Szteklács Gábor történetét elmesélte Szteklács Gabi

Édesapám, Szteklács Gábor 1926.szeptember 11-én született Sárosdon négy lány mellé egyetlen fiúként a családban.

Az ő édesapja az Esterházy grófék alkalmazásában állt, főkertészként dolgozott az uradalomban. Édesanyja a gyerekek nevelésével és a háztartással foglalkozott.

1938-ban Pusztaszabolcsra költöztek.

A második világháború számára 1944. március 19-én kezdődött, amikor a németek elfoglalták Magyarországot. Ez egy hétfői nap volt, amikor a Pusztaszabolcsról Székesfehérvárra közlekedő vonat késett emiatt, így izgult, hogy az aznapi matematika dolgozatot – a székesfehérvári Ybl Miklós Gimnázium hamarosan érettségiző diákjaként ­– meg tudja-e majd írni. Mire beért, társai már javában dolgoztak a feladatokon, de sikerült időben beadnia.

Az érettségi sikerült, egy hét helyett azonban egy nap alatt kellett mindenből levizsgázniuk, az érettségi vizsgákat azonban nem előzte meg szalagavató és ballagás.

Állatorvos szeretett volna lenni, be is iratkozott az egyetemre, de egy augusztusi napon kidobolták a faluban, hogy másnap reggel a 14-18 éves korú leventék jelenjenek meg a pusztaszabolcsi Községháza előtt meleg ruhával, hideg élelemmel, vagy felkoncolják a szüleiket.

Féltette őket, nem ellenkezett szülei kérésére sem. Megjelent a Községházán a többiekkel és két géppisztolyos nyilas kíséretében először Komáromig gyalogoltak. Ott az állomáson SS-katonák kiadták a parancsot, hogy az 1927 után születettek jobbra sorakozzanak fel, a többiek pedig balra.

A fiatalabbak közé állt, bízva abban, hogy könnyebb terepre viszik őket, mint az idősebbeket. Mivel igazolvány nem volt náluk, remélte, hogy nem derül ki az életkora.

Barátja, Miklós, aki egy évvel idősebb volt nála, beállt jobbra. Szerencsétlenségére. A csapatukat később angol bombatámadás érte a vonaton, és mindenki meghalt.

Édesapámékat felültették egy másik vonatra, marhavagonba. Az irány Németország volt, mert Szálasi eladta a leventéket Hitlernek, akinek ekkor már nagyon megfogyatkozott a hadserege.

A Keleti-tenger partjára, Wilhelmshavenbe vitték őket. Itt megtörtént a kiképzés, német hadihajókat kellett nekik védeni. Német egyenruhát viseltek, SS-növendékek voltak, fabódéban laktak.

Elérkezett 1945. április vége, amikor a vasútállomásra küldték ki őket, ahol már angol páncélosok voltak. Nagy kavarodás volt, katonák, civilek próbáltak az oroszok elől menekülni.

„Csak az angolokhoz, ne az oroszokhoz”– kiabálták az emberek.

Ők egy páran magyarok úgy döntöttek, hogy megadják magukat az angoloknak, ott és akkor ők „németeknek” számítottak.

Az angol fogságban sok mindent megéltek – az angolok sem voltak felkészülve arra, hogy több ezer hadifogoly rájuk szabadul – etetni kellett őket és zárt helyen kellett tartani, hiszen sok háborús bűnös is volt a foglyok között.

Behajtották a magyarokat egy kis félszigetre, mellettük ukránok voltak, amit nem értettek először, hiszen az ukránok az oroszokkal harcoltak a németek ellen.

Aztán kiderült, hogy Vlaszov tábornok csapata volt, aki átállt a németekhez és az oroszok ellen harcolt, ezért őket is németekként kezelték.

Inséges időket éltek, alig kaptak enni. Az ukránok egyszer észrevettek a tengerben egy félig elsüllyedt kereskedelmi hajót, összeeszkábáltak egy csónakot, mert abban bíztak, hogy maradt a hajón élelmiszer. De a hajó csak rozzsal volt megtöltve, kihoztak a partra valamennyit, aztán cigarettáért és élelemért eladták.

Visszamentek másnap, de sűrű köd szállt le a tengerre. A parton levő társaik nagyon izgultak, hogy visszatalálnak-e. Volt köztük egy énektanár, aki kitalálta, hogy kezdjenek el hangosan énekelni, torkuk szakadtából énekeltek két órán keresztül ukrán népdalokat. Amikor felbukkant a csónak orra a ködben, mindenki megkönnyebbült. Sajnos hiába menekültek meg akkor, mert visszaadták őket Sztálinnak, aki kivégeztette mindannyijukat.

