Régi kék, új kék, régi szultánok, új szultánok, régi mecsetek, új mecsetek, régi tornyok, új toronyházak, régi hajó, új hajó, régi paloták, új paloták, régi érzések, új érzetek, régi szagok, új illatok vettek körbe Isztambulban, az állandó mozgás és színek városában.
Jártam a híres látnivalókat, felfedeztem a kevésbé emlegetett helyeket is, voltam utazó, író és egy a sok közül. Nem állítom, hogy ez a hely tetszett legjobban az eddig látottak közül, de állítom, hogy hatása életreszóló lesz.
A város és rétegei
Képzelj el egy kettévágott vöröshagymát! Középen az osztódástól állandóan megfiatalodó pikkelylevél van, amelyet idősebb, húsos levelek vesznek körbe és nagyon idős száraz levelek védenek.
A hagyma lelke nem csíp, a „tapasztalt” idős levelek azonban egyre csípősebbek.
Jó helyen jársz, mert ez nem egy kertészeti blog! Ez egy útleírás lesz Isztambulról, a félbevágott hagymáról, amely annyira csíp, hogy kicsordul a könnyed, és annyira hiányozna az életedből, hogy nélküle ízetlennek éreznéd.
Miért? A rétegei miatt. Az egymáshoz dörgölődző, hol jobban, hol kevésbé csípős rétegei miatt.
Vonzottak ezek a rétegek már régóta. A történelem iránti rajongásom mellett egy megmagyarázhatatlan kíváncsiság is volt bennem. Kevés olyan hely lehet a világon, ahol ilyen nagy történelmi változások nyomára bukkanhat az utazó. A görögök és rómaiak, a szultánok, a köztársaságpártiak, a kettészakadt kereszténység és az iszlám évszázados vívódásai Európa és Ázsia határán – úgy képzeltem, hogy ezen előzmények összegyúrva adják ki Isztambul lényegét. Jól képzeltem? Talán igen, talán nem. Talán az írás végére kiderül, ahogy az is, hogyan ajánlom bejárni ezt az óriási várost.
Érzések, megfigyelések, történetek következnek most, amelyekkel az inspirálás a célom. A végén azonban egy gyűjteményt is kaphatsz, kipróbált linkekkel, helyekkel, élményekkel.
Működik? Működik. – Érkezés Isztambulba
Elfogadtuk a szálloda transzferszolgáltatását, amellyel a repülőtértől egyenesen a Sultanahmet negyedbe juthattunk. Nem a kényelem az, amiért ennek örültem, hanem az, ahogy belecsöppenhettem a szervezés török interpretációjába. Kéttucatnyi tábla között ott volt a szálloda által megküldött számmal jelölt tábla, mellette egy férfi két telefonnal a kezében. – Szalai? – kérdezte tökéletes kiejtéssel, talán adhatnának órákat a németeknek, akik még mindig nem képesek kiejteni rendesen – Várjanak ott! – utasított kedvesen, s láttam, hogy zöldre váltott a nevünk a telefonján futó applikációban. Vártunk. S figyeltük, ahogy ide-oda irányítják az embereket, kiabálják a neveket, a férfi és felbukkanó társai. Voltunk vagy százan ott, mire meghallottuk a nevünket. Átadott egy másik férfinak, akinek szintén ott villogtunk a telefonján húsz másik névvel együtt. Lifthez vitt, felmentünk, lementünk, átmentünk. – Várjanak – utasított kedvesen és eltűnt. Vártunk. Újabb férfi jött. – Szalai? – Igen. – Jöjjenek. Átmentünk autók, padkák, járdák között és hopplá, már autóban is voltunk. Elképzeltem, hogyan szervezték volna ezt meg a németek. Nem kiabálással, de még csak nem is applikációval a telefonon, egy egyszerű Salai – z nélkül, mert annak ugye nincs értelme szerintük, ha úgyis Szalainak ejtjük – feliratú táblával.
Miért írtam le ezt a kis szösszenetet itt? Mert szépen bemutatta azt, amit akkor még nem tudtam. Isztambulban szükség van a szervezésre, amelyben a törökök – eddig fogalmam sem volt róla, de – nagyon jók. Lehet, hogy nem minden szabályos négyszög, de minden a talpára esik.
