Negyvenkilenc éve élek ezen a földön, és nem tudok nosztalgiázni.
Itt állok ennyi idősen, ugyanolyan súlyfelesleggel, mint húszévesen, és eszem ágában sincs akkori önmagam után sóvárogni. Talán azért, mert akkor mindenki szerint csupán kövér voltam, ma pedig a férjem azt mondja rám, hogy egy reneszánsz dáma alkatával rendelkezem. Talán mások szerint nevetséges dolog hinni valakinek, aki már tinédzserként is Bachért rajongott az AC/DC helyett, de sokkal jobban esik, mint állandóan keresgetni a zsír alatt rejtőzködő vagy nem létező izmokat. Huszonévesen gyűlöltem a diéták félévente érkező új trendjét, manapság inkább megveszem a fiatal dán divattervezők moletteknek szánt kollekcióját. Önámítás, tudom, hogy a ruha teszi az embert, de a csillogó Porschéban sem tudjuk, ki ül, mégis utána nézünk.
Nincs nosztalgiám a húsz évvel korábbi arcom miatt sem. Inkább a bölcsebbnek mutató ráncok, mint a tinédzserkori hormonharcok robbantásainak nyomai vagy a huszonévesen váratlanul felbukkant örökségem, a rosacea.
Kinek hiányozna egy fogsor, amely mindig elbeszél egymás mellett, a réseken váratlanul sziszegésbe fog egy ünnepi beszéd alatt? Miért áhítozzak egy olyan kor után, ahol senkinek nem jutott eszébe sorba rendezni lázadó fogművemet? A csudába a nosztalgiával, ma már rágni is jobban tudok, mint húsz éve.
Illatok a nagyanyám konyhájából, mint az élelmiszergyártók legerősebb marketingfogása nekem is nosztalgikus lehetne, ha nem fejlesztettem volna tovább a családi recepteket saját ízlésvilágomnak megfelelően. Fogd az örökséged és fuss – ha graffitiznék, akkor ezt fújnám rá az első szembejövő tehervagon oldalára.
Eszembe sem jutnak az iskolai évek. Akkor követtem el életem legnagyobb hibáit. Talán a genetikailag belém kódolt szolgalelkűség volt az oka. Mindig mindent – azt is, ami nem érdekel – megtanulni fárasztó. Eminensnek lenni éveken keresztül már szenvedés. Hajtani a diplomáért csupán egy doktori cím miatt, már-már mazochizmus.
Bezzeg azok az iskolai bulik, a tinidiszkók, az egyetemi partik, mondják az egykori osztálytársak, ha találkozom velük. Miről beszélnek? Mentem velük, mert azt hittem, hogy a csordaszellem megerősít. Most látom csak, hogy legyengített, kiszolgáltatottá és hiszékennyé tett. Jelenkori bölcsességemhez az egyéniségek, és nem a tömegek adtak hozzá többet.
Nosztalgiázhatnék a szülőföld, a haza miatt is, de fizikai mivoltában már egyik sem vonzó hely, szellemi és érzelmi hatásaik pedig belső énem legfontosabb tartópillérei, bárhol is élek. Az úttörőtábor és a címerezés emlékét sikeresen törölte rendszerem, a május elsejékről csak a családi piknikek halvány képe maradt meg. A vér nélküli változás hófehér reménye ma már szürkéből a fekete felé tart, ahogy azoknak sem hiszek, akiket akkor én is hozzásegítettem mai hatalmukhoz. Ha nosztalgiáznék, akkor szégyelleném magamat a tettekért és a nem tettekért, amelyek miatt most a legtöbben nosztalgiáznak.
Negyvenpluszosan feladni mindent, kitépni a már csak mérget szállító gyökereket, kigazolni a megfelelés gyomját, leszállni a másfelé tartó szekérről, na, ezek után lehet nosztalgiám, úgy harminc év múlva.
