Romantikus séták fagerendás házak, középkori várak és szokatlan templomok között; bepillantás alkotóműhelyekbe, melengető, fűszeres ital egy trendi helyen, séta az őszi erdőben és önmagunk legyőzése föld alatt és föld felett – csak néhány ajánlat Quedlinburg, Wernigerode, Goslar és a körülöttük elterülő Harz-hegység kínálatából.
Nem emlékszem a pillanatra, amikor először írtam fel a német bakancslistámra ezt a három várost, de az biztos, hogy a Tíz ismeretlen német város, amit látnod kell cikkemben itt közülük kettő már 2018-ban szerepelt.
Kisvárosok, amelyek utcákon át sorjázó fagerendás házaikkal hívták fel magukra a figyelmemet, de most ősszel bebizonyították, hogy nem csupán egy romantikus sétát kínálnak, hanem napokat kitöltő látnivalókkal rendelkeznek.
Három város két országban
Goslar volt az a szerencsés, aki éppen átcsúszott nyugatra a háború után Németországot kettéválasztó vonalon. Quedlinburg és Wernigerode keleten maradt. Most, 2024-ben azonban én már nem látom a különbséget. Akarom mondani, utazóként nem látok különbséget; Németországban élőként még érzékelem, hogy hol bukkan fel egy-egy emlékeztető jel.
A Harz-hegység izgalmas világot kapott ezzel a szétválasztással, hiszen az erdő egy része, a hegy (a Brocken 1141,2 méteres magasságával) évtizedekig megközelíthetetlen volt egyszerű földi halandók számára. A túrázókra minimum ferde szemmel (no meg egy kalasnyikovval) néztek. A három város fagerendás házai, a várak, a templomok azonban mit sem törődtek a betűszavakkal (BRD – NSZK, DDR – NSZK), láttak ők már ezt-azt az elmúlt ezer évben. Az ugyanis, hogy ma német viszonylatban csupán kisvárosként emlegetjük őket, nem jelenti azt, hogy ne kaphattak volna egykor jelentős szerepet egy középkori birodalomban vagy egy kereskedelmi szövetségben.
Quedlinburg, a fagerendás házak királya
Késztetést éreztem a Szász-Anhalt tartományi városban, hogy magam járjak utána az ellentmondásos adatoknak, amelyek a városban található fagerendás házak számáról szólnak. Egyes források ezerháromszázat, míg mások közel kétezret emlegetnek, egy városi weboldal alapján azonban 2069 ház viseli magán ezt a különleges építészeti stílust. Számoltam, amíg bele nem keveredtem.
A macskaköves utcákon percenként hagyták el csodálkozó szavak a számat, és napokig képes lettem volna az épületek között sétálni, újabb és újabb színeket, hangulatokat felfedezni. Bárcsak valaki felkérne mind a 2069 megszemlélésére! Valahol azt olvastam, hogy a háború után felmerült a lebontásuk; pótolhatatlan veszteség lett volna.
Quedlinburgba kávézós időben érkeztünk, és miután a parkoló mellett 42 méteres magasságával önmagát felkínáló egykori védőtornyot, a Sternkiekerturmot megmásztuk, a városra nyíló panoráma emlékével betértünk egy trendi kávézóba.
Hasznos információ
A Sternkierkerturmhoz a Marschlinger Hof parkolót megkerülve, a Schlosshotel zum Markgrafen udvarán át juthatsz. Legyen nálad egy euró, mert csak annak bedobásával enged fel a toronyba a kapu. A Marschlinger Hofnál hosszan is lehet parkolni, de a lakóautók helyét nem célszerű elfoglalni. Tiszta, nyilvános wc is van a parkoló mellett.
Amikor arról írtam, hogy nem látok már különbséget az egykori kelet és nyugat között, mint utazó, akkor talán nem egészen voltam pontos. A Ruinenromantik kávézóban, a Kornmarkton arra jutottam, hogy a keleti tartományokban sokkal több a határokat feszegető, ultramodern, cool hely, mint nyugaton.
