 1610-ben megállapodást kötött a londoni Stationers’ Companyval, amelynek értelmében minden Angliában kiadott és a Stationers’ Hallban nyilvántartásba vett könyv egy példánya az új könyvtárban kerül elhelyezésre. S ezzel kijelölte a könyvtár jövőjét, mint kötelespéldányra jogosult könyvtár. Így lett mára 13 milliós gyűjteménye, amelyet részben egy új könyvtárban, részben a két könyvtárat összekötő föld alatti raktárakban tárolnak.
Közel másfél órát töltöttünk a Bodleian könyvtárban, és azt sajnáltam a legjobban, hogy nem vehettünk kézbe egyetlen régi könyvet sem, de éreztük az illatukat. S már ez megbabonázott. Akkor képzeld el azokat a diákokat és tanárokat, akiknek megengedett a legöregebb könyvek olvasása is!
A másik könyves élményem is hasonlóan megbabonázó volt. Érezted már úgy, hogy mindent szeretnél elolvasni? Én sajnos minden pillanatban ezt érzem, de a hétköznapokban ezt könnyebb legyőzni, mint Oxfordban, amikor olyan helyre kell belépni, mint a Blackwell’s könyvesbolt.
Első látásra semmi különös nincs ebben a könyvüzletben, de abban a pillanatban, hogy lemész a lépcsőn a föld alá, felsóhajtasz. Készítettem egy videót erről a helyről, ennél jobban leírni sem lehet.
Itt az idő egy teára
A tudás ilyen mértékű nyomását a legjobb egy scone és egy tea társaságában feldolgozni. A Bodleianban tett látogatáshoz járt egy ötórai tea is (ez egy speciális jegy, amit nem kötelező választani, de szívből ajánlom) az új könyvtár, a Weston teázójában. Sajnos nem a föld alatti raktáron keresztül jutottunk át, hanem az utcán, de így is magunkkal vittük a Bodleian hangulatát, és a teázó félreeső kis asztalánál igyekeztünk a blog fotósával feldolgozni azt, hogy egyetlen könyvbe sem lapozhattunk bele. Az ötórai tea azonban mindent megtett, hogy kárpótoljon bennünket.
Ahogy a Weston Treasured kiállítása is az olyan eredeti kincsekkel, mint a Nagy Sándorról szóló regény (The Romance of Alexander), a Gutenberg Biblia, Jane Austen és J. R. R. Tolkien kéziratai és a Herculaneum-tekercs.
Apropó, tea és scone! Csilla, az idegenvezető megmutatta nekünk Oxford történelmi piacát, a Covered Marketet, ahol nemcsak angol reggelit kóstoltunk, hanem oxfordi szappant és teát is vásároltunk. Így most, itthon, miközben ezeket a sorokat írom, oxfordi teát iszogatok és a blog fotósának isteni scone-ját csipegetem.
Amikor felkeresed a Covered Marketet, akkor ne a hagyományos piacra gondolj, hanem egy kis üzletekkel tűzdelt utcalabirintusra, ahol egész nap téged várnak.
Sóhajok hídja
Miután ezernyi sóhaj szakadt ki belőlem a könyves programok során, ideje volt felkeresni a Sóhajok hídját. Ha már Velencében is megnéztem, akkor itt sem maradhat el. Nincs története, sőt funkciója sem, csak egy átjáró az utca fölött, de én megtaláltam a sóhajok okát.
Ez az a hely, ahonnan az egyetem legrégebbi és leghíresebb épületeit szemügyre lehet venni.
Az egyetem szívének is nevezett Sheldonian Theatre épületét a leghíresebb angol építész, Christopher Wren tervezte a 17. században.
Itt zajlanak az egyetem ünnepi rendezvényei, itt avatják fel oxfordi diáknak a friss hallgatókat és itt adják át a diplomákat is.
(A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)
Nem ajánlatos kihagyni a padlás megtekintését, itt derül ki ugyanis, hogy mennyire zseniális módon oldotta meg Wren a római arénákhoz hasonlító épület fedését a belső teret megtörő tartóoszlopok nélkül. Csak szólok, hogy a 17. században járunk.
A Sóhajok hídja alatti utca sarkáról azonban nemcsak az elképesztő, D alakú Sheldonian Theatre, hanem a Bodleian könyvtár és a hozzá tartozó másik híres könyvtárépület, a Radcliffe Camera is jól látszik. Ez az az épület, amely eredetileg árkádos volt, de később az alsó szintet is bezárták, mert időnként a víz veszélyeztette a könyveket. Holott eredetileg is könyvtárnak épült, hiszen egykori diákja, John Radcliffe úgy gondolta a halála előtt, hogy közvetlen örökös híján hatalmas vagyonából könyvtárat hoz létre Oxfordban. Sajnos csak évtizedekkel a halála után valósult meg az építkezés, de a könyvtár azóta is viseli a nevét.
A Sóhajok hídja utcájának sarkáról látszik még egy-két csodás épület, a St. Mary the Virgin-templom és a tanárok college-a, az All Souls College. A sóhajtozások után be is jártuk az említett épületeket. A Bodleian csak vezetett túrával látogatható, a Radcliffe még úgy sem, az csak a diákoké, a Sheldoniant és a St. Maryt önállóan is megnézheted. A St. Mary tornyából pazar a kilátás, habár kissé szűk a feljárat és a torony erkélye is, de a félelmetes út után ott a templom oldalában üzemelő Vaults & Garden bisztró, amelynek teraszán még az októberi őszben is megkapó volt a teázás.
