Krumpliszsákok

Mostanában krumplival rakott zsákokkal álmodom. Jó nagy jutazsákokkal, amelyekben akár ötven kiló is elfér. Nincs rajtuk fogás. Nem tudom felemelni őket. Noszogatnak, hogy hordjam el valamennyit, de én nem bírom. Húzom, vonom, átkarolom, rángatom, de csak nem mozdulnak. Heverésznek a napon a házunk előtt. Alattuk a fű kétségbeesetten küzd a napsugarakért. Az asszony mérges lesz, ha tönkreteszik a kertjét. Nekiveselkedek ismét, de egyik sem moccan. Kétségbeesetten rogyok le rájuk. Még az ülés is kényelmetlen rajtuk, ahogy kidudorodnak a kisebb-nagyobb krumpliszemek, hol itt nyomnak, hol ott. Kárász Dezső fordul be az utcánkba, magamhoz intem, hogy segítsen, de elmegy mellettem. – Mi van veled, Kárász? – kiáltom utána, az felém sem pillant. Ennek is csak akkor volt nagy ereje, amikor bennünket kellett egzecíroztatni a katonaságnál. Akkoriban bezzeg magam is fel tudtam emelni a krumpliszsákot. Azokban nem is ötven, hanem inkább hatvan kiló volt. Naphosszat pucoltuk és főztük. Mind a tíz ujjunkat megnyaltuk a paprikás krumpli után, kivéve, ha Kárász abba is beleszólt. Úgy elsózta, hogy órákig vödörrel hordtuk a vizet az őrtoronyba.

Kenderszagú a kezem, amikor felébredek. Olyan, mintha egész éjjel madzagot vagy zsákot fogdostam volna. Teri már a konyhában csörömpöl. Az ablakhoz futok, felrángatom az ósdi redőnyt és kibámulok az ablakon.

Nincs semmi a kertünkben.

Kivánszorgok a vécére, de már előre rettegek, tegnap is olyan nehezen ment a reggeli vizelés. Nyögtem, préseltem, lazultam, csináltam én mindent, de hiába. Ki nem állok krumpliszsákokkal álmodni, mert akkor hétszentség, hogy egy szenvedés reggel a pisilés. Teri már türelmetlenkedik a fürdőajtó előtt.  

– Burgonyafánk lesz ma ebédre – kiáltja be. – Ne, nem akarok több krumplit – ordítok magamban, de ráhagyom, és inkább préselek tovább. Hat hete megy ez így. Akkor dobták az elsőt a kertünkbe, majd minden éjjel újabbal szaporodott, mígnem már a kerítés tetejét is elérte. Kárász mindennap arra járt, de egyszer sem segített. Mindenkivel ezt csinálja a faluban. Amióta tanácselnök, vagy hogy is hívják modernül, polgármester lett, azóta bűzlik neki a munka. Azelőtt ő volt a mindenes. Mindenhez értett. Hívták vizet szerelni, villanyt bekötni, fűtést csinálni. Nincs olyan ház a településen, amihez ne lenne köze. Már semmit nem csinál, csak reggelente bevonul a tanácsházára, délután meg haza.

Teri azt mondja, az álmok jelentenek valamit. Menjek el egy álomfejtőhöz. A fenéket hiszek én ilyen női zagyvaságokban. Dokihoz, na oda lehet, hogy el kellene mennem, de előtte még megcsinálom a sörkúrát. Vagy megiszom az anyósom csalángyökér teáját. Bár azzal óvatosan bánok, ki tudja, mit főz bele a vénasszony, azt mondja, az orráig sem lát, lehajolni meg nem tud. Akkor, kérdem én, hogy ismeri meg a csalánt?
Reggeli után felpattanok a bicajra, de a kocsmánál befékezek. Két tucat falubeli álldogál kint, a Kárász összetett kézzel könyörög nekik. Már csak odamegyek, egye fene a piacot, legfeljebb kicsit később viszem a krumplit a fánkhoz.

– Emberek, mindenkire két zsák jut, az árát később levonjuk a segélyből.

– Mi történik itt? – kérdezem Jóskát mellettem. Rám kacsint a fél szemével és közli:

– A Kárász összeveszett valami fuvaros céggel, azok meg két plató zsákolt krumplit borítottak a háza elé, most el akarja passzolni a falunak, csak hordjuk el, mert se ki, se be az udvaráról a Mercivel.

Pisilnem kell. Elrohanok a kocsma mögé, de semmi. Alig csurog. Kárász is megáll mellettem.

– Kari, ti szeretitek a krumplit, nem? Vigyél két zsákkal.

Nem szólok semmit, felhúzom a sliccem, rápattanok a Csepelre és elkerekezek az öreg Varga dokihoz, csináljon valamit ezzel a vizeléssel, mert kimondhatatlanul unom már a krumplit.

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*