S ettől a reptéri órától kezdve, minden működött: a szálloda, az előre megvásárolt jegyek (amelyeket nem a fizetés után azonnal, hanem a lefoglalt időpont előtt egy nappal kaptunk meg), a nagy nyelvi nehézséggel (ők nem tudtak angolul, mi nem tudtunk törökül) lefoglalt szilveszteri vacsora, a tömegközlekedés, az internet és a hívástól számított fél percen belül előttünk álló taxi.
Csalódás a hírességekben
Vissza a kezdetekhez
Nem volt kétséges számomra, hogy Isztambul felfedezését a Hagia Sophiával kell kezdeni. Na, nem rögtön magával az épülettel, hanem azzal a múzeummal, ahol interaktív módon megismerhetjük építésének történelmi hátterét (Hagia Sophia Történeti Múzeum).
Nemcsak azért volt jó gondolat, mert így szemünk elé tárulhatott a Hagia Sophia olyan formában, ahogy elképzeltük, hanem a város történelmét is áttekinthettük.
A legújabb technika segítségével elevenedett meg a még Konstantinápolyban épült Hagia Sophia, amely kicsivel tovább volt bizánci, mint oszmán. Megismerhettük azt az 1700 éves történelmet, amelyet az ezen a helyen álló korábbi bazilikákkal együtt a jelenlegi épület megélt.
Azután átsétáltunk a valóságba, s korántsem volt olyan élmény, mint amire számítottam. Sajnos az épület állandó restaurálásra szorul, s talán mi a leginkább felállványozott időszakot fogtuk ki. Emellett csak a galéria látogatható, így kevésbé élhető át nagysága és kupolájának szépsége.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
Ma mecsetként funkcionál az egykori keresztény bazilika, de úgy hiszem, sokkal kiegyensúlyozottabb szerepe volt 1935 és 2020 között, amikor múzeumként fogadta a látogatókat. Egészséges kompromisszum volt a 900 évnyi keresztény és 550 évnyi iszlám „használat” után. Talán ebből a szempontból jó is ez a megosztottság; aki imádkozni jön a mecsetbe, az betérhet a földszintre, aki nem, az csak az erkélyen nézhet körbe. Az épület történelmi időket megélt megosztottságát jól tükrözi ez az állapot. Azért múzeumként szívesebben láttam volna.
A Kék mecset nem páratlan
Át akartam élni a pillanatot, amikor leteszem az utcai portól szennyezett cipőmet és belépek egy másik világba, a Kék mecsetbe (I. Ahmed szultán mecsetébe). Úgy gondoltam, ezzel megkezdődik egy utazás, amely feltárja előttem az iszlám egy apró részletét. Éppen úgy, ahogy a katolikus, a református és valamennyi templom építészete megmutat egy részletet egyházának gondolkodásából. A cipőmet gyorsan kellett levenni, kézbe venni és sodródni sokadmagammal egy építészeti csoda gyomrába.
Amikor újra felvehettem a cipőmet, csupán a kék csempék, a kupolák díszítettsége, az üvegablakokon át benéző napfény és a narancsszínű szőnyeg harmóniája maradt nálam. Sokan voltunk bent, túl sokan ahhoz, hogy hosszasan befogadhassam és megfejthessem, mitől más egy mecset, mint egy keresztény templom (s most nem a nyilvánvaló építészeti és díszítési különbségekre gondolok).
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
Ha újra járnám Isztambult, akkor nem itt kezdeném az ismerkedést, hanem Törökország legnagyobb mecsetjében, a Çamlıca Camiiban. Az ázsiai oldalon, Üsküdar dombján trónol, és éppen 400 évvel I. Ahmed álmának megvalósulása után – hasonló célzattal és háttérrel – gondolta úgy a török vezető, hogy szükség van egy hatalmas mecsetre. Még alig látogatják, még a metró is csak épülőben van hozzá, s bármennyire másként gondolkodom az erőfitogtatásról, itt mégis megérintett a mecset. A biztonsági őrökön kívül magunk lehettünk sok száz négyzetméternyi szőnyegen, a hatalmas térben. Volt idő felfedezni a motívumokat, a történelmi elemeket, a vallási szimbólumokat.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
A Kék mecset sokkal inkább aranyozta be az estéimet kivilágítva szállodánk téli kertjéből,
míg a Çamlıca Camii reggelente tűnt fel magasba törő minaretjeivel az ázsiai oldalon. Látni kellett mindkettőt és még számos kisebb mecsetet ahhoz, hogy színük és formájuk mellett üzeneteiknek legalább egy kis része eljuthasson hozzám.
