Királynékat és királynőket nevelt, whiskyt párolt, golfozott, megleste a szörnyet, megküzdött a széllel, olajat bányászott, szarvasra vadászott, kerteket épített és felkészített engem a varázslatra. Nem egy izmos, kiltet viselő, vöröshajú skótról van szó, hanem sokról. Azokról, akik Skócia keleti vidékét olyanná formálták, amilyen: a varázslat előszobájává.
A katedrális árnyékában
St Andrews, a keleti part kisvárosa a golf miatt került bele az útitervünkbe. Lehet, hogy illett volna tudnom arról, hogy egyeteme nem csupán a harmadik legrégebbi egyetem angol nyelvterületen, hanem ide járt a jelenlegi trónörökös és felesége is. Sőt, itt estek szerelembe. Látva a várost, amely szerintem a királyi románc nélkül is romantikus, én is szívesen eltöltenék itt pár egyetemi évet. Másként hatott rám, mint Oxford 2025 őszén (amiről szintén beszámoltam itt az Élet sója blog oldalán). Talán a középkori épületek misztikuma, az, ahogy romosan igyekeznek sugallni évszázadokkal korábbi jelentőségüket, ami hosszú sétákra ösztönzi az ideérkezőket.
Az első ilyen sétát a középkori katedrális romjai között tettem meg. Elszakadtunk a blog fotósával, mert engem vonzott, hogy elképzeljem azt a 119 méter hosszú helyet, amelynek ma már csak a 14. századi boltozatos kőkapuja, a hosszan elnyúló déli hajójának fala, valamint jellegzetes csúcsíves ablakaival a keleti szentélyfala áll. Milyen erő, építészeti tudás és anyag kellett ahhoz, hogy a 12–14. században megépüljön itt Skócia legnagyobb katedrálisa?
Ami azonban ennél is hatásosabb, az a lerombolása a reformáció idején, s a tény, hogy St Andrews és környékének házaiban a mai napig ott él tovább. A lakosok azonban nemcsak elhordták a lerombolt székesegyház köveinek egy részét, hanem falai közé temetkeztek. Érezni ezt az egymásnak feszülő ellentétet, a harcot egyház, isten és ember között.
A katedrális tőszomszédságában álló 33 méter magas St Rule’s Tower (Szent Regulus-torony) még a székesegyháznál is öregebb, 1130 körül épült. A legenda szerint Szent Regulus ide menekítette Szent András apostol csontjait (ereklyéit) Görögországból. S a torony szolgált irányjelzésül az ereklyékhez igyekvő zarándokok számára. A tetejére lépcsőn fel lehet mászni, ahonnan pazar kilátás nyílik a városra és a tengerre.
Az Old Course, a híres golfpálya zöldje előtt még ott a St Andrews vár, amely ugyan szintén romos, de a föld alatti ostromjáratai és hírhedt börtöne (ahol a híres prédikátor John Knox is raboskodott), karöltve a tengerparti elhelyezkedésével, igen vonzóvá teszi.
Nem játszottunk ugyan az Old Course-on, de látni a helyet, ahonnan egy sport világhódító útra indult, megható volt.
St Andrewst azonban nem lehet úgy elhagyni, hogy az ember ne sétáljon az egyetemi épületek körül, ne térjen be egy csinos kávézóba és ne hagyja az Északi-tengernek, hogy a West Sands Beachen megsimogassa a lábát.
Vendégségben az anyakirálynénál
Shakespeare fantáziája és kislányok királynés/királynős álma – nagyjából így lehetne jellemezni a skót Glamis-kastélyt, amely Dundee városától északra egy hatalmas park közepén áll a 14. század óta. Egy fontos különbség azonban van a két dolog között. Amíg Shakespeare Macbethjének származása Glamisból tényleg csak fantázia maradt, addig a kastélyban lakó kislányok királynő/királyné leszek álma valóság lett.
