Pompásan berendezett kastélyszobák, meglepő építészeti megoldások, eldugott barokk kert, eget simogató gótikus templomok és ma is működő barokk színház – nem, ez nem egy francia nagyváros leírása, ez bizony egy cseh kisváros a Moldva folyó partján.
Český Krumlov legalább annyira európai, mint amennyire cseh. Elég egy sétát tenni a sebes folyó partján, részt venni a kastélyban és a barokk színházban egy vezetett túrán, betérni egy vacsorára a szabadtüzes kocsmák egyikébe vagy meglátogatni a történelmi fotóstúdiót és boltmúzeumot. Ékes bizonyítékai annak, hogy ez a város évszázadok óta követi az európai trendeket úgy, hogy közben megőrzi a cseh hagyományokat és életstílust.
A folyó
A történelemben sikeres városok legtöbbje folyó, tó vagy tenger partján épült. Nem meglepő, hiszen már akkor is a kereskedelem mozgatta a világot. Ez a kis cseh város (előbb kelta, majd szláv lakosaival), a Moldva partján is azért lehetett olyan sikeres, mert kereskedelmi utak mentén feküdt. A folyó azonban, ahogy azon a városba érkezők többsége, köztük az Élet sója blog írója és fotósa is szembesült, nem egy könnyen hajózható víztömeg. A Český Krumlov-iak számára azonban nincs lehetetlen. Vízlépcsők, sziklás folyómeder ide vagy oda, kis folyó „utcákon” bárki lesuhanhat a hajójával, ha elég bátor. Nekem elég volt csak a látvány, de ahhoz naponta többször is vissza kellett térnem.
S éppen ezért is tetszett már akkor ez a cseh kisváros, amikor az útra készültem, mert a térképen is látványos, ahogy a folyó körbeöleli a városmagot. Bár a valóság inkább az, hogy maga a város költözött bele a folyó ölébe, mint védelmet nyújtó anyjáéba a gyermek.
(Český Krumlovban barangolva egyre csak a Carcassonne játék jutott eszembe, amelyben éppen így építjük a városainkat, birtokainkat. A játékról és az azt ihlető francia városról itt írtam egy élménybeszámolót.)
A várkastély és szomszédai
Az első, amit a városba érkezéskor megpillantottam, az a várárok fölé magasodó, beépített híd volt. Viadukt vár a völgy fölött – gondoltam magamban, miközben a kis hídon át alá értünk. Különös megoldás, amelyre egészen addig nem találtam magyarázatot, amíg a barokk színházat bemutató hölgy el nem árulta, s ezzel arra is fény derült, hogy miért találtuk meg olyan nehezen a számos kastélyudvar és épület között a színház bejáratát; de erről még picit később.
A várkastélyba akár a park és a parkoló felől, akár a város irányából kapaszkodik fel a látogató – mi mindkét irányból megközelítettük és ezt ajánlom mindenkinek –, a légszomj leküzdése után az első, ami magával ragadja: a látvány. Feltéve, ha túlélte a várárok medvéit.
A várból letekintve a városra értelmet nyer a folyó magához öleli a város magját, mint anyja gyermekét már említett hasonlat. A Bodeni-tó közelében, a Rajna partján fekvő középkori kisváros, Stein am Rhein jutott eszembe a várfalon át leskelődve. A középkori kihívások elleni leghatékonyabb fegyvert, az összefogást jelképezik ezek a települések.
Miután a látványt várablakokon, várfalakon, lőréseken, tornyokból is megcsodáltuk, jöhettek a válaszok a kérdéseimre: Ki épített ekkora, a cseh királyságban a prágai vár után második legnagyobbnak számító várkastélyt egy kisvárosban? Mi látható vajon a falakon belül? Üres? Rideg? Egyszerű?
Óva intenék bárkit attól, hogy elmulassza a várkastély belső tereinek megtekintését Český Krumlovban! Még ha unalmasnak is tűnhet egy vezetett túra a történelmi falak között, akkor is érdemes egy előre megváltott jeggyel (főleg a szezonban ajánlatos online itt lefoglalni) végigjárni a Rosenberg család által reneszánsz stílusban épített, majd az Eggenbergek és Schwarzenbergek által barokk jegyekkel kiegészített, öt udvarból és negyven helyiségből álló építményt. A belső terek berendezéséből rögtön érezni az egykori cseh arisztokraták gazdagság mellé kapott nyitottságát és a cseh virtusból fakadó életszeretetét. Felfedezhető itt egy pici versailles-i hangulat, osztrák kivagyokiság, egy-egy szász vadászkastélyt idéző hangulat és a kor divatja iránt érdeklődő szemlélet mellett a szórakozás iránti vágy is.