A magyarokat aztán több más fogollyal együtt tovább vitték egy koncentrációs táborba, mert az jól őrizhető volt.

Szegény Papám mindig mondogatta, hogy járt ő már gázkamrában, krematóriumban és tömegsírban is. Gázkamrában még a németek alatt, amikor kipróbálták a gázmaszkokat és harci gázzal tesztelték őket, krematóriumot a táborban, mert gyerekfejjel odamentek kíváncsian, hogy mi is az, tömegsírban pedig akkor volt, amikor 3 társával megszökött az angol fogságból és egy tömegsírban bújtak el egy időre.

A szökésük után az első vonattal elmentek a zónahatárig. Szerették volna elérni az amerikai zónát, mert azt hallották, hogy ott van étel és ott sátorban lehet aludni.

Be is fogadták őket egy amerikai táborba, volt élelem is és kávét is kaptak. Négy napig tartott a „jólét” azután jött a parancs, hogy a négy magyar menjen  a parancsnoki irodába. Egy amerikai sofőr elvitte őket egy SS-gyűjtőlágerbe, ahova magyarokat hurcoltak korábban a háború alatt. Itt dolgoztak és kaptak fizetséget is, 17 dollárt és 60 centet keresett, azt mondták neki, hogy majd itthon kifizetik, de erre nem került persze sor.

Egy nap név szerint keresték őt, a főparancsnok irodájában legnagyobb meglepetésére az unokatestvérét látta meg kék reverendában. Ő korábban Egerben volt pap. Kiderült, hogy az édesanyjával ők is elmenekültek otthonról, és Karcsi bácsi a vatikáni misszióhoz került. A hadifogoly névsorban meglátta a Szteklács Gábor nevet és eljött érte a Vörös Kereszt és a vatikáni misszió segítségével. Elengedték vele!

1946-ban került vissza Magyarországra a családhoz TBC-sen, de szerencsére kigyógyult.

Pusztaszabolcson kezdett dolgozni, majd Agárdon folytatta az Állami Gazdaságban. 1953-ban megnősült, két lánya: Éva és én, Gabi vagyunk.

Sajnos 2017. december 5-én itt hagyott bennünket. Az örök vadászmezőkön így már együtt vadászhat Széchényi Zsigmonddal, aki 6 éves korában tiszteletbeli vadásszá avatta viccesen Sárosdon, mert lelőtt egy kerítésen ülő verebet.

Visszatérve az érettségire és az elmaradt ballagásra …

A gimnáziumi osztályban annyira szoros kötelék alakult ki közöttük, hogy rendszeresen találkoztak.

Már 1940-ben megkötötték egymás között azt a Találkozási Szerződést, amiben mindannyian aláírásukkal „pecsételték meg”, hogy az iskola befejezése után is kapcsolatban maradnak.

Azonban a 70. érettségi találkozón elhatározták 2014-ben, hogy szervezetten ez volt az utolsó, mert az Öregdiákok megfáradtak, egyre nehezebben viselték az utazással kapcsolatos megpróbáltatásokat, és egyre több volt diáktársuk és tanáruk távozott el soraikból.

Az akaratot azonban a SZÍV szava felülírta.

A 2015. évi 71. találkozó hiánya olyan űrt jelentett a még élők számára, hogy egymást és az iskolát megkeresve ismét életre hívták az összejöveteleket – más formában.

A 2016. évi 72-ik találkozónak Székesfehérvár és Agárd adott otthont Papám szervezésében és aktív részvételével szeptember 21-én.

A 2017-es 73. találkozónak az volt a sajátossága, hogy Papa egészségi állapota miatt az iskolába nem tudott bemenni, de a még élő társakat Agárdon láttuk vendégül.

A 2018-as találkozót ő már nem élte meg, ahogy nem élte meg a 2019. május 4-i, jubileumi 75. találkozót sem, amin – az egykori iskolájuknak hála –megszervezték az 1944. május 22-én a háború miatt elballagni nem tudók ballagását az iskola ballagási programjához igazodva Barna József igazgató úr hathatós segítségével és támogatásával az egykori Ybl Gimnázium utód intézményében, a Szent István Szakközépiskolában .

Ezen a rendkívül megható eseményen mi is részt vettünk.

Végül csak négy Öregdiák ballagott a 116 fős évfolyamból.