Ezen a nyáron Lipcsében is ez volt a tapasztalatom, olvastad már a lipcsei tippjeimet?
Ez a tető nélküli bisztró és kávézó a „szedett-vedett” berendezésével egyszerre volt romantikus, fancy és minőségi. Ja és nem hazudtolja meg a várost, hiszen egy 16. századi épületről van szó, amely húsz éve leégett, csak a falak maradtak. Azok most is ott állnak és elegendőek, hogy a város kultikus helyévé varázsolják.
A kávé után a Kornmarkton elkezdődött az ámulat a fagerendás házak irányába, amelyet a nem hétköznapi építészeti stílusú Szent Benedek-templom csak fokozott. Beszaladtam minden kis sikátorba, elkalandoztam távoli utcákba, belestem udvarokba, fotósom nem győzött követni.
Egy helyen álltam meg, a Marktplatzon, amely felsorakoztatott majdnem mindent, ami Quedlinburg éke: a sárga fagerendás ház és a vadszőlővel befuttatott, gótikus városháza között oldalról bekacsintott a különös templom.
A tér körül pedig évszázadok sorakoztak fel épületek ruháit magukra öltve. Csupán egy hely nem látszott innen, amit a Sternkiekerturmból már kiszúrtam, a reneszánsz kastélynak is helyet adó Schlossberg vagy más néven Stiftsberg, de arra a toronyból már vethettünk egy pillantást.
Tipp: Quedlinburgban van két kis utcácska, amelyekbe véletlenül lehet, hogy nem tévednél be, holott igazán különlegesek. Az egyik a Schuhhof, amely a városháza mellett jobb oldalon kezdődik, a másik a Hölle, amelybe tulajdonképpen az előző belecsatlakozik. A cipőkészítők (suszterek) egykori utcájában van három nagyon színes fagerendás ház, amely ma kiadó apartmanként funkcionál.
Jó lehet itt lakni pár napig, átélni belülről is ezeket az épületeket. A Booking.com oldalon is foglalhatók, amelyhez használd kérlek itt az oldalon a hirdetést, hálás leszek érte! Így keress rá a szállásra: Fachwerk-Hotel "Vorhof zur Hölle" - Quedlinburg
Aki szeretne jobban elmélyülni a quedlinburgi fagerendás házak építészetében, annak ajánlom a fagerendás házak múzeumát itt, akit pedig a helyi iparművészek alkotásai vonzanak, annak ezt a művészeti udvart, a Quartier 7-et a Marktstraße 7. szám alatt.
A dombtetőn pózoló kastélyhoz azonban a vártnál is szebb út vezetett, naná, hogy fagerendás épületek között. Az önmagában egy útkereszteződésben álló Finkenherd 1. sz. alatti házikó körül érdemes volt alaposan körbenézni. Itt található ugyanis az a hely, ahol I. Henrik számára 919-ben felajánlották a keleti frank királyság koronáját. Ez ránk, magyarokra nézve a 933-ban Merseburgnál elszenvedett vereség miatt érdekes.
Emellett itt áll egy kis téren a Klopstockhaus, Friedrich Gottlieb Klopstock német költő háza. (A rózsalánc című versét Szabó Lőrinc fordításában érdemes elolvasni itt.)
A költő háza mellett a képzőművészetekre nyitottak is találnak egy érdekes múzeumot, a Lyonel Feininger galériát.
A tér annyira nyugodt és csöndes volt, hogy örömmel ültem le az üres székekre és figyeltem a keskeny kis kávézót, a Stiftsbergen álló palotát és templomot. Az utóbbi felújítási munkálatainak köszönhettem, hogy utamat nem a Münzenberg, hanem a kastély lábánál húzódó varázslatos kis utcán folytattam. Itt betekintést nyerhettem a történelmi falak között hétköznapi életet élő quedlinburgiak otthonaiba. Tudom, nem szép dolog ablakokon belesni, de időnként mégis jólesik. Bocsánat.
