Mi rejtőzik a Königssee mögött? Igaz, hogy aranylift visz fel a Sasfészekbe? Mit rejteget a Watzmann? Hová tűnt egy egész falu? – Ezek a kérdések nem hagytak nyugton azóta, hogy egy téli hétvégén Berchtesgadenben jártunk. Arról már nem is beszélve, hogy az akkori, csak mérsékelten havas tájról mindenki azt mondta, látnád csak nyáron. Ezek után nem maradt más hátra, mint – kockáztatva a turistanyomást – bepakolni a Teslát (hiszen ezzel járjuk Európát, ahogy írtam is itt) és augusztusban nekivágni a Berchtesgaden újbóli felfedezésének.
Előkészületek lelkileg és technikailag
Egyre többször foglalkozom az utazás előtti felkészülés során azzal, hogy az optimális időkihasználás mellett elkerüljük vagy csökkentsük a tömegek okozta nyomást. Ezt egy olyan régióban, amely Németország húsz legnépszerűbb látnivalója között található, különösen fontosnak véltem. Éppen ezért napokkal korábban megvettem online a jegyünket a Sasfészekbe, a sóbányába és a Königssee hajójára. Merész vállalkozásnak tűnt az időjárás miatt. Berchtesgadenben ugyanis gyorsan változik az idő, váratlanul jöhet egy zápor vagy zivatar, és a panorámának bizony az alacsonyan kúszó felhők sem tesznek jót. Izgultam, de mint a helyszínen töltött négy nap alatt kiderült, felesleges volt.
Elmaradtak a tömegek (azért ha újra odamennék, akkor is online vennék jegyet), valamint a dugók a kis települések között, az időjárás tudta a dolgát (akkor esett, amikor aludtunk, vagy volt a közelünkben egy érdekes múzeum).
A lelki felkészülés kicsit nehezebb volt, hiszen a Sasfészek, vagy ahogy megépítésekor nevezték, a teaház (diplomataház) funkciója, egykori látogatói a történelem legszörnyűbb tetteit alapozták meg és/vagy dolgozták ki ott.
Ahogy az időjárásra nem panaszkodhattam, úgy a történelmi szégyenfoltot sem söpörték a hegy mélyére, sőt példaértékűen mutatták be.
Obersalzberg, az eltűnt falu
Az 1834 méter magasan fekvő Kehlsteinhaus – ahogy ma nevezik – inkább szimbólum, mintsem egy funkciója miatt kiemelt épület. Hitler ugyanis nem ebbe a házba szeretett bele akkor, amikor először Berchtesgadenbe érkezett 1923-ban. Ez az épület nem is létezett abban az időben. A politikai ambíciókra törekvő Hitlert Obersalzberg település házai, panziói (hölgyei) és az Unterbergsre nyíló kilátás ragadta meg a ‘20-as években. Olyannyira, hogy a Mein Kampfot is itt diktálta le egy bérelt házban. Később saját ingatlant vásárolt, majd uralomra jutása után közvetlen hívei is hasonlóan tettek. Olyannyira, hogy a helyi lakosságot végül teljesen elűzték és Obersalzberget kisajátították maguknak. Hitler München és Berlin után a harmadik otthonának tekintette a Berghofot. Az egykori üdülőfalu a náci diktatúra nyaralóhelyévé vált, amíg 1945-ben a szövetségesek le nem bombázták.
Obersalzberg ma sokkal inkább szól az emlékezésről, mint a nyaralásról. A dokumentációs központ – örömmel nyugtáztam, hogy nem múzeumnak nevezik – részletesen mutatja be a hely átalakulását, a Führer kultuszát, a lakosság elűzését. Külön hangsúlyt helyeznek a nagy valószínűséggel ezen a helyen kitalált, majd elhatározott és részletekig kidolgozott népirtásra is. A dokumentációs központ szembenézés a múlttal, a hely hegytetőre zárt szellemével. Aki a Sasfészekbe vesz jegyet, annak ez is benne foglaltatik a belépőjében, ahogy az Obersalzberg alá épített, mintegy hat kilométer hosszú bunkerhálózat is.