Hosszas tépelődés után döntöttünk úgy, hogy a nagyon vonzó, de egy délutánra már túl nagy falatnak ígérkező Dundee városának csak integetünk, és inkább folytatjuk a skót kastélyok felfedezését. Kiderült, hogy Glamisra is több mint két órát kellett volna szánni.
A nagyjából 600 éves kastély parkja olyan nagy, hogy akár napokig is bolyonghat benne az utazó. Ami azonban különösen klassz, hogy autóval egészen a kastély ajtajáig lehet behajtani, kicsit úgy érezve magunkat, mint egy modern earl (gróf).
Stratford-upon-Avonben már azon az őszi napon, amikor ott jártunk (s írtam róla itt a blogon), úgy éreztem, hogy Shakespeare Anglia és Skócia bámulatosan szövevényes történelmének részleteit a helyi legendákkal karöltve szívta magába és illesztette össze történetekké a maga zseniális nyelvén. A Glamis-kastélyban, amelynek thánjaként említi Macbethet a híres drámában („Üdv neked, Macbeth, Glamis thánja!” – mondják a boszorkányok) meg is győztek arról, hogy ugyan akkoriban még nem létezett a kastély, de azért van egy kapocs a hely és közte. A kastély területén állt egykor egy korabeli királyi vadászház, ahol 1034-ben meggyilkolták II. Malcolm skót királyt. Ő volt a nagyapja annak az I. Duncan királynak, akit később a valódi Macbeth győzött le és ölt meg a csatatéren. Glamisban emléket is állítanak Duncan királynak egy helyiséggel, Macbethnek pedig egy tematikus úttal a parkban.
Ami azonban ennél is izgalmasabb volt a vezetett túrán (csak így látogatható, s májusban nem kellett, de szezonban ajánlatos előre foglalni jegyet), hogy tanúi lehettünk egy királyné nevelkedésének. II. Erzsébet királynő édesanyja, az anyakirályné ugyanis itt született és élt, amíg férjhez nem ment VI. György királyhoz. Gyermekei, a kis Erzsébet és Margit (aki szintén itt született egy, a szülőknél tett látogatás alkalmával) gyermekkorukban szintén sok időt töltöttek Glamisban.
Vasalt szendvics az olajosok hazájában
Az Északi-tenger partján még aznap, hogy feltöltődtünk a glamisi szellemekkel és történetekkel, Aberdeen felé indultunk. Utólag azt mondom, jó döntés volt csupán egy éjszakát ott tartózkodni, mert a város nem különösebben szép, de van annyi érdekesség, ami miatt mégis megéri a megállót. A szállásunk a városban egy pub (The Globe Inn) fölött volt, amit jó szívvel ajánlok. Igazi skót hangulatú kocsmában kellett átvennünk a kulcsot, elfogyasztani a vacsorát és a reggelit, s az emelet apró, de mégis varázslatos szobájában egy jót aludni. Az autentikus hangulatú este és éjszaka, valamint a helyi reggeli, a porridge (zabkása) után Aberdeen ezüstös (gránitkövekből épült házai esőben állítólag ezüstösen csillognak) csillogását hiába kerestük, rábukkantunk azonban a Maritime múzeumra. A tenger és az olajkitermelés részletei olyan érdekességeket árultak el, mint az élet a fúrótornyon, a skót szamuráj története vagy a birodalmi forró csoki receptje.
Vetettünk egy pillantást a Footdee-re (helyi kiejtéssel Fittie), amely egy egyedülálló, egykori halászfalu közvetlenül a kikötő torkolatában. Apró, színesen dekorált halászházai és szűk utcái miatt olyan, mintha megállt volna az idő. Az Old Aberdeenbe, amely a mai belvárostól kissé távolabb esik vagy a Duthie Park télikertjébe (David Welch Winter Gardens), amely Európa egyik legnagyobb fedett botanikus kertje, még szívesen betértem volna, de útközben a tengerpart és a számos street food lakókocsi elcsábított. A vasaló alatt készült szendvics fenséges ízéről a veszettül fújó északi szél sem tudta elterelni a figyelmünket.
