A skót dudától hangos, haggis és whisky illatában úszó, uralkodók és történelmi események szellemével átjárt, könyvekből, filmekből visszaköszönő helyszínekkel tűzdelt, nagyon barna, nagyon zöld és nagyon kék-fehér város Edinburgh.
Skócia fővárosa komolyan veszi főváros szerepét, s igyekszik mindent felvonultatni, ami skót. A város különleges földrajzi adottsága, a domboknak tűnő – de nem azok – magaslatok és a közöttük elhelyezkedő völgyek épp olyan meglepőek, mint az ország nyugati vidékén található természeti képződmények. A tenger beköszönő kékje, a szél és a gyorsan mozgó felhők ugyanúgy a mindennapok részei, mint a Hebridákon.
A pubokban kínált whiskykínálat olyan gazdag, mint a Speyside whiskylepárlóiban, az üzletekből nem hiányozhatnak a Harris és a Skye szövetei, ahogy az éttermekből sem a hal, a szarvas és a haggis. Felvonulnak a fővárosban a változatos kastélyformák, templomok és meglepő emlékművek, ahogy a zöld folyópartokon megbúvó, kisvárosi hangulatot idéző utcák is. Skót kikötőkből, hajózásból és túrázásból is kaphat kiképzést a várost felfedező, amellett, hogy a skót függetlenség viharos eseményei, a skót kultúra, irodalom képviselői is lépten-nyomon felbukkannak.
Edinburgh egyfajta kivonat Skóciából, ezért tökéletes célpont azoknak, akik egy városon keresztül „kóstolnának” bele az országba. Vigyázat, olyan „kóstoló” ez, amely után nincs megállás, újabb skót falatokra lesz szükség, s ahhoz bizony vidékre kell menni (A vidéki körút előkészítéséről térképekkel, tippekkel itt már olvashatsz egy cikket az Élet sója blogon).
Városi dombok, amik nem is dombok
Szerettem Edinburgh-ban, hogy a reptér és a szálloda között használt villamoson kívül semmilyen közlekedési eszközre nem volt szükségem a felfedezéséhez, csupán a lábamra. Arra viszont igen.
Ha tehetném, akkor először minden várost felülnézetből néznék meg. Csodajó képet ad a városról, környékéről, és később az utcákon sétálva kevésbé érezheti elveszettnek magát az ember.
Edinburgh-ban éppen ezért jó ötletnek tűnt rögtön egy domb megmászásával kezdeni a felfedezést. Annál is inkább, mert a dombon egy rövid geológiai „oktatás” után világossá vált, hogy miért is nem nevezhetjük Edinburgh-ot is a hét dombra épült városnak.
A Calton Hillről – amely tökéletes kiindulópontja a város felfedezésének – elsőként a távoli kikötő és a mögötte elterülő tenger vonzza a tekintetet, majd a meglapuló oroszlánra (a könyvek szerint, szerintem inkább macskára) hasonlító Arthur’s Seat (Artúr széke), s végül a többszintes város. Innen is jól látszik, hogy bizony itt komoly erők formálták a felszínt. Vulkánok és gleccserek emelték a lemezeket vagy épp vájták ki a völgyeket. Keletkeztek tavak, lapos és meredek területek, de a kiemelkedéseket a geológusok nem dombként definiálják. Olyan érzésem volt a Calton Hill tetején, mintha alattam a város és környéke hullámozna, mint amikor a parton állva szép, lapos hullámok jönnek felém, s a korábbira ráfut a későbbi. Olyan volt, mintha a környék felvenné a tengernek ezt a lassan hullámzó ritmusát. Ez az érzés aztán még Skóciában sokszor elfogott, hol erősebb, hol lassabb hullámokból nyerve erejét.
A Calton Hill nemcsak a kilátás miatt, hanem a város híres építészének, William Henry Playfairnek köszönhetően megidézi Athént. Playfair félkész National Monumentje (Nemzeti Emlékmű) úgy áll a domb tetején, mintha két-háromezer évvel ezelőtt a szabad polgárok tanácskozási helye lett volna. Szó sincs erről, romnak tűnő kinézetét a pénzhiány – ami miatt Playfair nem fejezhette be – okozta.