(A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek!)
Fish and chips és társai
A barátaink, ismerőseink úgy engedtek el Angliába, hogy biztosan lefogyunk ott, hiszen az angol kaja borzasztó. Csalódtam bennük, mert rosszul ismernek bennünket. Mi ugyanis mindenhol, a világ végén is megtaláljuk a kiváló éttermeket és ételeket. Így örömmel jelenthetem, hogy csak azért fogytunk, mert 14-15 km-t gyalogoltunk naponta, de közben olyan finom ételeket ettünk, hogy nem győztük mesélni a hitetleneknek itthon.
Kezdjük azzal, hogy Oxfordban ittuk eddigi életünk legjobb török kávéját. Mi kedveljük, és Németországban nem is nehéz hozzájutni, de az oxfordinak nincs párja, persze még Isztambul hátravan. S a legjobb, hogy egyes legendák szerint a jelenlegi Queen’s Lane Coffee House helyén már a 17. század közepén kávézó működött – Európa legöregebb kávézójaként tartják számon, s a török kávét a jelenlegi, Törökországból áttelepült tulajdonos honosította meg. Az oxfordi kávézás szépsége azonban az, hogy rögtön átsétálhatsz az utca másik oldalára, ahol a The Grand Cafe is azt állítja magáról, hogy a legöregebb Európában, így Angliában is.
Náluk viszont nincs török kávé. Bármelyikbe is térsz be, kóstold meg a sütiket, mert igazán finomak!
Az ételek kipróbálására két vacsora erejéig volt lehetőségünk Oxfordban, s naná, hogy az egyiknek a kötelező fish and chips autentikus pubban történő elfogyasztását választottuk.
Nem is akárhol, hanem a város legöregebb pubjában, a Turf Tavernben, amely a Holywell Street melletti keskeny sikátorban bújik meg. A pub története a 16. században kezdődött, de az épületében már a 13. században malátakészítő működött.
Mondanom sem kell, hogy a fish and chips kiváló volt, de ízéhez a hangulat is sokat hozzátett.
A másik kulináris élményünk valamivel modernebb gondolkodású étteremben volt, ahol nagy sikerrel bújtatták modern köntösbe a környék termékeit és mutatták be a város sokszínűségét egyetlen ételen keresztül. Ajánlom a Treadwellt is kipróbálásra Oxfordban. Itt a Sticky Toffee Pudding édesség vitt mindent.
Természetesen megkóstoltuk a híres angol reggelit is, habár ebben már volt egy korábbi, londoni tapasztalatunk.
Ha igazi luxusra vágysz, akkor keresd fel Oxfordban a The Alice nevű helyet, ahol a reggelitől az esti koktélig mindenből a legjobbat kínálják.
Ami kimaradt, de csak azért, hogy visszamehessünk
Magam sem gondoltam, hogy úgy jövök el Oxfordból, hogy bárcsak ott tölthetnék még két-három hetet és járhatnám a város érdekesebbnél is érdekesebb helyeit.
Hiába másztunk fel számtalan toronyba, léptünk be két college-ba, kukkantottunk be a várba, templomokba, könyvtárakba és könyvesboltokba, valamennyiből maradt még megnézendő. Ha másért nem, akkor azért, mert járt ott egy híres oxfordi diák, úgymint Tolkien, Bill Clinton, Lewis Carroll, Stephen Hawking és a többiek.
Kimaradtak a zseniális múzeumok, mint a kihalt dodó egyik példányát őrző Oxfordi Egyetem Természettudományi Múzeuma vagy Anglia első nyilvános múzeuma, az Ashmolean Museum of Art and Archaeology. Nem maradt idő a hatalmas hangszergyűjteményéről híres Bate Collection of Musical Instrumentsre, ahogy a Mini autógyártás történetét feldolgozó Mini múzeumra és számos művészeti és tudományos múzeumra sem.
Meghallgattuk volna még egy-két college kórusát, mert erre is van lehetőség, ahogy a számos kulturális, művészeti rendezvényből is tudtunk volna még választani. Kipróbáltuk volna a puntingozást (rúddal hajtott ladik) is a Cherwell folyón, ahogy egy sétahajózást is a Temze oxfordi szakaszán.
Nem maradt idő meglátogatni a Temzét és az elágazódásait, a helyeket, ahol a híres evezősversenyek zajlanak, s ahol a diákok a vízbe ugrálnak. Kimaradtak a parkok, a botanikus kert és a lakónegyedek, ami azért is lett volna érdekes, mert hiszen az egyetemváros mögött ott áll egy vidéki angol város is.
Jut eszembe, Oxford tökéletes kiindulópont olyan vidéki, környékbeli helyek meglátogatására, mint:
- a Blenheim Palace, Sir Winston Churchill szülőhelye,
- Cotswolds varázslatos falvai,
- a Warwick-kastély, amely Anglia legnagyszerűbb várkastélya,
- a Shakespeare-város Stratford-upon-Avon – amelyről hamarosan érkezik egy beszámoló itt az Élet sója blogon,
- a világörökség részét képező fürdőjéről híres Bath városa,
- elérhető innen könnyedén a híres Stonehenge is,
- ahogy a nyolcszáz éves Magna Carta egyik példányáról elhíresült salisburyi katedrális is.
Száz szónak is egy a vége, ne idegenkedj egy, a vidéki Angliát felfedező túrától, akár még októberben sem. Alig esett az eső, inkább csak éjjel, sokszor kék ég fogadott bennünket a városnézéskor, és a turisták száma is elenyésző volt.
