Megjelent az Arnolfini Kantin oldalán itt 2022. január 31-én
– Sarah Bernhardt? Nem mondja. És libacombot kért? – kiáltott fel a bordó brokátterítővel borított asztalnál kávézó Júlia.
– Képzelje el a pincér arcát, amikor a művésznő előhúzta a megsárgult étlapot, amelyen az előző évben nálunk járt színészkollégái megjelölték számára a sült libacombot – magyarázta Kálmán, és közben helyet foglalt a Márványmenyasszony legrégebbi asztalánál. A korosodó férfi úgy helyezkedett el a Júliával szemben álló széken, mintha vendégként érkezett volna a fiatal nőhöz. Júlia körbenézett, mire Kálmán megkérdezte:
– Vár valakit? Zavarok netán?
– Nem, dehogy, csak meglep a közvetlensége – válaszolta Júlia.
– Az étterem-tulajdonosoknak ezt tanítják – viccelődött Kálmán, majd egy köhintést követően komolyabb hangnemben hozzátette –, szeretem a vendégekkel megosztani az étterem történeteit, szóljon, ha untatom!
– Nem, dehogy. Hallgatnám szívesen tovább, de mennem kell – szabadkozott a nő.
– A kávéra a ház vendége volt, de ígérje meg, hogy visszatér még hozzánk.
– Megígérem és köszönöm a feketét, ez igazán kedves Öntől. Kálmán, ugye?
A férfi bólintott, majd felpattant a Thonet-székről, és amilyen gyorsan ott termett, úgy el is tűnt az étterem régi asztalai között. Júlia kilépett a novemberi ködbe burkolózott budai utcára, felhajtotta kabátja prémes gallérját, kezét elrejtette a nyers hideg elől karamellszínű kabátja zsebébe és a Vérmező felé vette az irányt. Igyekezett elraktározni magában Kálmán alakját, épp egy ilyen karaktert keresett a regényéhez. Az inspiráló történetek már csak a habot alkották a kávéján. Legközelebb nem felejtheti az irodában jegyzetfüzetét, parancsolt magára.
– Kisasszony, kérem, álljon meg. Kisasszony! – hallatszott a kétségbeesett kiáltozás Júlia mögött. A nő megtorpant, visszafordult és a sűrű ködből egy pincér alakja bontakozott ki.
– Kiasszony, nem fizette ki a kávéját – lihegte a férfi, amikor Júlia elé ért.
– Hogyan, kérem? De hiszen a tulajdonos azt mondta, a ház ajándéka – értetlenkedett Júlia.
– A tulajdonos? Nem hiszem, hogy ő ezt mondta volna, 350 lesz, kérem.
– De… – Júlia tovább akart tiltakozni, majd meggondolta magát, kikereste a pénztárcáját és kifizette az összeget a pincérnek. Holnap úgyis visszatér, s akkor majd számonkéri Kálmánt.
– Valóban Széchenyi István és Seilern Crescence lakodalmáról maradt meg az a palack bor? Akkor több mint százéves ital volt – lelkendezett Júlia, amikor másnap Kálmán ismét helyet foglalt vele szemben és elmesélt egy újabb történetet a Márványmenyasszony múltjából.
Júlia megitta az előtte várakozó utolsó kortynyi feketekávét, majd előhúzta a pénztárcáját.
– Hagyja csak, a ház vendége volt – mondta ismét Kálmán.
– Úgy, ahogy a múltkor is? – kérdezte a nő, majd miután látta a férfi arcán az értetlenséget, elmesélte a budai utcán utána loholó pincért.
– Sajnálom, fiatalok, nem figyelnek, tegye el a tárcáját, kérem.
Júlia, bár nem értette az étterem-tulajdonos kedvességét, de hálás volt a régi történetekért, amelyeket a mindennapi kávéja mellé kapott, elfogadta a meghívást. Ezúttal nem futott utána a fiatal felszolgáló, amikor végigsétált a Márvány utcán a Vérmező irányába.