A magyar nyelvű audio guide szűkszavúbb, mint amit magunk is elolvashatunk; azt ajánlom, hogy szánjatok rá 2-3 órát (javaslom, hogy a Sasfészek megtekintése után, oda ugyanis érdemes a reggeli, kora délelőtti órákban felmenni és fent is szükség van 2-3 órányi időre a bejáráshoz, nézelődéshez) és böngésszétek végig a kiállítás anyagát. A történelem ezen a helyen különösen nagy erővel tanít és figyelmeztet.
A Sasfészek
Az egykori Berghof környékéről indulnak ma a buszok a Sasfészekbe. Az út, amelyet a Birodalom állami építésze, Albert Speer tervezett, híres arról, hogy a magasságkülönbséget egyetlen hajtűkanyarral küzdi le. A 700 méteres szintkülönbséget áthidaló, 6,5 km hosszú utat 13 hónap alatt építették 1938–39-ben, hóban és fagyban is dolgoztak a munkások. Miközben felfelé kapaszkodott a busz velünk, gondolataim az útépítők körül forogtak. Naponta tették meg az utat az Obersalzbergen lévő szálláshelyükről ide fel, dolgoztak keményen, majd este visszatértek oda. S mindezt azért, mert Martin Bormann kancelláriavezető le akarta nyűgözni Führerjét annak 50. születésnapjára. Azt a Führert, aki tériszonyos volt és aki valójában az Obersalzbergen álló Berghofban szeretett jobban időzni. Miért is volt szükség egy ilyen épületre, kilátással a berchtesgadeni, valamint salzburgi régió hegycsúcsaira?
Aki megérkezik a házhoz és elsétál a köves úton a kilátópontok irányába, az igyekszik a panorámában gyönyörködni, de úgy hiszem, hogy hozzám hasonlóan sokan gondolnak a hegytetőn arra is, hogy Hitler hatalmát, felsőbbrendűségét akarta fitogtatni ezzel a hellyel vendégei előtt. Államfők, uralkodók, külügyminiszterek, nagykövetek fordultak meg a Sasfészekben 1939 után. A német táj szépségén túl valamennyiük számára azt is hangsúlyozták, hogy lám, a német technológia egy ilyen helyen is képes építkezni. Emellett a táj nyugalmával – egy olyan kirakattal, amelyet nem ők, hanem a természet hozott létre – akarták eldugni a világ (s talán önmaguk elől is) a koncentrációs táborokat, a milliószám elesett katonákat és a lerombolt városokat.
És ezen a ponton tegyük félre (de ne felejtsük el) a nácikat. Koncentráljunk a tájra, a Königssee-re nyíló kilátásra, a hegyekre, a völgyben elnyúló Schönau am Königssee, Ramsau, Berchtesgaden településekre!
A bajor táj már tavaly nyáron Garmisch-Partenkirchen környékén (itt olvashatod a beszámolómat róla) lenyűgözött. Aki szereti a hegyvidéket, a völgyekkel, tavakkal, az ezt is imádni fogja. Magunk mögött hagyva a Sasfészket, a dokumentációs központot és a bunkerhálózatot, engedtük, hogy a természet szépsége kerüljön ismét középpontba.
(Apropó, a lift, amely a buszok megállójától induló alagút végéből felvisz a kőházhoz, nem aranyból van, sárgarézzel borították. Ez is a kirakat része volt.)
A Watzmann titkának nyomában
Az első berchtesgadeni látogatásunk során alig fordítottam figyelmet a Watzmann csúcsára. Akkor a Jennerre ruccantunk fel és élveztük a kilátást. Azóta viszont láttam Caspar David Friedrich híres festményét, és kíváncsi lettem a 2024-ben születésének 250. évfordulóját ünneplő festőt inspiráló hegyre. Már érkezésünk előtt beleástam magam a Watzmann történetébe.
