Megjelent a Magyar Napló 2023. márciusi számában.
– Ma este lesz megint eladó sziget, szólj az apádnak – dünnyögi Prost, apám régi teniszpartnere, majd felugrik a teherautó platójára a két aknavető közé. A sofőr gázt ad, a férfi megkapaszkodik a fülkére erősített vascsövekben, és eltűnnek az állomásból maradt kőhalom irányába.
Meghúzom a bakancsom kilazult fűzőjét, feldobom a vállamra a katonai zsákot, amit Prost átadott nekem, és elindulok haza. Szokatlan csend van, talán már a madarak is elhagytak bennünket? Kétféle reggel létezik a szülővárosomban, a távoli robbantós és a közeli csicsergős. A távoli robbantóst szeretem jobban, mert akkor van esélyünk apámmal egy újabb szigetre. Most semmi.
Megállok.
Hiába fülelek, a levegővételem halk suhogásán kívül a világ némán fekszik körülöttem. Akkor mégis honnan lesz Prostnak ma este egy újabb szigete? Svetlana néni, egykori óvónénim kétszer kérdezte már ezen a héten az inzulint, minden Prosttól függ, ha sziget van, akkor inzulin is lesz, válaszoltam neki mindkétszer.
– Lódulj, Peter! – szólal meg anyám a fejemben. Négyféle hangsúlyt használt régen, most a kedvesen noszogtató hangját hallom, mintha a kobakomat cirógatná. A távolban még látom a Prost autója kavarta porfelhőt, majd végképp eltűnik a dombok mögött.
Vele kellene mennem egyszer. Talán én kijuthatnék innen. Habár Prost szerint képtelenség elhagyni az országot, s igazából felesleges is. Tőlünk nyugatra minden ugyanúgy pusztul, mint itt, keleten ott az ellenség, akik nem azért vívják ezt a végeláthatatlan háborút, hogy menekültekkel töltsék meg a városaikat. Északon és délen csak víz van, se vége, se hossza. Az ellenőrzőpontok veszélyesek. Ha nem ismernek, kérdés nélkül lelőnek. Sokszor akkor is, ha ismernek.
Elindulok hazafelé.
A földet vizslatom, megszokásból, talán még nem vettem észre mindent, egy eszközt, ami hasznosítható, egy alkatrészt apám gépeihez a rendelőbe, vagy a zacskókat. A zacskók hasznosak, de már alig találunk. A háború előtt három évvel, amikor az iskolát kezdtem, akkor vonták ki a forgalomból a műanyagokat. Emlékszem, anyám addig a kamránkban gyűjtötte a nylonszatyrokat. Volt egy lyukacsos, fehér zacskógyűjtője, még az IKEA-ban vettük. Minden lyukán kibújt a nylon. A betiltásig. Azután néhány hónap alatt kiürült a gyűjtő, kidobtuk, és jöttek a papírtasakok. A háború első éveiben még sok volt belőlük, de azok nem bírták úgy, mint a műanyagok. Igazából semmire sem voltak jók.
Ekkor lettem zacskóvadász. A bombák szántotta városszél aranybánya volt. Alig kapartam meg a porhanyós földet, kifordult egy-egy nylon. Ma már a bánya is halott. Kimosom a meglévőket, apám rendelőjének folyosóján megszárítom.
A régi iskolám romjaihoz érkezem, amikor Tató mellém csapódik. Kitűnő szimata van a zacskókhoz, és sosem ugat, most is némán néz rám, majd a városra már egyáltalán nem hasonlító, kőhalmok borította terekre. Átvágunk a régi sporttelepen, de most nem rendezek akadályugrást, féltem a hátizsákot, Prost figyelmeztetett, hogy törékeny is van benne. Tató könnyedény átbújik a megrogyott kerítés alatt, én egyszerűen csak átlépem a lenyomott dróthálót. Fecske száll fel, megzavartam, a kerítésen pihennek általában, mert már nincsenek villanyvezetékek, ahogy fák sem.
A bombák mindent tönkretettek.
Egy éve bombák sincsenek itt.
Értelmetlen lenne, a romokat felesleges bombázni.
Az apám rendelője előtti téren Tató hozzám dörgölőzik, mintegy búcsúzásképpen, majd elfut az egykori mentőállomás irányába. Ott lakik Vivien, a legjobb barátom, és a családja. Én mentettem meg Tatót, amikor a házukat bombatalálat érte. A kis tacskó beszorult a leomló garázsba. Hálásak voltak érte.
– Peter – kiált rám apám a rendelője üveg nélküli ablakán. Visszaintek neki, és sietősen az épület felé veszem az irányt.
Apám a vállamon pihenő hátizsákért nyúl.
– Lássuk, mit tudott az öreg Prost szerezni? – mondja, és közben már pakolja is ki a lejárt szavatosságú fertőtlenítőt, a kimosott gumikesztyűket, két majdnem teljesen új szikét.
A rendelőn átfúj az októberi szél, megmozgatja az ajtóra akasztott kakadus plédet. Még anyám eszkábálta fel oda, amikor apám régi laborját rendelővé alakították. Hét szint omlott le az egykori kórházból, apám szerint kész csoda, hogy éppen az ő laborja maradt meg, és az alagsor, ahol most lakunk.
– Ez a tied – közli apám, és felém nyújtja a fémdobozos 7 Up üdítőt. Megfordítom, az alján még halványan látszik a dátum. Csak négy hónapja járt le, örömmel isszuk meg Viviennel a szombati buliban.