– És levágatta Boros Gyula a bajszát? – kérdezte Júlia Kálmántól, aki aznap Jókai Mór és az akkori étterem-tulajdonos közötti furcsa üzletről mesélt neki.
– Á, Boros annál büszkébb volt a különlegesen kunkorodó bajszára, s különben is akkor már ez az étterem sokkal jobban jövedelmezett neki, mint hogy szüksége lett volna a fogadás tárgyát képező egy aranyra. Esze ágában sem volt megválni a bajszától ennyiért – magyarázta nevetve Kálmán. Júlia még hallgatta volna tovább a férfit, aki egyre szimpatikusabb volt számára, de ebédidejét így sem tudta soha betartani, amiért a főnöke rendszeresen rosszallását fejezte ki. Ismét elfogadta a kávét a ház ajándékaként Kálmántól, és mosollyal az arcán lépett ki a decemberi hóeséstől nedves utcára.
Karácsonyig csaknem kéttucatnyi történetet ismert meg a Márványmenyasszony étterem híres vendégeiről Wesselényi Miklós állítólagos lagzijától Gombaszögi Frida disznótoros mulatságáig. A beszélgetések mellé mindig járt a ház ajándéka, a jó erős fekete.
December 23-án az étterem pecsétjével lezárt halványzöld borítékot talált a postaládájában. Izgatottan futott körbe az Úri utcai házuk kerengőjén a lakása irányába, s közben Kálmánra gondolt. Napról napra kedvesebb volt számára a férfi. A nevetése gondtalanságot sugárzott, a beszédstílusában pedig volt valami, amitől nyugalom árasztotta el a nőt. – Jóval idősebb, mit szólna az apám – hessegette el magától a romantikus gondolatokat Júlia, de időnként mégis be merte vallani önmagának, hogy a férfi mindig friss citromra emlékeztető illatával, halványkék Burberry ingjeiben és Brunello Cucinelli nadrágjaiban külsőre is megnyerőbb, mint bármelyik férfi, akivel Júlia korábban találkozgatott.
Az előszobájában rögtön a levélvágó után nyúlt, felhasította a borítékot és széthajtogatta annak tartalmát. Számla volt. Harminc kávé számlája, azaz huszonkilenc. Egy a ház ajándéka, állt a papírlap alján. Összesen 10.150 forint. Júlia lerogyott a vaníliaszínű Arizona foteljébe és értetlenül nézegette az étterem levelét.
– Ugyan már, kedves Júlia, ha azt mondom, hogy a ház ajándéka, akkor az. Bizonyára félreértettek a kollégák. Beszélek a könyveléssel, visszavonjuk azt a számlát – esküdözött Kálmán, amikor a fiatal nő januárban először tért be kávéra a Márványmenyasszonyba.
– Képzelje el azt a hangulatot, amikor három olyan komikus mulatott itt a kertben, mint Boross Géza, Szemere Gyula és Kőváry Gyula – fogott az újabb anekdotába Kálmán.
Júlia ismét kénytelen volt elviselni a főnöke szidalmait a hosszúra nyúlt ebédidő miatt, de egyáltalán nem bánta, mert közben arra gondolt, amikor Kálmán vicceket mesélt a harmincas évekből. Egyre közelebb érezte magához a férfit, és szeretett volna az éttermen kívül is találkozni vele, de nem volt a női kezdeményezés híve. Inkább figyelte Kálmánt az éttermi legendák közben, jegyzetelt időnként, s örült, ha kiderült egy-egy apróság a tulajdonosról. Feleségről, gyermekről nem esett szó. Júlia reménykedett, hogy a megérzésében, miszerint ő is tetszik Kálmánnak, nem csalatkozik. Abban a korban volt, amikor a közvetlen környezete már naponta említette neki, hogy ideje férjhez mennie. Akkor sem kapkodhat, oly sokszor esett már kútba kapcsolata. Kálmán rendkívüli, unikális, jó mesélő – állt Júlia jegyzeteiben.
