Potsdam, a Havel folyó ékessége

Álmos település, a vidéki nyugalom megtestesítője, Némethon legszebb városa, a világtörténelem színpada – olvashatjuk Potsdamról, Brandenburg tartomány fővárosáról. Olyan sok a történelmi utalás a város körül, hogy szemernyi kétségem sem támad, amikor a felfedezése mellett döntök. A közeli főváros, Berlin már többször elvonta figyelmem hangjával és sokszínűségével (az Élet sója blogon itt és itt olvashattátok is élményeimet Berlinről), de most a Falkensee mellett akad dolgom, ahonnan már csak egy ugrás a poroszok híres városa. Nem engedek a berlini csábításnak, Potsdam felé veszem az irányt, és annyira nem bánom meg, hogy azóta is a visszatérést tervezem.

Az Élet sója blog történetében ritka az, amikor nem a hűséges társammal, fotósommal fedezem fel a látnivalókat, hanem magamban, egyedül. Nélkülöznöm kellett dokumentarista szemét s a földön tartó társaságát, ezért most a megszokottnál is nagyobb szerepet kap a történelem élménybeszámolómban. Igazából ez a város nem más, mint egy történelemkönyv újkori fejezete.

A város történelme négy mondatban

Poztupimi volt Potsdam egykori neve, jelentése: a tölgyfa alatt. A Falkensee és a város közötti keskeny utakon, amelyek helyenként még macskakövesek, érzékelem a tölgyek, az erdő erejét. A folyó és a tavak halászfaluként hívták életre a települést, várossá a vadászatok következtében tette Frigyes Vilmos a 17. században. A belváros felé autózva, a piros lámpáknál nem a tölgyek, hanem a panel toronyházak, a szocialista építészet „remekei” vetnek rám árnyékot. A pompás és kultúrában gazdag 19–20. század fordulóját a keleti blokkhoz tartozás festi szürkére.

Irány a városközpont!

A Brandenburgi kapu, azaz a potsdami Brandenburgi kapu mellett parkolok le, mert az útikönyvek azt ajánlják, hogy innen indítsuk a város felfedezését. Megállok az egykori városfal részéve tett, impozáns kapu alatt, s Nagy Frigyesre gondolok. Katona apja hatására mindig is fontos volt számára a katonaság és a háborúk. Jó stratéga, kiváló szervező, s diplomáciai érzékkel megáldott politikus volt. A hétéves háborúban aratott győzelmét szimbolizálja ez a kapu, de átmegyek alatta, mert látni szeretném a katonás poroszokon, a katonás Frigyesen túl a sokszínű Potsdamot is.

Üzletekkel tarkított sétálóutcára érkezem, amely tényleg olyan, mint egy álmos kisváros. November van, kabátokba burkolódzva sétálnak néhányan a színes házak között. Ilyen utcát bárhol találni, gondolom magamban, majd engedek az üzletsorok végén álldogáló templom hívogatásának. S láss csodát, a város kinyit egy újabb lapot a saját útikönyvében. A templom bal oldalán feltűnik a holland negyed. Nagy Frigyes apja, akit katonaként ismert a világ, a gazdaság élénkítése érdekében számos telepest hívott országába, így többek között holland kereskedőket és kézműveseket is. Azt szerette volna, ha hollandjai otthon érzik magukat, és miután lelkesedett északért, így ezekért a vöröstéglás házakért is, felhúzatott itt egy holland negyedet. Megértem a király lelkesedését, most a szürke novemberben is annyira üdítően hatnak a lelkemre. Éttermek, kávézók, galériák találhatóak az épületekben, egységes külső mögé rejtett különcségük vonzóvá teszi valamennyit. Egyes utcákba újra és újra betérek, nehezemre esik itthagyni a negyedet, talán azért, mert látom, hogy innen csakis a szocialista Potsdamon át vezet az út a klasszicista Potsdamba.

Barberini, egy újjászülető palota

Nagy Frigyes örökségén a város virágzik, a nagy berlini építészek, úgymint Schinkel, szívesen alkotnak itt is maradandót száz évvel Frigyes után. Ezekért az emlékekért átvágok a szocialista építészet nyomain. Omladozó panelház mellett rátalálok a Szent Miklós-templomra és annak terén más klasszicista épületekre is.

Ez a 19. századi virágzó Potsdam magja, az egykori piactér, amelynek még a templomnál is híresebb része a Barberini Múzeum. Az épület új, de hangulata régi, és gyűjteményei, kiállításai ma milliókat vonzanak. Engem is magához ránt, hiszen az impresszionizmus kiemelkedő gyűjteményével rendelkezik. Csak Monet-tól 34 festmény található a múzeum anyagában. A palotát, amelyet felújított klasszicista épületnek néznénk, Nagy Frigyes építtette, és a második világháborús pusztulásáig kulturális, művészeti és közigazgatási funkciókat töltött be. Sajnos ezután hosszú évtizedekig csak egy üres hely tátongott a helyén, majd jött Hasso Plattner magángyűjtő és „visszaálmodta” a palotát Potsdamnak.