A Schlossberg városrész kiemelkedő pontja I. Henrik palotája, sírja (nélküle) és a felesége által alapított kolostor a Stiftsbergen. A lakóházakhoz tartozó kiskertek között lépcsőn másztam fel a kastély kertjébe, de tovább 2024 őszén nem juthattam. Talán aki jövőre jár erre, már megcsodálhatja a felújított épületegyüttest és az új kiállítótereket (A templom és a kripta látogatható a felújítás alatt is). A kertből azonban így is jó volt ránézni a városra és a környékre.
Quedlinburgban fogalmam sem volt, hogy mi vár rám a következő napokban még a Harz-hegységben, de abban biztos voltam, hogy már ez a város megérte a hosszú utazást ide.
A ködbe burkolózó Harz-hegység
Középnémet kiruccanásunk fő célpontja a két, UNESCO világörökségi listán szereplő város, Goslar és Quedlinburg, valamint a több érdekességet is rejtő kisváros, Wernigerode volt. A települések között elterülő Harz-hegység mellett azonban nem lehetett itt elmenni. Annál is inkább nem, mert minden út átvezetett a Harz erdején.
Hiába olvastam azt minden oldalon, hogy a Harzban 365 napból 300 napon át köd van, s ez a legmagasabb pontjára, az 1141,2 méter magas Brocken csúcsára különösen igaz, reménykedtem. Naná, hogy köd volt! Mégis úgy érzem, megérte, mert a ködtől izgalmasabb lett az egész vidék.
Gőzmozdony vontatta kisvonattal vagy gyalog lehet feljutni a hegyre, s mivel Quedlinburgban olyan sokat emlegették a boszorkányokat, gondoltam, a vonat biztonságosabb, mint a ködbe burkolódzó erdő. A Drei Annen Hohne megállótól egy órát robogtunk a csúcsra és olyat láttunk, amit eddig még nem.
Derékba tört, megégett, kidöntött fák alkották az erdőt. Ilyen lehet egy pusztító erdőtűz – gondoltuk, azután kiderült, hogy korántsem csupán az erdő haláláról van szó. A Harz-hegységben több száz hektár erdőt támadott meg egy bogár okozta betegség, továbbterjedését igyekeztek megakadályozni az égetéssel, kivágással, de az erdő mint egység ezzel nem hal meg. A feltámadása zajlik, amire helyenként a halottak mellett felbukkanó ifjú fenyők jó példával szolgáltak.
A Brocken csúcsán másodpercenként reménykedtem, hogy kisüt a nap, de a köd olyan rövid pillanatok erejéig szakadozott csak fel, hogy a kamera elkattintására sem jutott időnk.
Volt azonban időnk megnézni a múzeumot, amelyet az egykori határőrség és megfigyelőállomás épületében rendeztek be. Az NDK lehallgatókészülékeit, amelyekkel igyekeztek kifürkészni, hogy mi folyik Nyugaton, izgalmas volt felfedezni.
Az erdőben kanyargó gőzösön határtalan nyugalom fogott el. A Távol a világ zajától (nem Thomas Hardy-féle értelmében, hanem olyan mai, elvonulós értelemben) szlogen itt valósággá vált. Méterek tárultak csak fel a vonat körüli tájból, vágtáztunk a ködben, élőlényt alig láttunk (boszorkányt sem). Azt hiszem, ez volt életem legkülönlegesebb vonatútja. Nézzétek meg a videót is az útról itt:
Tipp: a Harz a túrázók paradicsoma, hiszen közel 8000 km-nyi túraútvonal áll rendelkezésre, amelyek között a könnyen teljesíthetőtől az extrém túrákig találhat magának mindenki megfelelőt. Bejárhatóak azok az útvonalak is, amelyeken egykor Goethe és Heine is végiggyalogolt.
Wernigerode, a legek városa
A ködös Brocken után csöppet sem zavart, hogy Wernigerodéban csöpörög az eső. Ahogy láttam, mást sem. A favázas épületek – mert a város ugyan nem UNESCO-listás, de attól még tele van szépséggel – ragyogtak az esőben.
