A mélységtől kékeszöld Königssee, a sziklákról visszapattanó visszhang, a piros kupolás St. Bartholomä (Szent Bertalan) kápolna, a Watzmann és társainak csúcsa, a Sasfészek és a sóbánya elegendő ok arra, hogy Németország egyik leghíresebb (vagy talán „A” leghíresebb) vidékét feltegyük a bakancslistánkra, majd pipáljuk is ki. A csalódás szó ezen a vidéken nem értelmezhető, így a Berchtesgaden régióban tett látogatásnak csupán egyetlen kockázata lesz: még otthonról is visszahúz a szívünk a hegyek közé.
A hegy titka
Tízből hét utazó a fentiekben emlegetett természeti látnivalók és határtalan túrázási lehetőségek, kettő a történelmi atmoszféra miatt látogat el az osztrák–német határon fekvő Berchtesgadenbe. S van az az egy, aki arra kíváncsi, hogy mit rejt a hegy gyomra. Mielőtt beindulna a fantáziánk és náci kincsek titkainak feltárására gondolnánk, elárulom, hogy miért mentem én a Berchtesgadenbe (s ezzel az az egy lettem a tízből).
A történet évmilliókkal ezelőtt kezdődött, amikor Európa ezen vidékét még tenger borította. Sós tenger, amelyből végül kiemelkedett az Alpok. A tenger hosszú évmilliók alatt teljesen eltűnt, de a só ott maradt. A hegy mozgolódott, míg végül annak belsejében az értékes só megrekedt, mondjuk úgy: elraktározódott, hogy később megízesítse az emberek életét.
Az Élet sója blog szerzőjeként úgy éreztem, egyszer járnom kell egy sóbányában, s erre mi nyújthatna jobb lehetőséget, mint egy olyan hely, ahol a só fölött igazán attraktív turisztikai régió helyezkedik el.
A visszhang válasza
Az év első napjai Bajorországban köszöntöttek, s jóval szürkébbnek tűntek, mint máskor. Közel és távol hó sehol, meleg vidékre majd februárban repülünk, marad a kopár táj és a hegyek, ahol talán még lehet egy kis szépségre számítani.
Irány a Königssee!
Bad Reichenhall után, amikor megérkeztünk az Alpok csúcsai által ölelt völgybe, már tudtam, hogy nem volt rossz döntés január első hétvégéjét itt tölteni. Hó ugyan csak a hegycsúcsokon fehérlett, de ezáltal jóval kevesebb volt a téli sportokért betérő turista. A hegyoldalt színesítette a fenyőerdő, a napsütés pedig vidáman tört meg a Königssee páratlanul zöld felszínén. Egy jó császármorzsa és rumos tea után felpattantunk az egyik elektromos hajóra és kihajóztunk a Watzmann és társai által ölelt, helyenként a kétszáz méteres mélységet is megközelítő tóra.
Örömmel vettem tudomásul, hogy a tavon már csaknem száz éve elektromos hajók közlekednek, köszönhetően egy, a gímszarvasait féltő régenshercegnek. Attól tartott ugyanis, hogy a hangos közlekedés elriasztja az állatokat és akkor nem lesz mire vadászni. Megmosolyogtató, hogy a visszhangot, amely messze földön híres a tavon, még akkoriban is lövésekkel bírták válaszolgatásra (mit sem törődve az állatokkal). Ma már a hajósok, akik egyben amatőr zenészek is, a sokkal szebben hangzó kürtszót küldik el a hegyhez, amit az azon nyomban megismétel. A kürtösök szerint nincs két egyforma visszhang, ahogy két egyforma nap sincs a Königssee-n.
A piros hagymakupolák illata
A Szent Bertalan tiszteletére emelt kápolna jellegzetes, piros kupoláival minden olyan helyen megjelenik, ahol Németország látnivalóiról esik szó.
Lehet ezt túlzásnak is tartani, de ott a kápolna mellett, a hajóról, majd a parton kissé távolabb sétálva láthatóvá vált, hogy milyen tökéletes összhangot teremt itt az emberi és a természet alkotta világ. Így télen talán még hangsúlyosabbak a piros kupolák, és a füstölt hal körülöttük szálló aromáját sem nyomja el a tavasz illata. A közeli erdő misztikus, a hegyek álmosan várják a havat, a tó vize olyan tisztán csillog, hogy kedvem támadna belekortyolni.
