Egy Budapest-Marosvásárhely vonatút margójára

Párizs és Marseille között 660 km a távolság légvonalban, a TGV vonat 3 óra 32 perc alatt teszi meg, az Orient Express napokig “döcög” Budapestről Isztambulba mérhetetlen luxusban szállítva az utasokat. Ilyen gyorsaságra és kényelemre senki nem számít a Budapest – Marosvásárhely közötti útvonalon, csak egy átlagos, aggodalommentes, nyugodt utazásra. S mit kap? Olvassátok el Rajczi Adrienn olvasóm és bloggertársam szösszenetét legutóbbi útjáról a MÁV egyik járatán.

A hajnali kelés még futáshoz és Margitszigethez edzett rutinomat is kikezdi, a nagy hanggal behirdetett Budapest – Marosvásárhely közvetlen vonat pedig szükséget szül. Elképzelem, hogy kényelmes, lehet útközben írni, tölteni telefont, laptopot, járkálni a tizenegy órás út alatt, nézni a tájat ahogy elhalad mellettünk a kocsi ablakából, intézni ügyeket, kicsit szenderegni, és elolvasni egy teljes könyvet….

Aztán kiérek a Keleti pályaudvarra, és a kaland elkezdődik! Az egyes vágánynak örülni szoktam, mert mindig szeretem az elsőt, aztán rájövök, hogy volt az első csók, ami nyálas volt, az első randi, ami zavarba hozott, az első cigi, amitől elszédültem, az első munkahely, ami nem nekem való volt, az első gyerek, ami egyetlen….

budapest-1932194_640.jpg

Olyan az egyes peron a Keletiben, mint a labirintus. Amikor már azt hiszed, hogy ott van, még mindig be kell fordulni egy sarkot, és még egyet, és még egyet, két perc a vonat indulásáig és még mindig van egy sarok, és mire felugrok rutintalanul a vonatra, döbbenek rá, hogy ez nem úgy néz ki, mint a jól ismert Pozsony – Budapest IC-k és Rail Jetek…. Olyan kicsi. Olyan semmi. Olyan szegény.

Gyorsan megnézem magamnak még egyszer, megkérdezem a síneken átlépdelő bennfentesnek nem látszó de magabiztos férfit, hogy ez a marosvásárhelyi vonat? Megnyugtat, hogy igen. Hát legalább tiszta – gondolom magamban -, hoztam magammal szendvicseket, kekszet, popsitörlőkendőt és meleg kabátot. Tizenegy óra fókuszált tevékenység, hiszen ezért szeretem a tömegközlekedést, mert lehet olvasni, gondolkodni, írni, és nem kell közben mosogatni, pakolni, miteszereket nyomkodni, körmöt lakkozni, zoknit stoppolni….

Páran lézengünk a vagonban. Körberendezem birtokba vett helyemet. Laptop, könyv, papírzsepi, fülhallgató, Chopin a sorrend, Chopin-nek a mellettem lévő üres ülés jár, odateszem mindent tudó okostelefonomat, bőrönd karizomból fellendít, hátizsák Chopin mellé az ülésre.

 Döcögünk….

Reggel háromnegyed hét van, vállban kicsit érzem a huzatot, magamra húzom a kabátot. Ez csak az extra érzékenységem miatt van, hogy mindent megérzek. A vonaton különben meleg van, kiválasztom ekönyv olvasómból a könyvet, amit olvasni fogok, és mélyen átadom magam a Best of Chopin-nak.

Körülbelül pont akkor – amikor már annyira nekiindul a vonat, hogy sebességnek lehet hívni, visszafordítani a döntést már lehetetlen, vagy csak nagy áron – jön a kalauz, én pedig mint mindig, most is jó viccnek szánva megkérdezem, hogy jó vonatra szálltam-e?

 Régen még jó móka volt, ha esetleg Berlin helyett Belgrádba kerülök, vagy Prága helyett Kassára, ma már jó kaland helyett, nem szeretek felkészülni sem a nem várt helyzetekre. De a válasz még így is döbbenetet okoz, mert a válasz nem.

Ez a vonat Marosvásárhelyen nem áll meg!

Szó szót követ, majd a dialógusunk végén majdnem az egész vagon körbeáll, mert mint kiderült mindenki Marosvásárhelyre utazik. Utazna! Mondom a kalauz néninek, hogy nem fog problémát okozni, s teljes lelki nyugalommal meg fogom húzni a vészféket, ha kiderül hogy nem megyünk Marosvásárhelyre. Ezzel a lelki nyugalommal ülök vissza helyemre, és várom saját magam spontán reakcióját, ha nem érek célba.