Ne higgy annak, aki szerint elég a Kék mecsetet megnézni Isztambulban! Azzal csak egy szép épület lesz a mecset. Ne átalld levenni a cipőd többször is és keresni a mecset üzenetét, ahogy a keresztény templomban is leülünk egy percre és várunk valamire akkor is, ha nem hívőként térünk be.
Paloták a letűnt korszakokból
Az Elsüllyedt Palota
Isztambulban nem nehéz elfelejteni, hogy a várost valójában kik is alapították és kik tették később birodalmi várossá. Kutakodni kell bizony a görögök és rómaiak után manapság a Boszporusz partján, de azért rá lehet bukkanni a gyökerekre – lásd a Hagia Sophiát, amit lepleznek, de mégiscsak a rómaiak érdeme. Ahogy az Elsüllyedt Palota néven emlegetett ciszterna és társai is.
Az Elsüllyedt Palotát – ahogy a helyiek nevezték: Basilica Cisterna –, amely egy bazilika helyén épült, nemcsak az itt forgatott filmek miatt tettem fel a megnézendők listájára, hanem azért is, mert 1500 éves római építményről van szó és irtóra izgatott: miért épít valaki palotát a víznek?
I. Justinianus ciszternának építtette (bár egyes források szerint már elődei alatt is volt itt egy víztározó), s ide vezették a római vízvezetékből a város és a palota ellátására szolgáló vizet. Ehhez elegendő lett volna egy egyszerűbb építmény is, de a császár nem érte be akármivel, ha a vízről volt szó.
Ahogy a pallókon jártam-keltem, megpróbáltam megfejteni, hogy miért kellett úgy kinéznie, mint egy palotának vagy egy templomnak. Biztosan nem arra gondolt a keletrómai császár, hogy majd szuper turistalátványosság lesz Konstantinápoly újkori kiadásában, Isztambulban a körülbelül 10 000 négyzetméter alapterületű, hatalmas építmény.
Megcsodálva a 336 oszlopot és oszlopfőjét (többségében korinthosziak), az járt a fejemben, hogy az egésznek építészeti okai lehettek. Az oszlopok nem itt, Isztambulban készültek, hanem azokat a keletrómai császár hozatta ide a meghódított területekről. Ezek az oszlopok már bizonyítottak valahol, kiállták az építészet próbáját. Talán akkoriban nem kinézetükkel számítottak annyira különlegesnek, mint manapság, sokkal inkább volt fontos tulajdonságuk a strapabírásuk.
Egy biztos, hogy a ciszterna tényleg úgy néz ki, mint egy elsüllyedt palota, ahol a középkorban még csónakkal is jártak-keltek az isztambuliak.
A görög mitológiából ismert, híres Medusza-fej(ek) jelenléte sem indokolt, bár ha a tükröződős sztorira gondolunk, akkor az itt a vízben igencsak adekvát.
Nekem tetszett ez a különös építmény, hosszan sétálgattam, amíg a blog fotósa dolgozott, és nem akartam elhinni, hogy ez csupán egy víztározó. Biztosan van valami a történetében, amit nem tudunk, ami miatt ilyen lett, ami miatt itt a föld alatt úgy néz ki, mint egy palota. Talán a görög gorgóhoz, Meduszához lehet köze!?
A ciszternákban érdemes a vízálló réteggel bevont téglafalakat és a mennyezetet is szemügyre venni, itt is, ahogy már sokszor sok helyen rácsodálkoztam a rómaiak építészeti tehetségére és fejlettségére.
Topkapi, az oszmán csodapalota
Érdekes ellentmondásba keveredtem önmagammal a két híres isztambuli palota kapcsán. A középkori történelem mindig is kevésbé vonzott, az én zsánerem a 19. és 20. század. Ez alapján a 19. században épült Dolmabahçe palotának kellett volna izgalomba hoznia. Isztambulban mégis inkább a középkori szultánok palotája, a Topkapi érintett meg jobban.
A téli időjárásnak köszönhetően nem volt egyszerű ezt a hatalmas palotaegyüttest bejárni, hiszen nem egy zárt épületről, hanem négy udvaron elhelyezkedő épület- és kertkomplexumról van szó.
Több napot is el tudtam volna tölteni itt, s talán akkor jobban átélhettem volna a szultánok palotában töltött négyszáz évének egy-egy villanását. Egy délután kevés rá, ha mindent elolvasol, minden épület minden termébe bemész, de inkább menj be, mint hogy kihagyd. A Topkapi – amely szerintem Isztambul egyik legszebb dombján, a Sarayburnun épült – egy-egy teraszáról kilátás nyílik az egész városra.
