Lendül a méretes jármű, amikor a buszmegállóba érek, futok mellette és közben dübögök az ajtón. A sofőr, Jóska bá, megismer, benyomja a féket és kinyitja a busz ajtaját.

– Ez az utolsó alkalom, kislány, hogy megálltam neked – ripakodik rám a kopasz buszsofőr. – Mindig késel. Hogy tartsam így a menetrendet? A központban meg azt hiszik, hogy én alszok el a buszmegállóban.

Elmormolok egy köszönömöt és hátraténfergek. A középső ajtó előtti sor üres, ledobom a táskám az ülésre, bemászok az ablakhoz. Jól gondolta az öreg, tényleg ez az utolsó alkalom, kirúgtak a suliból. Vadas azt mondta, nincs több késés, de attól még maradhattam volna. Viszont a fizetség, amit a dolgozatokért kaptam, az már túlcsordult a poharában, vagy valami hasonlóval példálózott.

Jóska bá a kanyarban ismét fékez, hangosan káromkodik, két kéz tapad a szélvédőre. Megismerem Timi ujjait, a zselés körmök ciripelnek az üvegen. Nyílik a busz ajtaja, és Timi, mit sem törődve a sofőr szidalmaival, peckesen végigjön a buszon, felém tart. Ölembe veszem a táskám, s ő lehuppan mellém.

– Meg sem vártál, pedig nagy hírem van, csajszi – csacsogja, mit sem törődve azzal, hogy bánatommal áztatott sminkem az államon egyensúlyoz.

– Holnap Pestre megyünk, megígértem, nem?

Bólintok, mert tényleg megígérte, de azóta a holnap már kétszer elmúlt. Az első dogáért lila szemhéjpúdert hozott, az anyjától lopta el, a töri mentőövért, amit Kulcsár dobott neki, két harisnyát adott, az egyik a kedvencem lett, mert kis kövekből delfin ékeskedik a bokánál. Igaz, néhány kő már hiányzik, de még így is elegáns. Aztán jött a biosz, az nagyon nem ment Timinek, pedig ő már harmadszor tanulta. Elvisz Pestre, fogadkozott. Kettest kapott, de csak azért kettest, mert épp lázas voltam, miatta jöttem akkor iskolába, nem akartam cserben hagyni, meg mert én még soha nem jártam Pesten.

Anyu egyedül nevel engem és a testvéreimet, nem utazunk nagyvárosba, legfeljebb Nyíregyre a piacra, meg a Lidlbe néha. Anyu egyszer elengedett az osztálykirándulásra, mert nem akarta, hogy én is úgy nőjek fel, mint ő, aki még soha nem látta a Parlamentet, de sajnos hasmenős lettem, így akkor sem jártam Pesten.

– Korán indulunk, legyél fél 7-kor a buszmegállóban – suttogja Timi a fülembe.

Magamhoz szorítom a táskám, amelyben ott lapulnak a könyveim.

– Hozz helyettük ruhát, meg sminkcuccot, Pesten ne lássák rajtunk, hogy vidékiek vagyunk – utasít.

– Kirúgtak – motyogom elcsukló hangon.

– Ne drámázz már, ez a legjobb hír, amit kaphattál. Megyünk Pestre, ott minden más lesz, majd én vigyázok rád.

Dideregtem a buszmegállóban korán reggel. A márciusi eső eláztatta a hajam, Timi késett, de a busz is.

– Persze, hogy tudom, mi az a jelen idő, négyes voltam magyar nyelvtanból, de ez nem most történik, ez megtörtént. Jól van, ha a rendező úr kéri, akkor mondom úgy, mintha most történne. 

Varjak kárognak fölöttem, látom a távolban, ahogy a postakocsi a faluhoz közelít. Szerda van, csak ilyenkor jön a mozgóposta. Timi a busszal együtt érkezik. Nem Volán-busz, nincs rajta felirat. Kisebb is. Nem tudom, milyenek járnak Pestre, de úgy képzelem, hogy nagyobbak.

– Ne szálljunk fel, nincs rajta, hogy Pest – figyelmeztetem Timit, de ő addigra már int a busznak, az behúz a megállóba.