Az antik hatást erősíti még a dombon álló obszervatórium épülete és a számos emlékmű is. Talán ezen ókori hangulat miatt is jó ötlet itt kezdeni a város felfedezését (bár lehetőleg nappal tegyük ezt, este állítólag kissé elvadult a hely).
A Calton Hillen kaptam még valamit, ami az egész skót körút során elkísért: a rekettyét (hivatalos neve: európai sünzanót), az ekkor (májusban) éppen sárgán virágzó, szúrós bokrot. Nem volt nap, nem volt vidék, ahol ne tűnt volna fel. Ha címert készítenék az utunkhoz, akkor a rekettye biztosan ott díszelegne rajta.
A királyi mérföld mentén
Ha kevés az idő Edinburgh felfedezéséhez, akkor azt javaslom, hogy engedd el magad a belvárosban és csak sétálj! Úgy lehet a legjobban beszippantani a skót életérzést. Előtte persze nem árt egy kis felkészülés.
Amióta Isztambulban (itt olvashatod a városról az Élet sója blogon írt élménybeszámolómat) bevált a térképes módszer, azóta ezt alkalmazom. Az utazás előtt bejelölöm a Google térképen a látnivalókat, írok hozzá pár szót, megjegyzést, és amikor ott vagyok abban a városrészben, néha rápillantok. Így nem tűnik az út látnivalótól látnivalóig történő futkosásnak, ugyanakkor kisebb eséllyel maradnak ki az érdekes helyek.
Edinburgh-ban úgy döntöttünk, hogy először a Holyroodhouse-palotához sétálunk el és onnan kezdve járjuk végig a királyi mérföldet, azaz a Royal Mile-t. A Holyroodhouse-palotára nemcsak azért lettem volna kíváncsi, mert ma is használja a brit uralkodócsalád, hanem mert ezen a helyen már a 12. században állt egy apátság, amelynek maradványai még ma is láthatóak. Sajnos azon a héten, amikor ott jártunk, a királyi család valamelyik tagja is igényt tartott az épületre, így mi csak kívülről szemlélhettük meg.
Amikor a skót életérzés megízleléséről beszéltem, akkor nemcsak arra gondoltam, hogy Edinburgh minden utcájában fülünkbe kúszott a skót duda jellegzetes magas hangja, hanem arra is, hogy a séta során a híres épületek mellett mibe botlottunk bele. Ott volt például a híres skót fudge, amit itt tabletnek is neveznek, üzlete. Ez a blog fotósának egy paradicsom volt, bár inkább viselkedett Évaként, mint Ádámként. Amíg ő kóstolt, addig én megtudtam, hogy a fudge az USA-ban született, egy női college-ban, s azt is, hogy a skót változat az amerikai fudge-hoz képest szemcsésebb, porhanyósabb, s sűrűn előfordul, hogy whiskyvel ízesítik. Nem lepődtem meg!
Apropó, whisky! Bármelyik pubba bemehetsz, ha úgy érzed, hogy most meg kell innod egy pohár whiskyt. Én azonban azt javaslom, hogy ne egyet kérj (úgysem tudnál dönteni, melyiket az ezerből), hanem rögtön a kóstolót válaszd! Nincs gyorsabb módja a skót vidék bejárásának ennél. Nyugi, nem adnak olyan sokat, hogy lerészegedj, de annyit igen, hogy ellazulj.
A Royal Mile-on azonban figyelni kell az olyan épületekre, mint a skót Parlament sokat kritizált, modern épülete, a szarvasagancsot viselő Canongate Kirk, a játékok múzeuma, a helyi művészek piaca, amit egy régi plébániatemplomban rendeztek be (Tron Kirk Market); a St. Giles-katedrális, ahol egykor a híres John Knox prédikált; illetve az olyan filmforgatási helyszínre, mint az Outlanderből ismert híres nyomda épülete vagy a Mary of Guise Palace Wall melletti megálló, ahonnan már látni lehet az edinburgh-i várat.