Wernigerode leghíresebb épülete a városháza, amelynél csinosabbat nem, de érdekesebbet találtam itt.
A város legkisebb favázas lakóháza mindössze 10 négyzetméter alapterületű, és a középkorban volt rá példa, hogy 11 lakója volt egyszerre. Na jó, a 10 négyzetméter megismétlődik az emeleten és a tetőtérben is korlátozottan. Ettől még izgalmas volt belépni a hetvenes évekig lakott épületbe a mindösszesen 170 cm magas ajtón. Ma múzeumként működik, bepillantást nyerhetünk az egykori wernigerodei lakók életébe és ráébredhetünk, hogy mennyire nagy a saját lakásunk. (A kis házat keressétek a Kochstrasse 43. szám alatt.)
Ebben a városban sem maradhatott el a helyi iparművészek udvara (Marktstrasse 1. szám alatt), ahol jól látszott, hogy itt bizony az üvegnek van kultusza. Erről később a Harzkristall üveggyárban magunk is meggyőződhettünk.
Tipp: a Harzkristall üveggyárban vezetett túrával lehet körbejárni az üvegkészítés folyamatát, amelynek végén az üvegfújók élőben készítik az üvegtárgyakat a látogatók szeme láttára. A gyár mellett hatalmas üvegáruüzlet is található. Gyermekekkel is érdekes program!
Egyik utcán le, a másikon fel, mindenhol fagerendás épületek és én valamennyit le akartam fotózni. A férjem is, de ő úgy a harmincadik után közölte, hogy itt az ideje a „Kaffee und Kuchen” szünetnek. Csak azért adtam be a derekam, mert Wernigerode egyik leghíresebb kávézója az egyik legszebb reneszánsz stílusú fagerendás épületben található. A Café Wienben jöhetett a nagy találkozás a Baumkuchennel.
Érdekesség és tipp: Tudtad, hogy a Baumkuchen készítése nagyon hasonlít a kürtőskalács készítéséhez? Ha szeretnéd látni, hogyan készül itt a környéken a 18. század óta oly népszerű sütemény, akkor egy Baumkuchen alakú házba kell ellátogatnod Wernigerodéban. A Harzer Baumkuchenben egy kis múzeumban mutatják be a finomság történetét, és persze kóstolni is lehet.
A város minden utcájában van egy pont, ahol felbukkan a közeli dombtetőn nyújtózkodó várkastély. A 12. századi alapokkal rendelkező, de leginkább 19. századi historizáló stílusú épület is arról tanúskodik, hogy a középkor uralkodói is szívesen látogattak a Harz-hegységbe. A több tucat látogatható helyiség mellett kiállításai és a kastély kertjéből előbukkanó harzi panoráma miatt is érdemes felsétálni, vagy a városi kisvonattal felzötyögni ide.
A Klintgasse 5. szám alatti ház előtt elkezdtem aggódni, hogy szédülök. Azután kiderült, hogy nem csoda, hiszen az egykori malom épülete, amely mellett álltam, sokkal ferdébb, mint a pisai ferdetorony. Upsz. És mégsem dől el. Azt írják róla, ha a pisai torony ennyire dőlne, akkor már eldőlt volna. Szerencse, hogy ez egy fagerendás ház és szélesebb. Hét fokkal van az egyik sarka mélyebben, mint a másik. Amíg malomként működött, a víz aláásta az épület egyik sarkát, de végül némi aláfalazással megmentették ezt a közel 400 éves épületet, amelyben ma városi múzeum és galéria működik.
Tipp: Wernigerode városában az is repülhet, akinek nincs pilótajogosítványa. Van ugyanis egy repülési múzeum, ahol a kiállított repülők és helikopterek mellett szimulátorban kipróbálható a repülők vezetése. Emellett található a városban egy, az NDK-dizájnt felsorakoztató kis múzeum. Sok-sok tárgyat felismerhet az, aki még a 80-as évek előtt született. Aki pedig leöblítené a számtalan látnivalót egy gyógynövényes likőrrel, annak ajánlatos benézni a Schierker Feuerstein likőr származási helyére, a Zum Roten Fingerhut gyógyszertárba, ahol vezetett túrák és kóstolók várják a Willy Drube eredeti receptje alapján, 1908 óta készített likőrök világában.