Bárcsak több ilyen épület lenne a Havel folyó partján; ha nem bukkannának fel mindenhol a régi panelházak, ha újra egy álmos kisváros hangulatát idéznék meg, akkor bárki úgy érezhetné, hogy élő történelemkönyvben jár. Talán kicsit még így is.

Autóval vágok neki Potsdam kertvárosának, célom egy újabb történelmi helyszín, a potsdami konferenciának is helyt adó Cecilienhof. Egy rosszul értelmezett jobbra kanyarodásnak köszönhetően azonban újabb arcát mutatja meg a város. Orosz kolónia faluja terül el Potsdam szélén.

Alexandrowka, az orosz kolónia

Gyümölcsfákkal, tágas kertekkel körbevett faházak, összesen 13 alkotja a falut a városban. Eleinte csak sejtem, hogy az orosz falu létének III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor orosz cár barátságához van köze. A járványnak és a novemberi csöndnek köszönhetően a múzeumnak kinevezett faházba nem jutok be, de az orosz teázó, étterem melletti tábla felvilágosít arról, hogyan kerül ide egy orosz falu.

A napóleoni háborúkban porosz és orosz katonák egymás mellett harcoltak, s még arra is akadt példa, hogy a cár által kirendelt orosz zenészek porosz katonákat lelkesítettek. Ezeket a zenészeket telepíti le a 19. század első harmadában III. Frigyes Vilmos Potsdamban. A kertekről elsőként az gondolom, hogy a megélhetésüket hivatottak szolgálni, de kiderül, hogy a házak elhelyezkedése András-keresztet formáz, és azért esnek relatíve távol egymástól, hogy a zenészeknek megfelelő terepet biztosítsanak a gyakorlásra. A házba azonban a király akaratának megfelelően csak akkor költözhettek be a zenészek, ha házasok voltak, és a ház csupán fiúágon örökölhető, örökös hiányában visszaszáll a királyra. Az Alexandrowkában, ahogy a falut elnevezték, ma már csupán négy házban laknak az egykori énekesek hatodik, hetedik generációs leszármazottai. Nem tudom megállni, hogy ne keressem meg az 5., 7., 9. és 10. házat. Legszívesebben becsengetnék, s meghallgatnám a dalt, amelyet a farönkökből álló falak dúdolnának. Ehelyett az eső ver ütemet vállamon, és továbbállok eredeti célom, a Cecilienhof felé.

Nagyhatalmak egy asztalnál, Cecilienhof

Az utolsóként épített Hohenzollern-épületről soha nem mondtam volna meg ismeretlenül, hogy német császár építtette Németország közepén. Akkor, amikor német katonák angol katonákkal állnak szemben a fronton, II. Vilmos német császár Potsdam mellett, egy rendkívüli parkerdőben, a Havel folyó itt-ott tóvá szélesedő partján az angol vidéki kúriák mintájára kastélyt építtet rekordidő alatt fia, a trónörökös Vilmos és felesége, Cecília számára. A kép, amely elém tárul, ahogy a bejárat felé igyekszem, még a fenti információknál is nagyobb döbbenetet vált ki. Varázslatos helyre kerültem. A leírások 176 szobás kastélyról szólnak, de egyelőre nem érzékelem a fizikális nagyságát. Szellemi hatása sokkal erősebb. A fa és a tégla összhangja, parkhoz illeszkedése eldugott, védelmező, kényelmes helynek mutatja, olyan helynek, amely tud titkot tartani.

Fogalmam sincs, hogy ezért, vagy egészen más okból választják-e a második világháború győztes hatalmai utolsó, mindent eldöntő konferenciájuk helyszínéül a Cecilienhofot, de jól választanak. A földszinten számukra (Churchill és Attlee brit miniszterelnökök, Truman amerikai elnök és Sztálin szovjet államfő) kialakított irodák és a tanácskozás helyszíne gondolkodásra alkalmas, csöndes vitákra ösztönző helyiségek. Ismerjük az előzményeket és a következményeket, s ha a diplomaták voltak olyan szemfülesek, hogy ezt a nyugalmat, mindentől távol eső, éppen ezért függetlenséget sugárzó, német földre épített angol vidéki kastélyt direkt ezek miatt választották helyszínnek, akkor a céljuk előtt le a kalappal. Egyes politikusok talán túlzottan is lenyugodtak, s nagyobb bizalommal fordultak egy, a régi ellenség hamvain még nagyobb hatalomra törő férfi felé. Megértem őket, mert végigjárva a helyiségeket és a kertet, magam is érzem, hogy ez a hely kiprovokálja a bizalmas beszélgetéseket.

Órákig vendégeskedem a kastélyban, sajnos nem jutok be Vilmos trónörökös és felesége, Cecília emeleti, privát helyiségeibe, de a földszinten bekukkanthatok a hölgy reggelizőjébe. Egy hajókabint alakítottak ki Cecília kérésére, hogy a nap első étkezésén egy régi utazására emlékezhessen.