Ha bárki is azt hinné, hogy ez a hatalmas építmény csupán egy középkori vár, az akkor téved először, amikor bejárja a belső tereit, másodszor akkor, amikor felkeresi a kastély mellett elterülő (kissé megbúvó) barokk kertet, s harmadszor akkor, amikor betér a barokk színházba.
A színház és a háromszintes híd
Ha legközelebb színházba mész, nézd meg a lámpákat, gondolj a motorokra, amelyek a díszleteket mozgatják, figyeld meg a zenekari árok világítását! Ezek lesznek ugyanis, amelyekben a krumlovi barokk színház biztosan más lesz. S nem azért más, mert múzeumként funkcionálna, hanem mert minden (igen, szó szerint minden: a berendezés, a díszletek, a kosztümök, a kellékek, a világítóeszközök, a librettók, még a számlák is) megmaradt, túlélte az elmúlt évszázadokat és ma is működőképes. Évente ugyan csak néhány barokk operát adnak itt elő, de akkor bizony a nézővel együtt az énekesek s a technikai személyzet is visszaugrik a 18. századba.
Európában csak ez, a krumlovi és a stockholmi hasonló barokk színház büszkélkedhet ilyen korral (1766). Ezt a vezetett túrát sem ajánlom kihagyni, hiszen nem csupán a kényelmetlen padsorokban kucorgást ismerheted meg, hanem azt is láthatod, hogyan és hányan dolgoznak egy-egy előadás alatt. Szó szerint bevezetnek a kulisszák mögé.
S még lehet fokozni, de ehhez előbb fel kell tenni a kérdést, amely az első krumlovi perctől foglalkoztat: mégis mi a csudáért építettek a várárok fölé egy háromszintes hidat?
Azért, hogy a bemutatott három szórakozási egységet, a várat, mint a bálok, játékok, beszélgetések színhelyét összekössék a színházzal és a kerttel, ahol egy-egy előadás után már a 18. században tűzijátékokat rendeztek. (A két felső szint átjáróként funkcionált, az alsó egyfajta szervizútként. A színháznak így nincs is igazán látványos bejárata, az egyik várudvarból egy kis ajtón át jutottunk be a túrára.)
S voilà, itt van Český Krumlov egyik csodája. Egyik, mert van több is.
Utcák, mint mesélők
Számomra a legjobb várostörténeti kiállítást az utcák mutatják be. Ha kellő időt és figyelmet szánok egy-egy épületnek, akkor lassan összeáll a kép a város múltjáról. Az épületek színe, formája, az erkélyek stílusa, a tetők szerkezete, az ajtók és kapuk mind-mind elárulnak egy-egy szeletet a város történelméből. Český Krumlovban az a kép állt össze, hogy a város történelmére, s így a városképre is nem egy egységes stílus jellemző (amilyet számos német vagy svájci kisvárosban láttam), hanem a környező országok, birodalmak (részben azok, amelyeknek ideig-óráig a cseh királyság is része volt) vegyesen alakították. Ettől lett sokszínű és sokunk számára otthonos ez a cseh kisváros. Időnként egy-egy dunántúli vagy északmagyar várost, néhol egy osztrák utcácskát, helyenként német (főleg szász) stílusú épületeket fedeztem fel. Ugyanakkor nem hiányzott az egyediség sem, amit számomra itt a gótikus St. Vitus-templom testesített meg hatalmas gótikus ablakaival, de egészen más korra és stílusra utaló rózsaszínes tornyával.
Az is szépen körvonalazódott a nap végére, hogy mindenük megvolt a középkori cseheknek a folyó ölelésében, ami a mindennapi élethez kellett. A malomtól a pékig, a hentestől a fogadóig, a templomtól a cipészig, a sörkészítőtől a bőrművesig mindenki ott lakott az „ölben”, és figyelt rájuk a város fölé magasadó várkastély.
A macskaköves, szűk utcákon nem mindig egyszerű a közlekedés, ahogy egyes épületek fotózása is kihívást jelentett az Élet sója blog fotósának, főleg, hogy időnként olyan érzésünk támadt, kinyílik felettünk egy ablak és egy termetes asszonyság nyakunkba lódítja a mosogatóvizet.