Dráma a sziklán
Ha csak egy várkastélyt jelölhetnék meg Skóciában, akkor nem tudnék választani, de az biztos, hogy az utolsó körbe bekerülne a Dunnottar. Ez volt az a hely, amelyhez a napsütés helyett talán jobban illett volna az eső és a szél, de ez még Skóciában sem kívánságműsor. A szikrázó napsütésben azonban mindennél zöldebbnek láttam a sziklát, amelyen már a 13. században is álltak épületek, talán megfigyelőpontként. Erődként a 15. század után játszott szerepet, de különösen akkor, amikor a 17. században az angolok elől itt rejtegették a skót koronázási ékszereket és innen csempészték további biztonságos helyre.
Zeffirelli Hamlet világát képzelte ide, az 1990-ben készült filmjében. Azt hiszem, örök élmény lehetett Glenn Close, Mel Gibson és a többiek számára a forgatás.
Drámai történetéhez hozzátartozik, hogy egyszer 4000 angolt égettek meg bezárva, majd 170 foglyot zsúfoltak be néhány négyzetméterre a szikla gyomrába.
Ne gondold, hogy odamész, berohansz, megnézed, csinálsz pár fotót és eljössz, mert az nem fog menni. A Dunnottar az a kastély, amely nehezen engedi el a látogatót. Mi sokáig ültünk az udvarán, benéztünk minden zugba, kiálltunk az 50 méteres sziklák szélére és a visszaúton is állandóan rápillantottunk. Mágikus ereje van; ha Skóciában laknék, biztosan minden évszakban megnézném.
Ez volt az egyik olyan célpont, amit a kihagyhatatlan kategóriába soroltam az út során.
Ahol a whisky az úr
Dunnottar után a Speyside-on át Invernessbe vettük az irányt. A szállásunk egy modernizált pajtában volt, elképesztő megoldásokkal. Ha nem tudtuk volna, hogy mennyi minden vár a falakon túl, talán egész napokat is eltöltöttünk volna benne.
Ha Skócia, akkor whisky, ezt mindenki összeköti gondolatban. S ha van egy whiskyfan férfi a családban, akkor már azt is tudja, hogy Skóciában nem ússza meg a kóstolókat sem. Azt azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy én megállok a lábamon egy hat whiskyből álló kóstoló után. Megálltam.
A Glen Grant whiskylepárlóban kiderült, hogyan készül a skót nemzeti ital (lásd a kis ábrámat a folyamatról), ki volt John és James Grant, akik 1840-ben alapították a lepárlót.
Megtudtuk, hogy a vezető hölgy hogyan főzi a haggist (fűszeres belsőséggel és zabkásával töltött birkagyomorból készült ételt), hogyan közlekedhetsz a Speyside-on a híres Spirit of Speyside Whisky Festival alatt, ha nem akarsz vezetni, s közben legurítottunk hat pohár elképesztően finom whiskyt a hordóikból.
Két órán át vendégeskedtünk náluk, és a végén még arról is gondoskodtak, hogy kiszellőztethessük a fejünket a lepárló mögött egy lenyűgöző, viktoriánus stílusú botanikus kertben (Garden of Splendours), amelyet az alapító fia, a kalandos életű „Őrnagy” (James ‘The Major’ Grant) építtetett az Afrikából és Indiából hozott növényekből.
Az is kiderült, sajnos már kicsit későn, hogy alig pár mérföldre található a híres skót keksz, a Walker’s gyára. – Ha ezt tudtam volna – bosszankodott az édesszájú blogfotós.
Tipp: A Glen Grantnél érdemes előre időpontot foglalni a kóstolóra, és utána a közelben, a The Mash Tun étteremben megkóstolni a szarvashússal töltött pitét. Jól felszívja a whiskyt. S még egy jó tanács, a kóstolóra sem szabad éhes gyomorral menni, valamint ajánlott a sok víz fogyasztása közben és utána.
