Előttem törökül, mögöttem olaszul beszélnek, miközben sorban állok a házkezelő irodája előtt. A Jugendstil épület ajtaja akkor is nyikorog, amikor csukva van. Az üveges részen kézzel írt papír hirdeti: két ember mehet be egyszerre az előtérbe. A többinek, köztük nekem is, marad az utca. Felhúzom a dzsekim cipzárját, az áprilisi szél északról lopózott be a városba, kiszámíthatatlan helyeken fúj be az ingem alá. Percenként helyezem át a súlyomat egyik lábamról a másikra. Az online ügyintézés az én világom, ott nincs sorban állás, nincs hideg, s nincsenek hozzám hasonlóan türelmetlen ügyfelek.
A török férfi németre vált, az előtte állókhoz beszél. Az internetre panaszkodik, azt mondja, a Kulüp első része a fiánál negyven perc alatt ment le, míg nála otthon csaknem két órán át tartott. Fizetne ő többet is a gyorsabb internetért, de azt mondják a szolgáltatók, nem bírnák el a vezetékek sem a házban, sem az utcán.
Megindul a sor, a török beszélgetőpartnere bemehet az előtérbe. Magára marad a szakadozó sorozat tragédiájával, majd felém fordul és nekem is elmeséli.
Nyílik az ajtó, de mielőtt ő is bemegy, még hozzáteszi:
– A sógoroméknál, Ankarában harmincöt perc alatt fut le egy rész, érti ezt, kérem?
Nemet intek a fejemmel, már nincs kedvem a számat sem kinyitni, mert attól tartok, hogy a féltve őrzött belső melegemet is kikapná a szél.
Nem adhatom fel, ma már nem. Négyszer kíséreltem meg elintézni ezt az egész melegvíz-ügyet.
Megcsörren az iPhone-om, a feleségem dühösen szól a telefonba.
– Nem tudják elküldeni a receptemet, még mindig nincs elektronikus receptfelírásuk, ez itt a kőkorszak – harsogja a vonal másik végén. Megnyugtatom, hogy a meleg vizes ügyintézés után bemegyek a háziorvoshoz és azután még a gyógyszertárba is elbaktatok. Most mondhatnám a török férfinak, az apósom üzen a dokinak egy app-pel, az fellövi a felhőbe a receptjét, a gyógyszerész lehúzza, majd a gyógyszerszolgálat kiviszi neki innen úgy ezer kilométerre keletre.
A török férfinak azonban megvan a maga baja, ahogy hallom, immár a szélvédett előtérben várakozva. Egyórányi hangos veszekedés után úgy vágja be az ajtót, hogy az visszapattan az iroda falához.
Belépek a kitárt ajtón a helyiségbe, ahol egy régi monitor mögül középkorú, kopasz férfi kukkant ki. Előtte az asztalon megsárgult akták hevernek grafitceruzák társaságában. Tömören összefoglalom számára, túl sokat számláztak ki a meleg vízre, az lehetetlen, hogy én havonta négyszer annyit fogyasztottam, mint a szomszédaim. Az ügyintéző türelmesen végighallgat, majd a szekrényhez lép, előhoz egy, az asztalokon heverőknél is sárgább aktát. Csöndben tanulmányozza. Az íróasztali lámpáját fürkészem, amelynek szára rozsdás, búráján kifakult a kék festék.
– Minden rendben van – mondja –, a szomszédai négyszer kevesebb meleg vizet fogyasztottak, mint ön.
Kötöm az ebet a karóhoz, hogy lehetetlen, de ő csak a számokat mutogatja, majd hosszasan elemzi, hány liter meleg vízzel számolnak egy zuhanyzást, s a heti másfél zuhany, azaz kéthetente három fürdés az alapegység. Bizonyára én többször is a meleg víz alá állok, ez lehet az eltérés oka. Próbálom értelmezni, amit mond, majd a környezetvédelemmel nyugtatom magam. Más nem magyarázhatja, hogy 2022-ben Németországban csupán heti másfél zuhannyal számol a házkezelőm. Beadom a derekam és elfogadom a kiszámlázott összeget.
– Befizetem – közlöm beletörődő hangnemben.
– Itt csak készpénzben lehet – közli a savanyú arcú férfi.
– Nincs nálam 420 euró készpénz. Fizethetek Apple Pay-jel? – kérdezem gondolkodás nélkül és már nyújtom is felé az okosórámat.
– Köszönöm, tudom, mennyi az idő – oktat ki és rámutat a falon az 1934-ből származó Askania órára.
– Kilencvenéves lesz hamarosan és még mindig pontos, német minőség – magyarázza büszkén, amikor látja rajtam, hogy lefagytam.
Feladom.
– Mondja kérem a számlaszámot, majd átutalom – jelentem ki és már távoznék is a friss áprilisi levegőre, mert inkább a szél, mint ez a helyiség, amikor a férfi utánam szól:
– Faxolja el az igazolást a befizetésről, mert jócskán el van késve.
Visszafordulok, odamegyek az asztalhoz, rátenyerelek és úgy kérdezek:
– Faxoljam? E-mail nem lesz jó?
– Nem, hetek óta nem működik a levelező rendszerünk, a fax a biztos – közli kimérten.
Nincs faxom, kiáltanám, de akkor tudatosodik bennem, hogy a késedelem miatt is rám ripakodott az ügyintéző. Magyarázkodásba kezdek:
– Azért késtem, mert nem kaptam önöknél időpontot, a weboldaluk rendszeresen kidobott, amikor az online időpontfoglalásra kattintottam.
– Ja, az sosem működött. Itt kell kérni időpontot, személyesen – válaszolja és közben megvonja a vállát.
Nem látok a dühtől, dobog a vérnyomásom a fülemben, levegő után kapkodok. Elszámolok tízig, hasi légzést csinálok, a férfi közben gépel a húsz éve is ócskának számító billentyűzetén.
– Van még valami? – kérdezi úgy, hogy rám sem pillant.
– Igen, megmondaná kérem, hogy ma melyik év és milyen hónap, nap van?
– 2022. január 31. – feleli meg sem hökkenve a kérdésemen, miközben rápillant az egyszerű asztali naptárra, amely tartó nélkül fekszik az asztalán.
– Ugye mi most Németországban vagyunk? – folytatom tovább a kérdezősködést.
– Igen, kérem, ott, de ha nem akar mást, uram, akkor ne tartsa fel a sort – utasít úgy, hogy közben tovább gépel.
Szédülök, amikor az utcára érek, az okosórám szívritmuszavart jelez, már hívja is magától a mentőket.