A bolt és a stúdió magyar kapcsolatokkal
Ha már várostörténet, akkor nem hagyhatom ki azt a két helyet, ahol tovább szőhettem az Élet Český Krumlovban című regényt. (Viccelek, nincs ilyen regény – bár már megtettem egyszer, hogy egy város szerepet kapott –, de ha írnék egyet, akkor ez a két hely biztosan szerepelne benne.)
Josef Seidel neve korántsem hangzik csehül, pedig Csehországban született, de cseh-német volt és ezzel ő is része volt a nagy európai egységnek, amelybe belefértek a különböző származások már akkor is. Ráadásul Josef Seidel nem volt rest az akkori Osztrák Birodalom valamennyi részét bejárni és tapasztalatokat gyűjteni, fényképezést tanulni. Amikor a városba költözött és átvett egy fotóstúdiót, a fényképezés még korántsem volt elcsépelt és egyszerű dolog. Ünnepnek számított elmenni Seidel úrhoz és családi portrét készíttetni. Ahogy az is ünnep volt, amikor a kihívásokat kereső fényképész síelés közben a cseh erdőkben készült képei alkotta albumát valaki a kezébe vehette.
A fényképész háza és stúdiója a 19. század végén és a 20. század elején a városban és környékén zajló élet egyik legfontosabb lenyomata. Én imádtam, még a padlásra is felmásztam.
Különös vonzalmamat a boltok iránt anyukámtól örököltem. Ő ízig-vérig eladó volt, én nem, de a mai napig szeretem a régi üzleteket. Az, amit egykor megvásároltak, elárulja számomra, hogyan éltek a kor emberei. A kis krumlovi boltmúzeumban (ami egyébként ingyenesen látogatható) a tárgyak mellett ízelítőt kaptunk az elmúlt száz év reklámtörténetéből is. S hoppá, még egy magyar nyelvű plakát is feltűnt.
A történelmi magyar–cseh kapcsolat itt is – ahogy a várkastélyban a Győr városát a töröktől megszabadító Adolf von Schwarzenberg családja kapcsán – előbukkant. Egyedül a híres Luxemburgi Zsigmondról nem hallottam errefelé, de ő sem lehetett ott mindenhol, elég nekem, hogy Konstanzban járt és ezzel bekerülhetett második regényembe, A lámpagyújtogatóba.
A kocsma, mint gasztronómiai színtér
Ha nem tudnám, hogy milyen fontos a cseheknek a sör, akkor sem tudtam volna ellenállni a szűk utcákban lépten-nyomon felbukkanó kocsmáknak. Bekukkantottam néhányba és azon túl, hogy Hrabal karaktereit véltem felfedezni, vonzott az a vidám hangulat, ami ezekből a helyiségekből áradt. Alig 24 órát töltöttünk Český Krumlovban, de három kocsmában jártunk. Nem, nem vagyunk alkoholisták, sőt még meleg sem volt; mondhatnám azt, hogy a lábujjával a várost piszkáló Dióné istennő miatt kényszerültünk erre a tettre, de ez nem volna igaz.
A cseh kocsmáknak vonzerejük van. Úgy is, hogy én nem szeretem a sört. A jó ételt viszont igen. A Šatlavába egy középkori tűzhely nyílt tüzén sült húsok húztak be, a Petr Vokba a cseh tarkedli, a lívance, míg a Můstekbe a férjem, mert azt hallotta az egyik kávézóban a kiszolgálótól, hogy ott a legjobb a sör. Az teljes bizonyosságot nyert, hogy a csehek nem vegetáriánusok, s nincs olyan hideg (18 fok volt éppen ottlétünk alatt), amelyben ne lehetne egy jó kupa sört elfogyasztani.
Miért mennék vissza?
Az biztos, hogy 24 óra nem elég a városra, még az olyan fanatikus felfedezőknek sem, mint mi. A 24-ből legalább 16 órát jártuk a várost (na jó, ebben a kocsmázás is benne van), és így sem jutott idő Egon Schiele házára, valamint a neki szentelt és kortárs művészeket támogató művészeti központra (az osztrák festő édesanyja itt született a városban). Nem jutottam el a grafitbányába, a régi sörfőzdébe és a Port 1560-ba, a kolostorba, valamint a Bellaria palotába sem. Nem beszélve a környékről, amely itt is olyan gazdag látnivalókban, mint Németország déli vidékein, különösen Bajorországban.
Van még egy dolog, ami miatt biztosan visszatérek Český Krumlovba: egy előadásra a 18. századi barokk színházban.
A kis cseh város, Český Krumlov elérte azt, amit pár éve Karlovy Vary, felkerült a visszamenős, újramegnézős listámra.