A vonatútról csak annyit, hogy van de minek. A több mint 11 órás úton, névtelen pályaudvarokon húsz-harminc perceket várakozunk, határ előtt és után egy-egy órát, majd elindulunk visszafelé pont a cél előtt. Gondolom ez olyan, mint a tunéziai buszsofőr, aki csak beugrik az anyóshoz a húslevesért, persze szó nélkül…. Nagyváradnál a vonaton egy tűt se lehet leejteni, rengeteg fiatal száll föl, tele van mindkét kocsi, hangsúlyozom, ez egy nemzetközi IC, és hálás lehetek, hogy van WC…, meleg van, és végül is haladunk….

Valamelyik megállónál felszáll egy cica, egy kutya, ha átmennék a másik kocsiba, lehet ott lenne kacsa, tyúk, disznó, sárkány, oroszlán, kakadu…. Vicces ez az egész, és kicsit menzeli. És a valóság: laptopom rendes cimbiként négy órát bírta, utána lemerült. Telefonom lemerülőben, de van power bankom, ami pont a nap végére merül le. A reggel hirtelenjében megvásárolt 1 GB internetelérhetőség, hogy legyen, használhatatlan, mert a vidék, amin keresztül döcögünk, nincs lefedve. Telefonálni sem lehet. Semmilyen térerő nincs a telefonomon. A fennmaradó időt Marosvásárhelyre érkezésig néma meditációban töltöm, türelempróba ez a javából, jógik előnyben ezen a vasútvonalon. A túlélésért való küzdelemben, bepótolhatom az összes frusztrált agyonrohangált, kényszeres napomat együltőben, Budapest – Marosvásárhely között a vonaton, és ha nem tetszik, le lehet szállni a világvégén, ahol a madár se jár….

Behúznak. Vagy valaki tol. Közeledünk. Fél órás késéssel ugyan, de végül megérkezünk Marosvásárhelyre. A pályaudvar viszonylag jó helyen van, ennyi óra ülés után jól esik a séta. Végig a Gheorghe Doján, a Mall mellett, útközben leszakadt villanypózna, körülnézek, sehol senki, és mire kiszaladna a számon egy bé betűvel kezdődő ráható ige magázó formában, megszólal egy egyenruhás magyarul (ezek szerint kiszaladt a számon mégis), hogy kerülje ki. Át a forgalmas úton, nézem az összetört autót, ami frontálisan nekiment a villanyoszlopnak, és nem értem miért nem zárják le az utat amíg a mentés tart.

És még sok mindent nem értek itt, és ehhez nem kellett elutaznom a világ másik végébe, csak átruccanni a szomszédba.

Hogy mi történik egy vonaton és mi a vasúti irodában adja a kaland sava-borsát. Mert az élmények a spontaneitásból fakadnak és nem a hivatalok bürokratikus rendszerében. A hivatalban van konnektor, ami működik, a vonaton viszont vannak az emberek, akik egymást töltjük fel kalandokkal, megnyugtatással és beszélgetésekkel.

A vonatozásba vetett hitem pedig rendíthetetlen, hiszen hagytam magam rábeszélni, hogy oda-vissza vegyem meg a menetjegyet. A visszaút majd rutinosabb lesz. Ha pedig rendhagyóbb, majd megírom.

 

 

  • A nép fia
    május 3, 2018 at 2:21 du.

    Bocs, nem értem.
    Miért mondta a kalauz néne, hogy nem megy Mvhelyre, ha a végén mégis ott kötött ki?
    Mi lett a szóváltás következménye?
    Ő tudta rosszul?

  • Clairemarie
    május 3, 2018 at 2:22 du.

    Kedves Tünde, nagyon tetszett a fenti cikked, azért is, mert én is többször kerültem ilyen helyzetbe, persze akkor még fiatal voltam és én is inkább kalandnak vettem fel. Én a Budapest-Berlin vonalán (NDK) éltem át dolgokat, amikre, még ha rosszul sült is el, ma már mégis szívesen emlékszem. Örömmel maradok továbbra is olvasód.

  • bbocs2
    május 3, 2018 at 2:22 du.

    Szerintem lazíts… túlpörögted a városi életmódod, kapcsolj ki, vedd elő a könyved, nézelődj, ne nyafogj, utazz, élvezd…

  • pottompanna
    május 3, 2018 at 2:22 du.