A királyi mérföld mentén csábítóak a mellékutcák is. A kétszintes Victoria Street színes házait nekem kétszer is meg kellett néznem, egyszer az utcafrontról és egyszer az emeleti utcáról. Nem beszélve arról, hogy itt találtunk rá a skót szövetből készült ruhák egyik legelegánsabb üzletére is.
Sokszor az alig észrevehető kis sikátorok vezettek olyan különleges helyekre, mint az Írók Múzeuma vagy egy másik, még a térképemen sem jelölt utcára.
S ha a végére értél, akkor a skót történelem vulkanikus csúcson pihenő, ikonikus vára állja az utadat. Ide mindenképpen vásárolj jegyet pár nappal korábban, mert nem mehet be korlátlan számú ember. Itt is, ahogy Skócia valamennyi kastélyában, el lehet veszni a skót történelem és függetlenségi harcok útvesztőiben. Én azt a taktikát követtem az út során, hogy mindenhol kiszúrtam egy-két olyan dolgot vagy történelmi személyt, aminek/akinek a története nagyon érdekelt, s csak azt tanulmányoztam részletesen. Minden mást ráhagytam az érzékeimre.
Parkok és partok
Az edinburgh-i vár bankjegyektől rögbicsapat zászlójáig feltűnő ikonikus sziluettje azonban nem csupán a zsúfolt Royal Mile-ról látható, hanem a vártól egy szinttel lentebb elhelyezkedő Princes Street Gardensből is. Van azonban még egy ennél is jobb látkép, a különös Walter Scott emlékműből.
Képzelj el egy katedrálist, amelynek levágták a tornyát és elhelyezték külön, mondjuk a katedrális mellett. Nos, a híres skót író emlékműve épp így néz ki. Ami azonban a kinézeténél is vonzóbb, hogy felsétálhatsz a csúcsára és körbenézhetsz. Megéri a közel 300 lépcsőt és a néhány fontos belépőt, de csak kártyás fizetés van és lehet, hogy várni kell, mert ugyanazt a lépcsőt használják fel- és lejáratként.
Falu a városban
Amikor azt állítottam, hogy Edinburgh felvillantja Skócia jellegzetes tájait, akkor az olyan folyóvölgyekre is gondoltam, mint a Water of Leith. Nem ígértek az útikönyvek látványos vízeséseket, part menti kastélyokat sem, de azt igen, hogy a főváros egy másik arcát láthatom. A folyó mentén húzódó Water of Leith Walkway zöld sétányait járva bukkantunk rá – egy kőhíd után – a 12. században alapított völgyfalura, Dean Village-re. Az egykor malmoknak és fafeldolgozóknak helyet adó település igazi báját a viktoriánus korszak épületei, macskaköves utcái és a 19. században a munkásoknak épített vöröskő házak adják. Ma mindez Edinburgh legdrágább lakóhelye, amit megértek, hiszen egyszerre kerülhet az itt lakó történelmi hangulatba és a természet közelébe.
Ha múzeum, akkor…
A Chambers Streeten található Skót Nemzeti Múzeumba (National Museum of Scotland) biztosan sűrűn visszatérnék, ha Edinburgh-ban laknék. A városok és az országok történelmét feldolgozó múzeumok a legtöbb helyen unalmasan végigvezetik a látogatót a kőbaltától napjainkig. A Skót Nemzeti Múzeum nem kényszerít erre, s mégis kap egy átfogó képet az, akinek elég ereje van a hatalmas kiállítóterek végigjárásához.
Két dolog miatt szúrtam ki éppen ezt a múzeumot Edinburgh-ban. Nem, nem a leghíresebb lakója, Dolly, a klónozott birka miatt, hanem egyrészt az épület nagy csarnokának építészeti stílusa, másrészt a történelmi ruhák kiállítása miatt. Mindkettő lenyűgözött, ráadásul még a kilátás is nagyszerű volt a felső szint kilátóteraszáról.