A Speyside-on azonban van még úgy félszáz distillery, de nemcsak ezért, hanem a dimbes-dombos táj, a kis skót városok miatt is érdemes bejárni, akár túrázva a lepárlók között.
Érdekesség
A whiskyk ízvilága Skóciában
Mocsártól a szörnyig – Inverness és környéke
Reggeli a piacon Invernessben (Victorian Market), majd séta a Ness folyó mellett – jólesne egy vasárnap reggelen? S ha még az Inverness-kastélyból egy 360 fokos panoráma is társul hozzá? Főleg hogy az Inverness Castle a környék hasonló kastélyaival szemben igencsak modern és formabontó kinézetű. Valójában sokáig bíróság volt, most pedig látogatóközpont lett. Arra mindenképpen a legjobb hely, hogy szemügyre vegyük a híres folyót, a város neogótikus katedrálisát és megpróbáljuk megérteni, hogy Skóciában miért nem a városok a legvonzóbbak.
Amit azonban sajnáltam Invernessben, hogy vasárnap lévén, nem volt nyitva a Skócia-szerte híres és legnagyobb second hand és antikvár könyvüzlet, a Leakey’s Bookshop, amely egy régi gótikus templomban kapott helyet és ahol a mai napig cserépkályhával fűtenek.
Tipp: A folyó közepén elterülő, viktoriánus gyalogoshidakkal összekötött kis szigetcsoportra, a Ness-szigetekre érdemes átsétálni. Egy valóságos zöld oázis óriási fenyőkkel. Vacsorára ajánlom a folyóparti The Kitchen éttermet.
Az Outlander sorozat, amit már az első skót élménybeszámolómban sokat emlegettem (itt olvashatod), közel, sőt nagyon közel hozta hozzám a történelem egyik legrövidebb csatáját, a cullodeni csatát. Az Invernesstől alig pár percre fekvő csatahelyszínben első ránézésre nincs semmi különös.
Egy síknak tűnő rét.
Amikor azonban végigjártam a kijelölt útvonalat, megnéztem, hol álltak a skót függetlenségért harcoló klánok és hol az angolok, akkor rögtön tudtam, hogy miért nem lehetett megnyerni ezt a csatát. Persze ehhez azt is tudni kellett, amit a látogatóközpontban egyébként klasszul elmagyaráznak, hogy milyen különbség volt a skót és az angol harcmodor között. A skótok elsősorban rohamra építették a taktikát évszázadokon át, míg ekkor az angolok már tüzérséggel vonultak fel. Egy ilyen sík, nyílt terepen alig volt esélyük a harcos skótoknak.
S akkor még nem beszéltem az alattomos mocsárról, amely még ma is felbukkan itt-ott. Mondjuk úgy, hogy ez a helyszínválasztás sem erősítette a szimpátiámat a híres Bonnie Prince Charlie (trónkövetelő, a jakobita mozgalom vezére, a cullodeni csata vezetője) irányába, akivel még ezek után sokszor találkoztunk a skót Felföldön.
Megható és egyben tisztelgés is volt a skót klánok előtt bejárni a cullodeni csata helyszínét. Talán enélkül a hely nélkül nem lehet felmérni, hogy mire voltak képesek a skótok az áhított függetlenségért.
Tipp: Outlander-rajongóknak ajánlom a város közelében a történetet ihlető 4000 éves bronzkori, temetkezési helyként szolgáló kőköröket, a Clava Cairnst. Delfinrajongóknak pedig a Fortrose közelében található földnyelven a Chanonry Pointot, ahonnan delfineket és fókákat is meg lehet figyelni.
Invernessből az egyik napon keletre indultunk, s miután magam is meggyőződtem arról, hogy a Nairn Beachen tényleg meleg a homok, betértünk a Cawdor-kastélyba.