    Marha jó napom volt, egészen addig még megnyitottam ezt a rettenetet.
    1. A Keletiben a csarnok közepén, továbbá az érkezési és indulási oldalon is ki van táblázva melyik vonat hová megy és mellette fel van tüntetve egy szám, ami a vágány száma.
    2. A Keletiben hangos tájékoztatás is van, tehát aki hegyezi a fülét az hallja mi a helyzet.
    3. A vágány végén szintén van elektronikus kijelző, ahol ki van írva, hogy hová megy a vonat.
    4. A vonat oldalára is ki van írva hová megy a vonat.
    5. Mivel fel voltál fegyverkezve minden elektronikus vacakkal, erőteljesen érint téged, hogy a mávinfo alkalmazáson is fel van tüntetve hová és hányadik vágányról megy a vonat.
    6. Ha ezek után megkérdezed a kallert hová megy a vonat (megkérdezheted), akkor szerinted kinek az oktatásával volt a probléma?
    7. A kaller szerint nem Marosvásárhelyre megy (nem áll meg) a vonat, ennek ellenére te Marosvásárhelyen szálltál le. Mégis hogyan?
    8. Valóban nagy tragédia ha lemerül a laptopod, a telód, a power bankod meg a jóég tudja mid. Javaslom vigyél egy jó vastag könyvet, persze akkor azon fogsz problémázni, hogy sok az alagút és/vagy elment a világítás.
    9. Mi a bánatnak mozdulsz ki a földszinti udvari belpesti/külvárosi panel lakásodból, ha nem bírod net és térerő nélkül? Bár ilyen értelmi képességekkel megáldva fogalmam sincs ki a nyavaja szeretne veled beszélni…
    10. A vonat az ilyen műfaj pajtás. Nyugatra railjet, keletre meg ami marad. A MÁV nem egy Deutsche Bahn, de a román vasutakat messze veri. Ha nem vagy rá vevő menjél repülővel, bár ott sem lesz konnektor, térerő és mobilnet.

  • Tünde Bagó
    május 3, 2018 at 3:04 du.

    @Clairemarie: Köszönöm, de ennek a kis szösszenetnek most nem én voltam a szerzője, hanem Rajczi Adrienn bloggertársam, akitől már máskor is olvashattál itt írást. Köszönöm Adrienn nevében is.

  • Rajczi Adrienn
    május 3, 2018 at 3:06 du.

    @pottompanna: Kedves Pöttömpanna 🙂
    1. nálam a reggel másképp működik, kérem szíves elfogadásodat ezügyben.
    2. ha késve érkezem hajnalban egy helyszínre, se nem látok, se nem hallok.
    3. labirintusban útjelzőt keresni? Akkor hol van benne a kaland?
    4. Románul?
    5. 3 bőrönd, két táska, plusz kiegészítők. Rajtam max a beépített GPS segített volna 🙂
    6.Senki nem oktatott senkit, beszélgettünk.
    7. Síneken.
    8. Hál’Istennek könyv mindig van nálam 🙂 Útközben felkaptam egy MÁV menetrendet és használati útmutatót vonattal utazóknak. Azért késtem.
    9. Nem az a kérdés hogy velem ki szeretne beszélgetni, hanem hogy kinek válaszolok 🙂
    10. A repcsis sztorimat már előzőleg megírtam. Szerintem ne olvasd el….

  • Rajczi Adrienn
    május 3, 2018 at 3:06 du.

    @bbocs2: Hahaha, jó ötlet, megfogadom 🙂

  • Rajczi Adrienn
    május 3, 2018 at 3:06 du.

    @A nép fia: Szia, egy nagyon hosszú beszélgetést eredményezett hogy a kalauz miért mondta hogy nem megy Marosvásárhelyre a vonat és végül miért sikerült mégis célba érnünk. Kiderült, hogy sokszor a központi diszpécserszolgálat nem tudja mi történik a terepen és fordítva. Mivel a vonat a határon mozdonyt cserél, onnan pedig a román vasúttársaság felügyeli a járatot, a magyar vasút csak a határig rendelkezik a vonattal (nem az utasokkal, hoppá). A kalauz hölgy hosszan ecsetelte, hogy a központi dolgozók milyen jókat poénkodnak azon, hogy hova ne tegyék hogy az utas mit akar…. Szóval nekem csak az élmény részét sikerült feldolgoznom egyelőre, a vasút kifürkészhetetlen kommunikációs csatornáiba nem szeretnék belemerülni. tehát a nemzetközi gyors csak Magyarország területén rendelkezik információval a vonatról, a határon túl pedig a román vasúttársaság tudja majd a konkrét dolgokat. A másik megdöbbentő információ az volt, hogy a kalauzok a helyszínre be vannak rendelve, sokszor nem is tudják hogy hova mennek, tehát nem tudnak felkészülni előre. Tehát jogos volt a kalauz hölgy tájékoztatása, ő tényleg nem tudta hogy célba érünk-e, végül hál’Istennek az internetes tájékoztatás győzött és eljutottunk Marosvásárhelyre, egy nemzetközi IC-nek nevezett 2 vagonos pöfögővel. 🙂

  • Clairemarie
    május 4, 2018 at 8:08 de.

    Engem nem is érdekel, ki írta a cikket, nagyon tetszett, ha olyan hangulatban leszek én is szeretnék egy-két “szösszenetet” továbbítani. Addig is kellemes napokat!

  • Tünde Bagó
    május 4, 2018 at 8:10 de.

    @Clairemarie: Nagyon örülnék neki, fogadom szívesen a szösszeneteidet! 🙂

Hozzászólás írása...

Az email címed nem jelenik meg.*