A mai napig, ha belépek a szülői ház kis gardróbhelyiségébe, újra hallom azt az artikulálatlan ordítást. A tengerészek csatakiáltását, amellyel a barlang elfoglalására indultak. Olvastad a Kétévi vakációt? Igen, tudom, hogy nem egy nyolcéves lánynak való, de én már az iskola előtt is folyékonyan olvastam és a mesekönyveket unalmasnak találtam. Verne azonban magával ragadott. Hogy mi történt az előszobában? Igen, igen, mondom tovább.
A semmirekellő hajósok a barlangunkat akarták, s a szerszámainkat. Egész éjjel vártuk őket a patak partján. Elszántak voltunk az öcséimmel és a bátyámmal, mindenáron megvédjük a barlangot. Moccanni sem mertünk, csak figyeltünk, hallgatództunk. Hajnalban a fiúk járőrözésre mentek. Egyedül maradtam, a fáklyák elaludtak. Ráült a szememre a sötétség. Csak nyomta egyre lejjebb, amíg a szempilláim egymásba nem kapaszkodtak.
Anyám karjaiban találtam magam, ringatott, ahogy csecsemőkoromban, amikor kint tombolt a vihar. A villámlásoknál kezével eltakarta a szemem, majd számolt és közben a tenyerét a fülemre húzta.
Elvétette a számolást.
A föld megremegett alattam, mintha felbőszült bikák vágtáztak volna a patak felé. Patájuk földhöz csapódása a nyári zivatarok mennydörgését halmozta egymásra.
Felugrottam és hazáig meg sem álltam, követtek, vagyis azt hiszem, hogy követtek, nem mertem hátranézni. Te nem féltél volna? Fülsüketítő volt az a robaj. Dübörögtek a paták. A fiúk ordítása is utolért. Az utcánkban tétováztam, de akkor már egészen közelről hallottam a morajlást, és az utcai lámpák fénye megvillant kardjaik élén. Elvakított, csak tapogatva találtam meg az alacsony kertkapunk ringlijét. Magamhoz szorítottam Verne keményfedeles regényét, beosontam a házunkba és az ajtót villámgyorsan bezártam magam után. Az ablak felé lódultam, hogy kileshessek, de akkor a hang odaért. Úgy megverte az üvegtáblákat, hogy a szegélyeken a régi olajfesték felpattogzott, s a már addig is kikívánkozó ablaküveg mozgásba lendült. Visszahőköltem és az ordibálást ismét paták zaja váltotta fel. Felém tartottak, talán úgy százan is lehettek, ütemesen csörtettek át az udvarunkon, míg végül már a bejáratot verték. Nekifeszültek az apám készítette parkettaajtónak. Sikoltott a fa és vele együtt az egész udvar. Berohantam a gardróbba. Az ajtó mögötti fogas alá rejtőztem, elhúztam a bársonyfüggönyt. Hold nélküli sötét éjszaka töltötte be a szűk rést. Befogtam a fülem, de hiába szorítottam össze az ujjaimat, a zaj átszűrődött és lebénított. Éreztél már ilyet?
A fiúk, sikoltottam magamban. Hol vannak? Biztosan csatáznak odakint a barlangfoglalókkal.
Rikoltás és mennydörgés váltotta egymást. Csikorgott a fém a fémen, testek huppantak dübörögve a földre. Lekaptam a dologtalanul ott lógó otthonkát a fogasról és magamra terítettem. Anyám dohánnyal kevert gyöngyvirágszappan illata vett körbe. Erősen nyomtam a tenyerem a fülemhez és pár perc múlva már csak a vérem susogását hallottam.
Anyám üzent.
Résnyire nyitottam az ujjaimat. A külvilág elnémult. A csata véget ért. Elkotródtak a matrózok. Talán a fiúk győztek.
Nélkülem.
Én gyáván rejtőzködtem anyám illata és a gardrób éjszínű köpenye alatt.
Fordult a zárban a kulcs, a két öcsém és a bátyám indián csatakiáltások között berohant a szobámba.
Az üvöltést sikítás, majd hangos sírás követte. Peti zokogva hadarta a szobába lépő anyámnak, hogy Feri meghalt. Valaki ráléphetett a vihar alatt, mert apró háza szétnyomta a testét és levágta mind a négy lábát.
Moccanni se mertem az otthonka és a bársonyfüggöny alatt. Én voltam, én léptem rá Ferire, az udvaron zajlott hangcsata egyetlen áldozatára.
Féltél már a hangoktól?
Ne félj, azt üzeni anyám!
