Tíz negyvenötre mindennek vége volt1. Ragnar becsúsztatta a papírokat bőr aktatáskájába, gondosan becsatolta, felállt és kezet nyújtott a két ellenszenves ügyvédnek. Remélte, hogy a megbízójuk nem lesz ennyire rideg és sótlan. És ha az lesz?
Szőröstől-bőröstől adta el a cégét, még nagyanyja, az alapító portréját sem hozta el. Íróasztala fiókjának tartalmát beleborította a kukába, a tárgyalásokra használt ingjeit, nyakkendőjét és öltönyeit néhány napja elküldte a sofőrrel egy hajléktalanszállóra. Bizonyára nem kapkodnak utánuk a fedél nélkül élők, a márciusi hidegben a vékony olasz szövet és a japán selyem hasznavehetetlen az utcán.
Kisétált az irodából, kollégái döbbent arccal sorakoztak fel a folyosó két oldalán. Ragnar minden egyes lépésnél érezte, ahogy kétségbeesett kérdések csapódnak hozzá: Mi lesz velünk? Miért megy el? Megőrült? Szerelmes? Beteg?
A folyosó végén automatikusan nyíló ajtóra koncentrált, még négy lépés, már csak kettő, kinyílt. Ragnar kisétált rajta anélkül, hogy visszanézett volna.
A sofőr a ház előtt várta. Behuppant a bézs bőrülésre és szólt neki, hogy induljon. A középkorú férfi gázt adott, majd váratlanul befékezett. Ragnar előredőlt az ülésen. Fekete Porsche Cayenne vágódott be eléjük, fiatal, elegáns férfi szállt ki belőle. Hanyagul a vállára csapta a hajszálcsíkos öltönykabátját és futva tette meg a néhány métert Ragnar pár perce elhagyott cégének kapujáig.
– Ő az? – kérdezte a sofőr, s közben utasára pillantott a tükörben.
– Azt hiszem, bár soha nem találkoztam vele.
– Enyém a világ típusnak tű… – kezdett bele a sofőr, de Ragnar közbevágott: Induljunk!
A rakparton az autó leparkolt és Ragnar gyalog sétált le a folyóhoz. Vett magának egy málnafagyit az egyik mozgóárusnál, s miközben élvezte, ahogy a savanykás hideg másodpercek alatt megbénítja a nyelvét, egy uszadékfát figyelt. A folyó hullámai ide-oda rángatták, hol ráakasztottak egy hínárt vagy egy nejlonzacskót, hol elsodortak mellőle mindent. A fa azonban nem mozdult a part közeléből.
– Manapság sok a törmelék, az áradás sodorja magával – szólalt meg egy fiatal nő Ragnar mögött. A férfi hátrapillantott, de nem fordult meg. A nő mellélépett.
– Elnézést, hogy késtem, tudom, hogy kifejezetten kérte a pontosságot – szabadkozott a nő.
– Semmi gond, ennyi még belefér – válaszolt gyorsan Ragnar, majd átadta az aktatáskát a nőnek. – Minden benne van, szabályos adományozás, ön támadhatatlan.
– Sok száz gyermek nevében köszönöm – kezdett bele a nő a hálálkodásba, de Ragnar a kezével leintette, majd elindult a rakpart felé. A nő utánaszólt:
– Minden jót és viszlát! – A férfi biccentéssel köszönt el, villámgyorsan beült az odaguruló autóba és utasította a sofőrt, hogy menjenek a Le Dernier-be.
Ragnar még soha nem járt ebben az étteremben, de az üzletfeleitől eleget hallott az omlós confit de canard-ról és a mámorító rumbabáról ahhoz, hogy ma itt ebédeljen. Remélte, hogy a vevő nem érkezik a megbeszélt időpontnál korábban, és nyugodtan fogyaszthatja el az ételt a reneszánsz freskók alatt. Falatozás közben a vendégeket figyelte. Élvezettel ettek, mégis soványak voltak, hogy csinálják? Mert szobaevezőt nemigen használnak2, az látszott rajtuk, akkor mi a titkuk? Gondolataiból a leguánarcú ingatlanos nyájas hangja rántotta ki.
– Kitűnő választás a kacsa, nincs még egy hely, ahol ilyen jól készítik, talán csak Párizsban.
Ragnar az órájára pillantott és maga is meglepődött, hogy már ennyi az idő.
– A vevő nem csatlakozik hozzánk? – kérdezte az ingatlanost, aki közben leült és az étlapot lapozgatta.
– Későbbre hívtam, mert…
– Nincs időm, uram, miért nem azt csinálja, amiben megegyeztünk? – fakadt ki Ragnar.
– Szerettem volna, ha még egyszer átgondolja, hogy ad egy kis időt és én jobb áron értékesítem a házát.
– Nem lehet, ma kell eladnom, értse meg – folytatta indulatosan Ragnar.
– Rendben, már itt is van a vevő, nézze – adta meg magát az ingatlanos és közben az ajtóban álló középkorú, szőke nő felé intett.