Goslari séta föld felett és föld alatt
Goslar elsősorban a kora középkori császárok miatt hívogatott. Nem a megjegyezhetetlenül sok Henrik és Frigyes után akartam kutatni, hanem azt szerettem volna látni, hogy miért volt annyira vonzó számukra ez a város a 10–13. században. Miközben az útra készültem, rájöttem, hogy ennek a legfőbb oka a városban található ércbánya, amely akkoriban komoly gazdasági tényezőnek számított.
A Henrikek palotáját alig láttuk a ködtől, de belülről is érzékelhető volt a gazdagság és a politikai befolyás növekedése.
Goslar belvárosában kicsit sem bántam, hogy a kellemetlen időjárás ellenére nem egy múzeumot választottunk, hanem a sétát egy jó kabátban, esernyővel. Itt is ott jár a történelem minden egyes emberrel az utcákon, és nem maradnak el a fagerendás házak sem, ahogy a középkori városháza is ott ékeskedik a főtéren.
Még a dukátot kakiló figura is vígan tolta ki az aranyat magából az egyik épület sarkán, és a Rammelsberg bánya történetét elmesélő harangjáték is vidáman csilingelt az eső ellenére.
A Zinnfiguren múzeum, amely az egykori cserzőmalomban működik, nemcsak az ónból készült figurákkal, a makettekbe helyezett városi történelemmel bűvölt el, hanem azzal is, hogy itt mindenki saját maga is önthet ónfigurát. Órákat lehet eltölteni ebben az apró házikóban, és végül kint alig hisszük el, hogy visszatértünk a jelenbe.
A sok élmény mellé kellett egy jó goslari torta az egyik legszebb fagerendás épületben található Barock-Café Andersben, miután elfogyasztottuk a sörös ételeinket a város leghíresebb sörházában, a Brauhaus Goslarban.
És akkor jöhetett a nagy attrakció, a bánya. Számtalanszor jártam barlangban, voltam sóbányában is a Berchtesgadenben – amelyről írtam is itt beszámolót –, de nem jártam ércbányában. Ráadásul a goslari Rammelsbergben egykori bányászok a túravezetők, és nemcsak a sötét járatokban sétálgatnak a látogatókkal, hanem bemutatják a bányászok életét is.
Nézd meg ezt a videót a bányatúránkról, amelyben további részleteket is mesélek erről a helyről!
Ezeket is láttuk a Harz-hegységben: Nem hiszed el, kedves olvasó, de még volt pár dolog, ami belefért ebbe a három és fél napba, amit a Harz-hegységben töltöttünk. Megnéztük az erősen norvég hatású templomot, a Stabkirchét, valamint a Clausthal-Zellerfeldben található, nagyon kék Heiligen Geist Marktkirchét is. Bevállaltuk az Elbingerode melletti Rappbodetal fölött átívelő, 483 méter hosszú függőhídat, a TitanRt-t, amely mellett a környék legnagyobb duzzasztógátja is található. Ellátogattunk a Michaelstein-kolostor hangszerkiállítására, és megkóstoltuk a szerzetesek halastavaiban nevelkedett pisztrángokat.
Van még valaki, akinek kétsége támadt afelől, hogy Németország közepén nem lehet eltölteni tartalmasan a napokat? Ne is legyen, mert a Harz-hegység még számos dolgot rejt, ahogy a három város mellett is vannak még látnivalók. Ezen a vidéken az sem unatkozik, aki túrázni szeret és az sem, aki inkább a városi sétákat részesíti előnyben.
Az utazásunkért köszönet illeti a Német Turisztikai Hivatalt, amelytől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a Facebookon is az oldalukat itt.