– Rendben átadtad neki az anyagot? – kérdezi, amikor kiürül a zsák, elsuhan arcáról az öröm, és visszakeményednek a szeme körüli ráncok.
Bólintok, és magamhoz veszem a konzerveket, a sárgaborsólisztet és a két levesporos dobozt, amelyekre Prost ki tudja, hogyan szert tett.
– Hazamegyek, főzök valamit, gyere ebédre – kiáltom vissza a huzatos folyosóról apámnak.
– Kétszer balra, egyszer jobbra, majd le egy szintet, és már itthon is vagy – duruzsol anyám megint a fejemben. Százszor ismételtette meg velem, mindig attól félt, eltévedek, ha hazaküldenek a rendelőből. A háború első két évében nem engedtek ki az utcára, csak itt, a régi kórházban, annak is az apám egykori laborja és az alagsori mosókonyhája között közlekedhettem. Lent laktunk, fönt dolgoztak ők. Anyám halála után átköltöztünk a régi gyógyszerraktárba. Apámmal képtelenek voltunk többé anyám illatával élni.
Kibontom a zöldborsó konzervet. A saját levét felöntöm vízzel, és felteszem a gázrezsóra. Alig pislákol, szerencse, hogy Prost a múltkor hozott egy másik palackot. Kimérek egy keveset a sárgaborsó lisztből, rászedek a borsó levéből, eljátszom a borssal és a sóval, hogy hatféle fűszert teszek a masszába. Simára kavarom, ahogy anyám egykor az édes palacsinta tésztáját. Beleborítom a ráncos zöldségszemeket.
Nem emlékszem a borsó igazi színére. A konzervekben olajzöld, biztos vagyok benne, hogy nem ilyen a színe, amikor megérik.
Kész a massza.
A tegnapelőtti serpenyőben ott a megdermedt zsír, talán még felmelegíti ez a palack. Hosszú percekbe telik, mire sistereg. Beleszaggatom a borsósültet.
Apám sehol, nem szeret hazajönni ebédre. Anyámra emlékezteti. Rászedem a maradékot a tányérra, és felviszem hozzá a rendelőbe.
– Ma este lesz megint egy eladó sziget – adom át Prost üzenetét apámnak, aki jóízűen falatozza a szörnyen ízetlen ebédet.
– Akarod most te csinálni? – kérdezi, és közben felhúzza a bal szemöldökét, amitől az arca vidámabbnak látszik.
– Igen – vágom rá gondolkodás nélkül.
Csendben sziesztázunk a rendelőben. Apám lehunyja a szemét, de a lépések zajára, ami a folyosóról behallatszik, rögtön felpattan.
Svetlana néni lép be.
– Doktor úr, elfogyott az inzulin – mondja kétségbeesetten, s közben előreugró sötétbarna hajtincsét kisimítja az idejekorán megöregedett arcából.
– Holnap lesz, Svetlana, jöjjön vissza reggel – közli vele apám.
– Isten áldja, doktor úr, ne aggódjanak a holnapi ebédjük miatt, főzők maguknak.
Apám bólint, megsimogatja a nő karját. Könnyeket látok mindkettejük szemében, de mielőtt jobban meggyőződhetnék róla, apám a szekrények felé fordul, a nő pedig kimegy az ajtón.
Eléri a Nap a horizontot, amikor apámmal beülünk a platós Toyotába, és a találkozási pont felé vesszük az irányt. Prost késik, mint mindig. Ha apám szóvá teszi neki, akkor viccesen kérdéssel válaszol: Te öltél már időre?
Apám dobol a kormányon, és fürkészi a mindent magába szippantó feketeséget. Halk morajlás, majd kavicsfelverődés zaja hallatszik.
– Itt vannak – suttogja apám.
Prost két mogorva alakkal pattan ki az autójából, apám odaadja neki az ampullákat, miközben a két másik férfi átdobja a hullát a mi platónkra. Prost közben megöleli apámat, felém biccent, visszaül az autójába a társaival, majd beszippantja őket a sötétség.
Óvatosan gurulunk haza, hiába a helyismeret, lámpa nélkül nehéz tájékozódni. Betolatunk az alagsorba a rendelőnél, pont úgy, ahogy régen a hullaszállítók. Innentől kezdve gyorsan cselekszünk. A rozoga betegágy már vár bennünket. Rádobjuk a halott férfit, és irány a lakásunk mellett kialakított műtőnk.
Apám felmegy a rendelőbe a kesztyűkért és a szikéért, én addig levetkőztetem a testet, és szemügyre veszem.
Széles a válla, a nyaka szinte egybefügg a fejével. Barna arcbőrén fekete viasz csillog. Ajkai résnyire nyitva vannak, mintha csak szólni szeretne. Mit mondhatna az ellenség nekem? Még soha nem beszéltem velük. Nem is láttam élő ellenséget.
Apám visszatér, és kezembe nyomja a szikét. Belevágok a húsba. Teszem a dolgom úgy, ahogy anyám a fejemben diktálja. Megérkezem a hasnyálmirigyhez. Apám nagy levegőt vesz. Én is izgulok. Svetlana nénire gondolok, majd kiemelem a Langerhans-szigetcsoport raktárát. Apám zacskóba teszi, és fut vele a rendelőbe.
– Sikerült – suttogja, amikor hajnalban leül az ágyam szélére. Álmosan nézek fel rá, felülök, és öltözni kezdek.
– Segítek elégetni – mondom, majd bakancskötés közben hallom, ahogy anyám falra függesztett fotójával beszélget:
– Nyertünk pár újabb hetet.