– Nézze ezt a fotót! Nem csodálatos, hogy egy ilyen alacsony, szinte már falusias épület ennyire vonzóvá vált nemcsak a komikusok, hanem az írók és a politikusok számára is? – kérdezte Kálmán és közben a Márványmenyasszony étteremről 1931-ben készült fotót tette le a nő kávéja mellé. Júlia hosszan tanulmányozta a megsárgult fotográfiát, s Kálmán nagy örömére maga is meglátta rajta, hogy az épület is olyan, mint egy mulatozó férfivendég, aki a bortól ide-oda billeg, lábai kissé megrogynak, nyakkendője kibomlik, kalapja félrecsúszik és a mellette álló hölgyre kacsint. Ezúttal Kálmán a nevetés közben megsimogatta Júlia kezét. A nő már biztos volt abban, hogy számára korántsem közömbös a férfi.
Távozáskor a pincér ugyan megemlítette a kávékról szóló számlát, amely máskor elbizonytalanította volna Júliát a férfi tisztességét illetően, de a selymes érintés még ott kapaszkodott a kézfején, így gondolkodás nélkül elhárította a kiszolgálót azzal, hogy forduljon a tulajdonoshoz.
Februárban a fiatal nő újabb számlát kapott az étteremtől a kávékról, amelyre Kálmán csak legyintett. A márciusi számlát már meg sem említette neki. Áprilisban Júliát elbocsájtották a munkahelyéről, így már órákat tölthetett Kálmánnal a Márványmenyasszonyban. Májusban, egy esős délután, amikor a tulajdonos befejezte Honthy Hanna mulatozásának történetét, Júlia futva tette meg az utat a lakásáig. Az átázott kabátját a száraz bejáró alatt levetette, kikapta a leveleket postaládájából. Ismét ott volt a halványzöld boríték a Márványmenyasszony pecsétjével. A kerengőn kibontotta nedves haját a copfból, és egy alig használt zsebkendővel törölgette az arcát, amíg felért. Az ajtót, miután kétszer is kicsúszott a vizes kezéből a lakáskulcs, valaki belülről kinyitotta helyette.
Kálmán állt a nő előszobájában. Néhány másodpercig nézték egymást, majd a férfi Júlia keze után nyúlt, magához vonta a nőt és megcsókolta.
– Kisasszony, kérem, térjen magához.
– Juli, kislányom, hallasz? Édes istenem, kérlek, hozd vissza őt – eleinte távolról, majd egyre közelebbről érkeztek a szólítgatások Júliához. Két narancssárga ruhás férfi hajolt fölé, közöttük megpillantotta az édesapját, aki kétségbeesetten szorította a szájához kezét.
Júlia a nappalija sötétlila díványán feküdt.
Körülötte papírok és halványzöld borítékok hevertek.
Magához tért, felült.
– Jól vagyok – mondta.
– Mi történt? – kérdezte az édesapját egy mély levegővétel után.
– Hetek óta nem hallottunk rólad, ezért eljöttem, hogy megnézzem, nem esett-e bajod, és akkor itt találtalak eszméletlenül, a mentősök szerint kiszáradtál, a padlón hevert ez a sok kávészámla – hadarta Júlia apja.
A nő lenézett maga mellé és felemelte az egyik gyűrött papírt.
Fizetési felszólítás – állt a tárgyban.
Hatvanháromezer forint, 187 kávé, amelyből hét a ház ajándéka.
Késedelmi kamat: huszonháromezer forint.
Fizetési határidő: június 1., amelynek elmulasztása esetén végrehajtást kezdeményezünk. Aláírás: Peresztei Zsolt étterem-tulajdonos.
– Kislányom, azért, mert elvesztetted a munkádat, még nem kell meghalni, keresel majd másikat – biztatta az édesapja. – Gondolom, nem az írásból akarsz megélni! Jobb lenne, ha az örökös ábrándozás helyett inkább már férjhez mennél.
Júlia értetlenül meredt az apjára, aki a földön heverő laptopra mutatott.
Kereszttúri Júlia: Szerelem a Márványmenyasszonyban állt a Word dokumentum tetején.
Kiemelt kép forrása: MKVM weboldala