A négy udvar kertjei és épületei lenyűgözőek. Nem egy nagy palota, hanem több kisebb, mind külsejében, mind belső díszítésében páratlan. Soha nem éreztem semmit giccsesnek, sokkal inkább harmonikusnak. Még a szultáni ruhatár, ékkövekkel díszített kelyhek, a porcelángyűjtemény, a könyvtár és számos használati tárgy, különböző funkciójú terem is harmonikusan üzente a gazdagságot.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
Egyetlen hely volt, ahol sokkal többet vártam, a hárem, de a csalódás csakis saját naivságomnak köszönhető. Hogyan is várhattam, hogy az, amit évszázadokon keresztül gondosan őriztek, amelynek működését saját korában is csak találgatták, ahová csak a szultánnak és néhány eunuchnak volt bejárása, felfedi a teljes titkot: hogyan éltek itt a szultán feleségei, anyja, gyermekei és ágyasai? Felvillantak a helyiségek, azok funkciói, de sehol egy hölgy – még viaszból sem –, sehol egy izgalmas tárgy. A legizgalmasabbnak talán a tablakârok (árusok) által fejen hordott tálcák bizonyultak. No és a vécék.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
Megtudtam azonban egy érdekes dolgot az eunuchokról, de erről inkább az Élet sója blog Facebook és Instagram oldalán mesélek, kövess és lájkolj itt és itt, hogy ne maradj le róla.
Mindig megfogadom, hogy nem megyek vissza ugyanoda, ahol már jártam, mert az élet rövid, az úti célok listája pedig hosszú. A Topkapi azonban annyira vonz egy újabb sétára, hogy legszívesebben holnap indulnék – megjegyzem, még sok más is akadt Isztambulban, ami hasonlóan visszahúz.
A téli időjárás miatt nem volt komfortos leülni a palota kertjében, holott ott lehetett volna igazán elképzelni, ahogy a kisvárosnyi ember (kb. 5000 fő élt a palotában) mozgolódik, teszi a dolgát. Ha csak a konyha kürtőire vetünk egy pillantást, rögtön érezzük azt, hogy itt bizony nagy volt a nyüzsgés. Nem csoda, ha a negyedik udvart a szultán magának tartotta fenn. S az sem csoda, ha sok olyan kis épületet helyeztek el az udvarokban, ahová visszavonulhatott, vagy ahol bizalmas beszélgetéseket folytathatott.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek.
A szultán európai álma – Dolmabahçe palota
Csak részben értem Abdülmecid szultánt, aki 1843-ban úgy döntött, hogy új palotát építtet. A Topkapi nem volt már elég komfortos és nem fejezte ki szerinte a szultánok nagyságát. Európai uralkodók kastélyainak mintájára terveztette meg a Boszporusz partján mintegy 600 méter hosszan elnyúló Dolmabahçe palotát.
A csodálatos berendezés mérhetetlen gazdagság lenyomata (holott ekkor már az Oszmán Birodalom komoly anyagi gondokkal küzdött). Itt is van hárem, van trónterem elképesztő szőnyegekkel és csillárral, de mégsem éreztem azt, hogy ez a palota szebb, több a Topkapinál. Ez a palota olyan, amiből van Európában tucatnyi hasonló. Még a hárem is europanizált, hiszen itt már inkább csak feleség, anya és gyermekek lakhelyéről van szó (bár megjegyzem, eunuchok még ekkor is szolgáltak a palotában). A kert csodás, ahogy az óramúzeum és az egyéb kiállítási terek vagy a télikertben berendezett csinos kis kávézó is. Mégis hiányzik valami, a különbség, az, amitől az Oszmán Birodalom más volt, mint az európai udvarok. A Topkapiban érződik, de itt, a Dolmabahçe palotában már nem. S ezt értékelhetjük pozitívan is, de inkább tűnik egy görcsös kivagyokiságnak.
A fotókra kattintva azok nagyban is megtekinthetőek. (A belső terekben nem lehet fotózni, ezért azokról nincsenek képeink.)