Van még ennél is szebb, azt mondják. Az, ha továbbhajózunk a Königssee vége felé, majd átugrunk az Obersee-re és ott is hajózunk. Kellő energiával és hosszabb nappal mienk lehet Németország legmagasabb vízesése, a Röthbach-vízesés látványa is (a víztömeg több mint 400 métert zuhan le a sziklákról). Mi csak a hagymakupolákig és a füstölt halig jutottunk, mert a nap gyorsan eltűnt a hegyek mögött és egy újabb visszhanggal visszaküldött bennünket a berchtesgadeni régióba.
A panoráma színei
Reggel korán elhúztam a függönyt a kis hotel szobájában Schönau am Königssee-ben. Látni akartam, ahogy a hegyet megvilágítja a felkelő nap.
Itt nincs olyan hotel, ahonnan ne nyílna hasonlóan szép panoráma a környékre. S olyan hotel is kevés akad, amely ne viselné magán a jellegzetes, bajor alpesi házak ismertetőjegyeit: fagerendák, faerkélyek, díszes ablakok, csipkefüggöny. Mindehhez pedig párosul egy igazán tartalmas reggeli, amelyből nem hiányozhat a berchtesgadeni tej, vaj és persze a só sem, de erről majd később.
Miután tudomásul vettem, hogy ezen a januári hétvégén nem vágtázhatunk fel az Albert Speer által tervezett úton Hitler kedvenc nyaralóházához, a Sasfészekhez, másik panoráma után néztem. A Königssee-t szerettem volna a magasból szemügyre venni, de a kőház, amelyet Hitler ajándékba kapott és állítólag olyannyira szeretett, most éppen zárva tart. Talán nem is olyan nagy baj, még egy ok, hogy visszatérjünk, még akkor is, ha elvi okokból nem szívesen nézem meg, ahogy a turisták összetételéből látszik, a németek sem ezért jönnek igazán ebbe a régióba. Különös, hogy sokkal többen jelölik meg úti célnak az angolszász államokból érkező turisták között a helyet, talán náluk a filmek és regények, nálunk és a németeknél viszont az egészen közeli hatások állhatnak a háttérben.
Így történt, hogy a Jenner 1874 méteres magasságával kisegített bennünket panoráma tekintetében.
A felvonó Schönau am Königssee közepéről, egy nagy parkoló mellől indult, majd egy panorámateraszon landolt, ahonnan még úgy tízperces hegyi sétával értük el azt a pontot, ahonnan ráláttunk a tóra.
Nem volt annyira tiszta az idő, hogy az a híres kékeszöld szín látható legyen, de az alpesi táj lenyűgözött. (S a hegytető éttermében a császármorzsa is!)
Úgy szeretlek, mint az emberek az Élet sóját
Talán túlzás azt állítani, hogy az Élet sója blog annyira nélkülözhetetlen lenne, mint a só, de úgy érzem, az elmúlt években sok olvasóm életébe sikerült pár sószemet becsempésznem. Nem titkolom, hogy a blog névválasztásánál fontos szerepet játszott annak a bizonyos mesének a mondanivalója, üzenete. Szerettem volna, ha minél több embernek mutathatom meg az élmények erejét és nélkülözhetetlen voltát. A Berchtesgaden régió megtestesítette ezt az üzenetet, hiszen a természet csodás látványa mellett még januárban is elbűvölő élményekkel ajándékozott meg, többek között a pár éve ötszáz éves fennállásának évfordulóját ünneplő sóbánya meglátogatásával.
Berchtesgaden település szélén áll a bánya bejárata. Távolabb, az út túloldalán lehet parkolni, átvezetnek a folyón egy régi gyárépületnek tűnő épülethez. Csak csoportosan, vezetéssel látogatható a bánya, és azt javaslom, hogy ne öltözzetek túl, egyszerű, kényelmes ruhában, csúszásmentes talpú cipőben és egy könnyű pulóverben legyetek, amikor kiosztják az overallokat, amelyet célszerű felvenni.
A bányászokat egykor a mélybe szállító kisvonaton sorba kell ülni és indul a kaland a sóbányába egy bányász kísérővel.