Nem, nem Macbeth miatt (ismét a boszorkányok általi köszöntésben tűnik fel a Cawdor thánja megszólítás) szerettem volna látni az egyik ma is lakott és legépebben megmaradt középkori erődkastélyt, hanem a kertjei miatt. Három különböző kert tartozik hozzá, a virágoskert a 18. századból, egy régi konyhakert, amelyet a jelenlegi grófnő vágott bokrokból labirintussal és szobrokkal tűzdelt, s a ritka növényekkel benépesített The Wild Garden. Azt szerettem Cawdorban (a 14. századi magyalfás szamaras legendán túl – ha érdekel, akkor az Élet sója blog Facebook-oldalán elmesélem majd, kövess itt), hogy egyszerre tükrözte a skót vadságot, történelmet, szokásokat, az angoloktól átvett kertépítéssel, és közben szinte minden pontján éreztem, hogy itt lakik valaki (mert tényleg ott lakik még az özvegy grófnő).
Láttad? Ott volt Nessi!
A kilencvenes években az egyik kedvenc olvasmányom volt az Arthur C. Clark Titokzatos világa című könyv. Ebben olvastam először a Loch Ness-i szörnyről, aztán kiderült, hogy mindenki ismeri a környezetemben. Hihetetlen, de úgy vált híressé, hogy valójában soha nem derült ki, létezett-e, vagy létezik-e még ma is. Azt hiszem, mi, emberek imádjuk ezeket a titokzatos történeteket, amelyekre ezerféle megoldást lehet gyártani.
Ha már Invernessben járunk, gondoltam, miért ne néznénk meg a szörny állítólagos otthonát. Annál is inkább izgalmasnak tartottam a helyet, mert a Ness folyó és kiszélesedő tava, a Loch Ness úgy vágja keresztbe Skóciát, mintha választóvonalat képezne kelet és nyugat között.
A tónál azonban számomra mégis inkább Urquhart vára vált érdekesebbé, főleg, hogy a szörny aznap sem tette a tiszteletét a turisták előtt. Így csak a viccelődés maradt a barátokkal: Láttad? Ott volt Nessi!
Megfigyeltem ezeket a kastélyokat a skót utunk során, s arra jutottam, hogy azért válnak annyira varázslatossá, misztikussá, mert van bennük valami megközelíthetetlen. Legtöbbször sziklákon, szigeten, erdő közepén állnak, s még ott is felbukkan valami nehezítő körülmény. Nyilván nem feltétlenül a mai szemmel nézve, hiszen a megközelítésük most könnyebb. Ha lakottak, akkor attól még titokzatosabbá válnak, ha romosak, akkor beindítják a fantáziát. A Loch Ness partján álló Urquhart az utóbbiak közé tartozik. Talán nem véletlen, hogy innen vélték látni a Loch Ness-i szörnyet többször is.
Hozzám mégis inkább a vár börtönében raboskodó Dòmhnall bárd története állt közelebb. Dòmhnall klánja és a Grant klán nem szívelték egymást (nahát, megint helyben vagyunk Shakespeare-ügyben), de a szerelem ugye nem válogat. A bárd beleszeretett Granték lányába, Marybe. Cserébe a Grant klán feje börtönbe zárta Urquhart várában a mellesleg marhatolvaj Dòmhnall bárdot (akkoriban a marhatolvajlás a férfiasság bizonyítéka volt, hm, hm), aki a ma is látható börtönben dalokat írt és olyan hangosan adta elő azokat, hogy a toronyban lakó Mary is hallja. Kitalálod, mi történt velük? Bizony, meghaltak. Nos, itt nem kell sokat kutakodni egy jó sztori után, minden kő alatt hever egy.
Urquhartban mellesleg még a kilátás is varázslatos.
Szerencsére a szörny meg sem próbált bennünket eltéríteni attól, hogy nyugatra, a Hebridák felé vegyük az irányt, de erről már egy következő cikkben mesélek.
Ha még nem olvastad a skót utunk megtervezéséről készült cikkemet, akkor itt megteheted.
S ha elmerülnél Edinburgh látnivalóiban, akkor irány a város felfedezéséről szóló cikkem itt!
Folytatás következik…