Apró érdekességek a kastélyról

A Cecilienhof kéményeire érdemes pillantást vetni. Tudor-stílusú kémények, és valamennyi különböző.

A kastély II. Vilmos lemondása után, 1926-ban kerül vissza a család tulajdonába, s az egykori trónörökös, Vilmos, valamint felesége, Cecília 1945-ig élnek a kastélyban. Ekkor elmenekülnek, és a szovjetek kisajátítják az épületet.

A berendezést a konferencia előkészítését végző szovjet katonák közeli kisbérlőknek adják, ahol egy raktárban keletkezett tűzvész szinte teljes egészében elpusztítja. A konferencia idejére a környék kastélyaiból hoznak át berendezési tárgyakat a résztvevők ízlésének megfelelően.

Nagy Frigyes álma a gondtalanságról, Sanssouci

Másnap csípős reggelre ébredek a Falkensee mellett, az utak mellett leheletnyi porhó, a tölgyek fázósan fogadnak a Potsdam felé vezető úton. Visszatérek, hogy csaknem egy egész napot szánjak Nagy Frigyes kedvenc palotájának, a Sanssoucinak. Alig találok autót a holland szélmalom melletti parkolóban, s egyetlen lélekkel sem találkozom a kastély bejárata előtti téren. Ez a kastély az egyik leglátogatottabb épület Németországban. Most mégis üres, köszönhetően a novembernek és a járványnak.

Habár éppen az ilyen nyugalom miatt választotta nyári rezidenciája helyszínéül Nagy Frigyes Potsdamnak ezt a részét, s a nevét is az után kapta a kastélyt, amit szolgálnia kellett: sans souci – gondtalanul, mégsem volt ilyen üres, hiszen a király csupán az államügyektől, és nem a szórakozástól (amely számára a művészeteket, a filozófiai elmélkedéseket és beszélgetéseket jelentette) akart megszabadulni. Ide tartottak vele filozófus barátai, köztük Voltaire, itt élte ki magát zenészként (fuvoláját a legjobb barátjának nevezte), itt vadászott, vagy csupán járta gondtalanul a hatalmas parkot, amely a kastélyt körbeveszi.

Fülemben az audioguide duruzsol, miközben végigjárom a márványba, növényi ornamentikába, festményekbe burkolt egyszintes palotát. Emberközelibb, mint Versailles. Érződik a helyiségeken is a cél: sans souci. A kertben sajnálom, hogy éppen novemberben, a legszürkébb hónapban járok itt. A közel 300 hektáros park, amely széltében és hosszában is két-két kilométer, kopáran terül el a Sanssouci és az Új Palota (Neues Palais), valamint az Orangerieschloss és a Charlottenhoff kastély között. Mégsem tudom kihagyni. Dacolva a nulla fokkal és a magánnyal, ami a látogatók és a télire beburkolt szobrok látványának hiányából ered, nekivágok. Sans souci – gondtalanul.

Útba ejtem a díszes kínai teaházat, a vendégek és a cselédség lakhelyét, az Új Palotát, a nemcsak narancsfáknak, hanem vendégeknek is helyet adó Orangerie-t, a Római fürdőt és a klasszicista stílusú Charlottenhofot. Az Új Palota kivételével minden zárva van. Nem jutok be, nem lehetek vendég az öreg Fritznél (Alter Fritzként hívták barátai Nagy Frigyest), mégis átérzem gondtalanságát, és végül már azt képzelem, hogy ő maga ül az egyik padon és kenyeret szór a park madarai elé. (A parkban még számos látnivalót találhatunk, ezekről bővebb információ itt.)

Csöndesnek, talán inkább álmosnak és gondtalannak tűnt Potsdam 2021 novemberében, de mégis Némethon egyik legvonzóbb történelmi városaként emlékezem rá.

További látnivalók Potsdamban

A filmstúdió

A turisták közül sokan keresik fel még Potsdamban a híres Babelsberg Filmstúdiót, ahol egy kis szerencsével a vezetett túrák során még egy forgatásba is betekintést kaphatunk, a kaszkadőrshow-ról már nem is beszélve. Itt már több mint 3000 film készült 1912-es működése óta, többek között a hetvenes évekbeli keletnémet életről szóló Sonnenallee (Napsugár sétány), a Monuments Men (Műkicsvadászok) vagy a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta.

A híd

Ha a Glienicke híd nevét nem is hallottuk, de létezéséről már filmekből tudhatunk. Ez a potsdami híd Berlin és Brandenburg, egykor a kelet és nyugat közötti határt jelzi, s a hidegháború alatt az USA és a Szovjetunió közötti kémcserék helyszínéül szolgált.

Hajós kirándulás

Potsdam életében óriási szerepet játszik a víz. A Havel helyenként tavakká duzzad, s szinte az egész város környékét körbefogja. Ebből kifolyólag tavasztól őszig kihagyhatatlan program a hajókirándulás. Itt tájékozódhatunk a különböző lehetőségekről.

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*