Számomra a legnagyobb élményt nem is a só maga jelentette, azt itt alig-alig láttunk, hanem a bányászélet bemutatása. Alagutak, tárnák, liftek, csúszdák, kiszélesedő barlangok és elkeskenyedő járatok tűzdelték az egy órán tartó vezetést a Salzbergwerkben. Miután megtudtuk, hogyan indult a sóbányászat a 12. században a vidéken, az is kiderült, hogy bizony a sót tartalmazó vízből nem itt, hanem jóval távolabb, egy 29 km hosszú vájat és leleményes emelői segítségével már a 19. században is Bad Reichenhallban nyerték ki az értékes sót. Elképzelhetetlennek tűnik, hogyan jut el annyi tonna só a föld alatt ilyen távolságra. Eljut, de erről még később.
Ahogy az is döbbenet volt, hogy az ötszáz éves bányát már 1880-ban megnyitották a látogatók előtt, azóta turisztikai attrakciónak számít a vidéken.
Salzbergwerk talán legérdekesebb látványossága a barlangtó, amelynek vize sós, és olyan tükröződést produkál, hogy a csónakból azt képzeled, sziklák állnak alattad, holott azok fölötted nyújtózkodnak. Én a fényjátékot kihagytam volna, de a sós víz megkóstolását vállaltam. Az ujjaimon és a tenyeremen, amellyel a forrásból merítettem, percekkel később, a víz elpárolgása után, érezhetően ott porlott a só. Sajnos fotózni nem lehet, de én kisírtam az engedélyt a vezetőtől egy-két fotó erejéig. Pszt! Ne áruljuk el a bányászt!
A sós víz végállomása, Bad Reichenhall
Miután a bányából láttuk elindulni a sós vizet Bad Reichenhall felé, s mivel egy Élet sója író nem megy haza só nélkül, átautóztunk a csaknem fél órára fekvő Bad Reichenhallba, az Alte Saline sólepárlóba. S itt már tényleg a só vitte el a figyelmünk pálmáját.
A középkorban fehér aranyként emlegetett sóért itt is nagy küzdelem folyt, egyházi és világi urak szerezték meg a jogot időről időre a sólepárlás fölött. Megdöbbentő, hogy a 17. századra a sótermelés évi 370 000 mázsára emelkedett itt. Az még jobban meglep, hogy mi várja a föld alatt érkező sós vizet és milyen, már a 19. században is működő műszaki megoldásokkal nyerik ki a sót. Képzeljétek el, hogy a lepárláshoz szükséges hatalmas vízikerekek 1850. június 6. óta folyamatosan forognak, egyetlen pillanatra sem álltak meg.
Az Alte Saline már csupán múzeum, a városban kicsit távolabb található az új „sógyár”, ahol évente 300 000 tonna sót párolnak le és értékesítenek. Ez talán nem is tűnik soknak, kivéve, ha figyelembe vesszük, hogy a német ajánlások szerint egy felnőtt embernek 6 gramm sót ajánlott naponta bevinni. Gyors számítás szerint a 80 millió lakosú Németországban – most mindenkit számítunk, a csecsemőket is a könnyebb számítás érdekében – 480 millió gramm sóra van naponta szükség, azaz 480 tonnára, ez egy évre vetítve 175 200 tonna. Azaz, bőven marad exportra és más felhasználásra is. Na és nem ez az egyetlen sóbánya az országban, ahogy Európában sem, de egy biztos, igazán megfűszerezte a napunkat ez az élmény.
Berchtesgaden falu és ami mögötte van
A sós kalandok mellett bejártuk Berchtesgaden és Schönau am Königssee településeket is, ahol élveztük az alpesi falvak varázsát.
Elmentünk a Hintersee-hez napfelkeltét vadászni, de a felhők gyorsabbak voltak és levadászták az élményt előttünk. Így viszont láthattuk a másik ikonikus berchtesgadeni fotó témáját, a híres ramsaui templomot. A fagyos reggel ellenére megfogott a folyó és templom találkozása, ahogy az is, hogy az egykori sóút, a salzburgi Pinzgau és Berchtesgaden között itt futott. Milyen sok történet szóródhatott itt el a sószemekkel együtt!
S ki gondolná, hogy a mindenki által ismert Stille Nacht, heilige Nacht karácsonyi dal szövegének szerzője, Josef Mohr is dolgozott a templomban rövid ideig.
Itt győzött meg a vidék, hogy innen haza lehet menni, de tehetünk bármit, a sószemek a cipőnkön, a ruhánkon hazajönnek velünk és arra emlékeztetnek, hogy térjünk vissza.
Így teszünk, és akkor egy másik arcát is bemutatom majd a vidéknek; ezért most nem jönnek a kimaradt látnivalók, mert nem maradnak el, csak várni kell rájuk.
Sós napokat kívánok nektek!