Talán ez is része az Orhan Pamuk Nobel-díjas író által oly sokat emlegetett hüzünnek, melankóliának, amely Isztambult jellemzi és amelyet az egykor hatalmas és gazdag, de végül letűnt Oszmán Birodalom iránti sóvárgás táplál. A Dolmabahçe palota ennek a letűnt birodalomnak az utolsó próbálkozása volt. Beleadtak mindent és így elképesztő gazdagságot mutat, de érezni a látszatot. Nem is értem, hogyan érezhette magát jól egy olyan hatalmas államférfi ebben a palotában, mint Mustafa Kemal Atatürk. Talán csak szükséges luxus volt számára és Törökország europanizálódásának előfutáraként tekintett rá?
Megálló a Boszporusznál
Az isztambuli hét nap élményeit nehéz lenne egyetlen cikkbe zsúfolni, ezért most megállót fújok a Boszporusz partján, de lent még a felkészüléshez hasznos infókat megosztom.
A hamarosan érkező folytatásban elárulom majd, hogyan a legjobb hajózni a Boszporuszon, hol vedd meg életed legjobb bőrkabátját, mesélek egy szíriai fiúról és a legjobb isztambuli csokiról, amit egy világítótorony tövében kóstoltam, elárulok pár titkos éttermet és felfedezek egy olyan múzeumot, amilyenben még soha nem jártam. S majd elfelejtettem, hogy lesz szó Agatha Christie-ről, dervisekről, macskákról, kávéról és bazárról is.
Ne maradj le róla, iratkozz fel az Élet sója blog hírlevelére itt, hogy rögtön értesülhess a következő, Isztambulról szóló cikkemről. A feliratkozásért cserébe most egy izgalmas, 33 német úti célt tartalmazó füzetet is kapsz tőlem ajándékba.
Így készülj fel az utazásra – hasznos információk
A felkészülés az isztambuli látogatásra közel sem volt olyan könnyű, mint ahogy megszoktam más utaknál. Számomra ez az úti cél több szempontból is határátlépés volt. Nem jártam még iszlám országban, s kerülöm azokat a helyeket is, ahol a politikai viszonyok nem mutatják a demokrácia jeleit (ez egyre nehezebb a saját hazám vonatkozásában is). Különös figyelmet fordítottam a biztonsági kérdésekre, így a szállás kiválasztására is. Találnom kellett egy olyan hotelt, amely a sokak által ajánlott Sultanahmet negyedben van, de nem óriási (nem szeretem a nagy hotelláncokat) és megbízhatóan tiszta. Óriási szerencsénk volt a kevés szobával bíró Rast Hotel Sultanahmettel. Barátságos személyzet, kényelmes, tiszta szoba, kielégítő reggeli és csodálatos panoráma fogadott bennünket.
Igyekeztem felkészülni a turistatömegre és előre megvettem a belépőket (bár manapság már mindenhol jobb, ha így járunk el). Nem volt azonban egyszerű döntés, hogy szükséges-e nekünk az Istanbul e-pass, amelynek számos előnye van ugyan, de nehéz kihasználni valamennyit egy hét alatt. Ezért inkább ezen az oldalon vettem kombijegyet a három nagy látnivalóhoz: Topkapi palota – Hagia Sophia – Basilica Cisterna. Külön jegyet vettem itt a Dolmabahçe palotába (ahol egyébként még lehet kombinálni mással is). Azért linkelem az oldalakat, mert nekem is komoly gondot okozott, hogy melyik oldalt tekintsem megbízható jegyárusító helynek és hol a leginkább kedvező a csomag ára.
A Kék mecsetbe nem kell belépőt fizetni, ahogy az új nagymecsetbe, a Çamlıca Camiiba sem. (Kendő legyen a női látogatóknál, s a gyorsan levethető-felhúzható cipő előnyös.)
A közlekedést illetően fontos, hogy ezt a piros színű IstanbulCardot használd. Ezzel könnyű a tömegközlekedés és könnyen tölthető az állomásoknál lévő automatáknál. Jó metróra, villamosra, Marmaray vonatra (Európa és Ázsia között közlekedik a Boszporusz alatt), siklóvasútra, buszra, metróbuszra, kompokra és tengeri buszokra is.
Az előkészületekhez hozzátartozott egy-két jobb, kevésbé turistás étterem lefoglalása, ahogy a Hodjapasha Kulturális Központ színvonalas, de kevés nézőt befogadó műsoraira való jegyvásárlás is, de ezekről még lesz szó a következő Isztambul-cikkemben, ahol még visszatérünk a hagyma csípősségére, amit úgy hiszem, már most is lehet érteni.