Felszállok vele, nem akarom lelombozni, hogy szerintem ez a busz nem Pestre megy, de aztán arra gondolok, majd leszállunk a következő megállónál, ha már látjuk, hogy rossz az irány. Alig találunk szabad helyet. Csak lányok utaznak Pestre. Mindegyik olyan csinos, irigylem őket. Festett haj, piercing, csipkés blúzok mély dekoltázzsal, bőrszoknya, testszínű harisnya, színes cipők. Nekem anyu még a körmömet sem engedi kifesteni, ezeknek a lányoknak meg zselés körmük van, pedig Timi szerint az a drágább. Ragasztott körmöt csak az olcsó lányok hordanak.

– Jól mesélem, mit gondol? A rendező úr azt mondta, hogy a részletekre is figyeljek, azok teszik hitelessé a sztorit.

Amikor az autópályára érünk, amiről Robi, az unokatesóm mesélte, hogy egyenesen Pestig visz, akkor megnyugszom, hogy Timi mégis tudta, hova megy ez a busz. A sofőr mögött egy kopasz férfi ül, kedvesnek tűnik, néha hátranéz és mosolyt villant, majd mindenkinek oszt egy-egy tábla Lindt csokit. Az enyém málnás. Anyu szerint az a legdrágább csoki a világon. Hát lehet, de amit a Joci apja hoz Ukrajnából, az szerintem finomabb. Timi azt mondta, hogy nyugodtan aludjak, ő majd figyeli, mikor érünk Pestre. Dél körül ébredek. Többen vagyunk, és a busz még mindig az autópályán hasít. Timi alszik, nem akarom felébreszteni, inkább figyelem a táblákat. Sehol nem látom kiírva Pestet. Robi szerint Pest csak pár óra, ha nincs dugó; talán a dugó miatt nem értünk még oda. Amikor a buszunk letér az autópályáról és megáll a puszta közepén, akkor mégis felébresztem Timit, de addigra már a kopasz is elkiáltja magát, átszállás, hölgyeim. Vár bennünket egy sárga busz, sokkal kényelmesebb, mint az előző, de csokit ezúttal nem kapunk.

– Nyugi, már csak egy óra és megérkezünk – jelenti ki Timi magabiztosan.

Igaza lesz. A város elképesztően néz ki. Mindenhol üvegpaloták emelkednek, s majd egy órát csalinkázunk közöttük, mire a sofőr elkiáltja magát, megérkeztünk.

– Nem tudom, megkérdezné a rendező urat, hogy meséljek még részletesebben a városról?

Nem? Kár, pedig jól megfigyeltem, hogy anyunak beszámoljak róla. Jó, folytatom, na.

Mi egy copfos, szakadt farmerkabátos férfi felé tartunk, bizonytalankodom, inkább sétálnék csak Timivel a városban.

– Nyugi, ő haver, jól ismerem – súgja a fülembe Timi. – Szállj be nyugodtan a BMW-be, még beszélnem kell vele négyszemközt.  

Beszállok az autóba, cigiszag csap meg. Robi, az unokatesóm azt mondja, hogy ő bizony soha nem fog az autóban dohányozni, az olyan paraszt dolog. Igaz, még nincs autója, és nemrég láttam, ahogy a haverja kopott Renault-jában úgy szívták a cigit, hogy körbeadták egymásnak.

Elhelyezkedem a puha ülésben, a szemem sarkából látom, hogy Timi meg akarja puszilni a copfost, de az ellöki magától, majd kiabálnak, nem hallok semmit. Timi egyszer csak nekimegy a copfosnak, továbbszakítja a férfi farmerkabátján a rojtos zsebet. Kiszállok az autóból és hallom, hogy Timi azt mondja, jár nekem a lóvé, hoztam neked friss húst, majd a copfos pofon vágja a barátnőmet. Elesik, és beveri a fejét a betonba. Ömlik a vére.

– Erről nem szeretnék többet mondani, nem volt szép látvány.

– Timi – kiáltom, odafutok hozzá, de már csak annyit mond, mielőtt elájul: menekülj! Hallgatok rá, mert a copfos felém közelít. Futásnak eredek, de azt sem tudom, hová menjek, a copfos sokáig szalad utánam, szerencse, hogy Robival alsóban mindig futva jártunk suliba, így lehagyom Timi bántalmazóját. Hazáig sírok a vonaton, cserbenhagytam a barátnőmet.

– Az a lány alakítja a filmben Timit? Nem lehetne megvárni, amíg kijön a kórházból a barátnőm? Ő mégis jobban alakítaná magát. Megértem, hogy nem akarnak várni, de akkor ne az a lány legyen a Timi, mert annak ragasztott körme van, az csak az olcsó lányoknak van, Timi nem olyan.