Megjelent az ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portálon itt 2022. április 25-én 

Fáradt vagyok.

Ég a kislábujjam a bundabéléses csizmámban.

Csend tolakszik be közénk.

Sírnom kellene.

Apám sóhajt mellettem.

Sosem tetszett a csiszolt bükkfa, de a fehér szemfedéllel még giccsesebbnek találom.

Kívül csak egy növekvő fekete masszát látok.

A pap keze is hideg, fáj, ahogy megszorítja az ujjaimat.

A helyiségen átfutó huzat fájdalmat fúj a fogamba.

Ángyom kabátja macskaszőrtől cirmákos.

Apám nyög mellettem.

Fehéredik a kézfejem.

Kabátom szőrmegallérja az államat simogatja, amikor bólintok az érkezőknek.

Nem tudom elviselni, ha visít a mikrofon, nagyanyám temetésén is éppen így visított.

Könnyek gyűlnek a szemembe.

Öcsém szipog, szívja az orrát. Négyszer egymásután.

Elfelejtettem lemondani a mai időpontot a fogorvosnál.

Elnémul a mikrofon.

A halottasház alkalmazottjának cipőjéről tenyérnyi sárdarabok hullanak a szürke kőre.

Elmegy a világítás, majd visszajön.

A pap hangja belehasít a nyirkos, hideg levegőbe.

Szúrja a hátamat a blúzom címkéje.

Miért mondott júliust, amikor anyám júniusban született?

Apám mocorog, cipője nyikorog a kőpadlón.

Rezeg a táskám.

Fázik a fülcimpám.

Ápolatlan férfi gurul be kerekesszékén a fekete massza elé. Ölében liliom.

A pap köhög, nem, inkább krákog.

A szemfedélből kilóg egy cérna, a huzat meglebbenti.

Nem kell megbocsájtani, nincs miért, adja másnak a megbocsájtást.

Csikar a hasam.

Öcsém meglök a könyökével.

Felhúzom, leengedem, felhúzom, leengedem, egyszerű, mint a Kriston-torna.

Újra remeg a táskám. Repülőgép-üzemmódra kellett volna váltanom.

A pap megint krákog, vagy még mindig.

Fenyőillat van, családi karácsonyok illata. Elviszik, hová viszik?

A halottaskocsi ajtaja úgy csapódik be, mint a régi malom vasajtaja. Kong a levegőben az üresség.

Ezer tűként böki a combomat a gyapjúnadrág.

Megcsúszik a csizmám egy sárdarabon. Az öcsém karon fog.

Apám sóhajtozik. Háromszor egymásután.

Fekete, hosszú sor követi anyámat, nem az utolsó útja, dehogyis, az a boltba vitte, kenyérért.

Nem hallok madárcsicsergést.

A kerekesszék nyikorog, amikor utolsóként a sírhoz ér.

Alig hallom a papot. Berekedt?

Nincs por, csak sár.

Apám feljajdul, az öcsém rángatja a karom.

Fáznak a könnyeim, bebújnak a szőrmegallér alá, befurakodnak a sálam mögé.

Újra fenyőillatot érzek, hallom a madarakat.

A fekete massza kígyóvá alakul és felém indul.

Terike, Jóska, Ilonka, Klári, Petya, az unokatestvérek, utoljára az esküvőmön jöttek így sorban felém.

Valaki rálép a csizmám orrára, a nagylábujjam kitépi magát a súly alól.

Keserű ízt érzek a nyelvem hátsó részén.

Kamilla nénit én tartom az ölelésnél, alig merem elengedni.

Összegyűlik a nyál a számban.

Hallom, ahogy a sírok közötti betonúton vaslapátok küzdenek a sárral.

Fáradt vagyok.

Kamilla néni szájszagával és pézsma parfümjével keveredett szagát érzem az arcomon.

Nem tudom széthajtani a papír zsebkendőt.

A temetőkaput becsapja utánam a szél.