Megjelent az Adventi megálló facebook oldalán 2022. november 29-én.
1944 karácsonya, orosz katonai vonat
– Szvetlana, kicsim, csukd be az ajtót, szeretnék pihenni, borzasztóan fáj a fejem – kérlelte Olga Kotikova a lányát. Szvetlana otthagyta az anyját a vonat hálókocsijában, végigfutott a folyosón, s végül az étkezőkocsiban bemászott az édesapja ölébe. A férfi a tisztekkel beszélgetett, az asztalon a szamovárból kiengedett tea gőzölgött. Szvetlana és családja hosszú ideje laktak ezen a vonaton, amely időnként napokon át rostokolt. Olyankor az apja is eltűnt, de amint visszatért, a szerelvény újra elindult, majd néhány óra múlva ismét megállt.
Most azonban hiába van itt az apja, a vonat nem mozdul. A mama szerint nem biztonságos a továbbhaladás, mert a közeli Varsó nevű városban mindenkire lőnek.
Kotikov vezérőrnagy egyre hangosabban beszélt az asztalnál ülőkkel. Igazgatta a szemüvegét, majd az asztalra csapott. Szvetlana megrebbent az ölében és jobbnak látta, ha inkább visszamegy az anyjához a hálókocsiba. A folyosón az ablakok befagytak, keze melegével leolvasztott egy kis rést és kikukucskált. Odakint mindent hó borított. A vágány mellett katonák dohányoztak, távolabb két ház körvonala rajzolódott ki. Fehér volt a faluk, a tetejük és az udvaruk is, csupán az ablakkeret feketéllett a vakító fehérségben. Szvetlana nagyobb kört melegített meg a kezével a vonat ablakán, de így sem fedezett fel semmi érdekeset a közelben. Langyos ujjaival füleket illesztett a körhöz, majd testet, s végül farkat rajzolt. A cica nevén gondolkodott, amikor a katonák a vonat mellett a vállukhoz emelték a fegyverüket és kiabálásba kezdtek. Szvetlana követte tekintetüket, amely a puska csövével együtt két gyermekre szegeződött.
– Barátok, barátok – kiabálta Szvetlana, és a vagon ajtaja felé futott. A nehéz kilincset képtelen volt lenyomni, így az ablakot ütögette, hátha a kintiek észreveszik. Az ajtótól távolabb álló férfi a vállához emelte a fegyvert és célzott. Szvetlana teljes erejéből ütötte az ajtót.
– Kislányom, mit csinálsz? – kiáltott rá az apja, aki azelőtt lépett ki az étkezőkocsiból.
– Barátok, papa, lelövik őket – kiáltotta izgatottan és közben tovább verte finom kis kezeivel az ajtó ablakát.
Kotikov vezérőrnagy odalépett, kinyitotta az ajtót és rászólt a katonákra. Azok leengedték a puskát és odavezették az ajtóhoz a két gyermeket.
– Kik vagytok? – kérdezte Szvetlana apja a két, rongyokba bugyolált kisembert.
Azok egymásra néztek, de egyikük sem mert megszólalni.
– Papa, papa – rángatta apja kabátját Szvetlana a vonat folyosójáról –, ők itt laknak a vonaton, a barátaim.
Kotikov hátrafordult és értetlenül nézett az ötéves lányára.
– Szvetlana, kik ezek a gyerekek? – kérdezte az apja, s közben leguggolt mellé a folyosón.
– A barátaim, velük szoktam játszani, amikor te a tiszt bácsikkal eltűnsz.
– Kicsim, a vonaton rajtad kívül nincs másik gyerek. Hogy kerültek ők ide?
– Pár napja érkeztek, amikor megálltunk itt. Hógolyóztunk a mamával, és egy bácsi megkért bennünket, hogy vigyázzunk rájuk, szomorú férfi volt, még sírt is.
– A mama tud róluk? – kérdezte Kotikov.
– Igen, ő adta nekik a pamutfonalat.
– Fonalat?
– Fáztak, mert olyan szakadt volt a ruhájuk, hogy kilátszott a bőrük. Megvarrták, már én is tudok varrni, megmutathatom neked?
– Később, kicsim, most beszélnem kell a mamával. – A vezérőrnagy felegyenesedett és a hálókocsi felé fordult.
– Papa, ugye nem kell elmenniük? Olyan jó velük játszani, s képzeld, szeretik a narancshéjat.
Kotikov visszafordult a lányához.
– A narancshéjat?
– Tudod, hoztál nekünk pár napja narancsot, azt a szép kerek gyümölcsöt. A mama azt mondta, hogy tegyem a héját a zsebembe, így finom illata lesz a kezemnek, mire megérkezik a Fagyapó és Hóleány az ajándékokkal. Amikor megismertem a fiúkat, nekik is adtam belőle, de ők nem a zsebükbe tették, hanem megették. Azt mondták, hogy náluk már eljött Jézuska, és ez az ajándék.
Papa, szerinted is keserű a narancshéj?