Fontos információ, hogy ez a múzeum ingyenes, ahogy minden állami múzeum Nagy-Britanniában.
Amit a helyedben én még nem hagynék ki a városban, az a már említett Írók Múzeuma, a Skót Nemzeti Galéria, valamint a Sebészek Csarnoka Múzeum (Surgeons Hall Museums), de az utóbbit csak erős idegzetűeknek ajánlom.
S persze ott van a Britannia királyi jacht (The Royal Yacht Britannia), amivel együtt még a város kikötőjéből is kaphatsz ízelítőt. Bátrabbak és tehetősebbek akár meg is szállhatnak a királyi családot 1953-tól 44 éven át szolgáló hajó fedélzetén.
A város határán túl
Azt ígértem, hogy Edinburgh kivonat Skóciából, így mutatnia kell különleges hidat s tengerparti sétányt is. Mindkettőt könnyen elérheted a városból. A Portobello Beachet és az odavezető utat ajánlották nekem, de ezt sajnos mi nem láttuk. Helyette az irányt a maga korában – szerintem még most is – építészetileg kisebb csodának számító Forth Bridge felé vettük. A ma is funkcionáló vasúti híd a maga 2528 méteres hosszával sokáig a világ leghosszabb vasúti hídja volt. 1890 óta van forgalomban és nemcsak funkciójával, hanem kinézetével is uralja a környéket.
Titkos tipp: akinek van ideje az apály-dagály időszakokhoz alkalmazkodni, annak ajánlom az apály idején gyalogosan is megközelíthető Cramond szigetet. Vigyázat! Visszajönni is csak apálykor lehet.
Edinburgh városát elhagyva nem bántam meg, hogy Outlander-rajongásom elcsábított a Midhope-kastély felé. Ez a már használaton kívüli kastély jelent meg a sorozatban Lallybrochként. A film és a történet varázsán túl jó néhány érdekességgel is gazdagodtunk. A kedvencem a doocotok skóciai elterjedése. A középkortól a vidéki Skócia jellegzetes épületei lettek ezek a galambdúcok (bár inkább galambházak). A Midhope-kastély galambháza 2000 galambnak adott szállást. S tudtad, hogy a galamb húsán és tojásán kívül az ürülékét is hasznosították? Puskaporhoz keverték, valamint a bőr cserzéséhez és festéséhez is használták.
A nehéz búcsú
Edinburgh-ot nehéz szívvel hagytam ott két nap után, mert pár napig még szívesen bolyongtam volna a kis, szűk utcákban, élveztem volna az olyan kávézókat, mint a Coffee ’N’ More. Visszatértem volna egy újabb haggisre az Arcade étterembe és egy ötórai teára (csak hogy az angol jelenlét is meglegyen) a The Dome varázslatos helyiségeinek egyikébe. Arról már nem is beszélve, hogy milyen izgalmas sétákat tehettem volna még Sherlock Holmes és megalkotója, Sir Arthur Conan Doyle nyomában amellett, hogy közben a Harry Pottert inspiráló helyeket is felfedezem.
Ha engem kérdezel, akkor Edinburgh-ra legalább három-négy napot szánj, foglalj egy belvároshoz közeli szállást és csak gyalogolj, gyalogolj, no meg néha hajts fel egy whiskyt!
Apropó, megyünk tovább a Speyside felé a következő cikkben, ahol kétségtelenül a whiskyé a legnagyobb szerep (itt található Skócia whiskylepárlóinak a fele), de emellett olyan izgalmas helyekre is bekukkantunk, mint a golf őshazája, St. Andrews, az olajos, halas (így külön) Aberdeen, a félelmetes Loch Ness és a megosztó Inverness. S persze jönnek az átkozottul vagány kastélyok.
Tarts az Élet sója bloggal! S ha nem akarsz lemaradni, akkor iratkozz fel a hírlevelünkre itt!
A skót körút előkészítéséről és összefoglalásáról térképes tippekkel itt olvashatsz már egy cikket az Élet sója blogon.