Ragnar aláfirkantotta a papírokat, ráerősített az ügynökre a vételár megadott alapítványi számlára utalása végett, majd letette az asztalra a háza kulcsait. Belekanalazott a rumbabába, de nem volt kedve a másik két ember társaságában maradni tovább, ezért otthagyta az édességet, felállt és elköszönt. Mielőtt ellépett volna az asztaltól, azért még odavetette: A berendezés grátisz.
A sofőr a Last Minute számot hallgatta az autóban, de amikor Ragnar beszállt, lekapcsolta a rádiót.
– Nem, hagyja csak, hallgassuk végig.
A sofőr ránézett a tükrön keresztül és visszakapcsolta a zenét, majd megkérdezte: Most hová megyünk, uram?
– A fodrászomhoz.
George, a lengyel fodrász üzletében csupán egyetlen régi, fából készült forgószék volt. Aki várakozott, az az üzlet előtt dohányzott vagy nézelődött. Ma senki nem állt kint, Ragnar megkérte, ezen a délutánon csak ő legyen az egyetlen vendég.
– Elkérhetem a mobilszámodat, George? – kérdezte a borbélyt, miközben az a tarkójára lenőtt hajtól szabadította meg törzsvendégét.
– Általában nem adom meg kuncsaftoknak, de veled, barátom, kivételt teszek – válaszolta a fodrász, akivel évek óta tegeződtek; a férfi azon kevesek közé tartozott, akivel Ragnar politikai nézeteiről beszélt. George-nak azt is elmondta, miért kényszerült eladni mindenét, de azt, hogy mit kezd most az életével, nem osztotta meg vele.
A fodrász, miután végzett a hajvágással, borotva alakú névjegykártyája hátlapjára ráírta a telefonszámát és átadta Ragnarnak.
– Mehetünk a temetkezési vállalathoz – utasította Ragnar a sofőrt, miután elbúcsúzott George-tól.
A Fátyol Temetkezési Vállalat előtt egyetlen autó állt. Fehér kombi Mercedes, lefüggönyözött üvegekkel.
Ragnar rögtön a halottasház felé vette az irányt. Két élővirág-koszorú mögött ott állt a néhány napja általa kiválasztott tölgyfa koporsó, fedelét mellé támasztották.
– Megmondtam, hogy nem kellenek koszorúk – ripakodott rá a két temetőszolgára Ragnar.
– De uram, a főnök úr úgy gondolta, hogy mégis jobban nézne ki, ha jönnek a hozzátartozók, barátok, tudja.
– Nem jön senki.
– Mikor érkezik a halott? – kérdezte egy érdes hang Ragnar mögött. A temetkezési vállalat vezetője állt az ajtóban.
– Már itt van – mondta Ragnar. A három férfi egymásra nézett, majd a főnök utasította a másik kettőt:
– Mire várnak, hozzák be!
– Arra nincs szükség – mondta Ragnar és odalépett a koporsóhoz. – Segítsenek befeküdni! – A két temetőszolga, akik láttak már furcsa dolgokat, most riadtan néztek a főnökükre.
– Uram, biztosíthatom róla, hogy kibéleltük úgy, ahogy kérte, nem lesz kemény az elhunytnak.
– Én leszek az elhunyt, kérem, segítsenek, amíg még be tudok egyedül feküdni. – A három férfi odalépett, Ragnar a vállukba kapaszkodott, ránézett az órájára. Még egy perc, nyugtázta magában.
– Tegyék rám a fedelet!
A férfiak ide-oda topogtak, majd a főnök határozottan közölte:
– Uram, hagyja abba ezt a hülye játékot, különben hívom a rendőrséget.
– Semmi szükség rá, csak csináljanak mindent úgy, ahogy szokták – mondta Ragnar, majd előhúzta a zsebéből George számát és a főnök felé nyújtotta.
– Ha meghaltam, kérem, hívja fel és adja oda neki az órámat s a gyűrűimet.
– A fenébe is, itt nem lehet öngyilkos, megyek és hívom a rendőrséget – kiáltotta a főnök és már tárcsázott is.
Ragnar elhelyezkedett a koporsóban, lehunyta a szemét és meghalt.
Mire a rendőrök kiértek, már az arcvonásai is megmerevedtek. Átkutatták a férfi zsebeit, megtalálták az igazolványát és egy aranyozott keretű levélpapírt, amelyre csak egy időpont volt írva: 2022. március 12. 15 óra 10 perc.
A rendőr az órája pillantott, 15 óra 27 perc, majd megkérdezte a másikat: Hányadika van ma?
A halottasház ajtajából George válaszolt: március 12., majd odalépett a koporsóhoz, megnézte a halott kuncsaftját és sóhajtva suttogta:
– Barátom, micsoda elnök lett volna belőled.3
Apropó, óra!
Hatmillió forint először, hatmillió másodszor, s hatmillió harmadszor, az úr a hajszálcsíkos zakóban, öné az óra, amely négy éve minden idők legnagyobb politikai zsarolási botrányának bizonyítékait rejtette.
*1 John Steinbeck: Lement a hold művéből származó mondat.
*2 John Steinbeck: Kék öböl című művéből származó mondat.
*3 John Steinbeck: Szerelemcsütörtök című művéből származó mondat.