Az Obersalzberg felvonója kisegített bennünket a felfelé vezető úton, így könnyebben vettük a gyalogos visszatérést a völgybe és közben végig a Watzmannt csodálhattam. Azaz, végre alaposan szemügyre vehettem a családot. Watzmann királyt, a feleségét és a gyerekeket. A legenda szerint undok és agresszív emberek voltak, akik annyi mindennek és mindenkinek ártottak, hogy végül az isten megelégelte gonoszságukat és kővé változtatta őket.
2700 méteres magasságával és három csúcsával az apuka, Watzmann eltéveszthetetlen, de némi képzelőerővel a 2300 méteres anyuka és közöttük a 2000 méteres gyerekek is felfedezhetőek. A bajor Alpok leghíresebb túrája a három Watzmann csúcson vezet keresztül. Irigylem azt, aki képes megküzdeni ezzel az útvonallal. Páratlan élmény lehet, ahogy a séta az Obersalzberg felvonó felső állomásától is az volt. Na jó, igaz, hogy közben beiktattunk egy megállót az Alpengasthof Hochlenzerben, már csak a császármorzsa végett is.
Ami a Königssee mögött rejtőzik
Schönau am Königssee település lehetne a legszebb városka a környéken, ha nem lopná el a show-t maga a Königssee és nem kényszerítené a tóhoz vezető utcát a kommersz áruk felsorakoztatására. A tipikus berchtesgadeni épületek között Romy Schneider múzeuma is feltűnik, ahogy a Jenner és a Watzmann család tagjai is.
A csúcs azonban az utca végén a Königssee színe. Hegyi tó lévén zöldje utánozhatatlan. Az elektromos hajók immár száz éve pörögnek a tavon, történetükről, ahogy a visszhangról is a téli Berchtesgaden-beszámolómban itt írtam.
Ezúttal nem csábultunk el a St. Bartholomä-kápolna piros hagymakupoláinál, hanem rögtön továbbhajóztunk Saletig, ahol 15 perces könnyű sétával elértük az Obersee-t. Kora délután érkeztünk és újra meglepődtem, mert itt sem volt olyan nagy a turistanyomás, mint amire számítottam. Az Obersee és mögötte Németország legmagasabb (470 méter) vízesése, a Röthbachfall viszont lenyűgözően festett. A vízeséshez gyalog el lehet jutni, de igazából az utolsó szakasz már csak profi túrázóknak ajánlott. Az Obersee megkerülésében is van néhány keményebb etap, de a Fischunkelalmig érdemes kitartani.
Olyan csodás nyári napokon, mint amikor mi is arra jártunk, megér egy kiszállót a St. Bartholomä is, hiszen kellemes sétával egy strand is elérhető.
Encián, az alpesi lélekmelegítő
Berchtesgadenben kiképzést kaptam enciánlikőr-készítésből. Akár már el is indulhatnék az alpesi legelőkre és felkutatva az enciánt (magyarul tárnicsnak is nevezik) főzhetném a likőrt.
Azért sok idő kell még, hogy a berchtesgadeni Grassl család nyomdokaiba lépjek, de a boltjuk és mellette a kis múzeum elmagyarázta a likőrkészítés titkát.
Az enciánkészítők fagerendás, alpesi házikókban laktak. Az enciánlelőhelyeket kapaszerű ásóval járták, kiásták a növény gyökerét, majd a hegyi patakokban megmosták. Aprították, ezután vízbe áztatták, raktak bele élesztőt és 30 napig kevergették. Ezt követte a meleg desztillálás, majd hűtés és az eredmény egy kristálytiszta likőr lett, amelyet hordókban tároltak.
Valójában ma is hasonló módon készül a likőr, hiszen csak a desztillálást gépesítették, minden más évszázados technikák mentén zajlik.
Az encián vadon nő, nem termesztik. A kiásásnál figyelnek arra, hogy a gyökérnek csak egy részét vágják ki és a földben maradt részt alaposan visszatemessék. Ezzel érhető el, hogy a növény újra és újra megerősödjön. Az „enciánvadászok” évekig nem mennek arra a területre, ahol ástak, így is biztosítják a növények növekedését.
A Grassl család likőrfőzdéjében az is kiderült, hogy az alpesi kunyhóban a család férfitagjai zenéléssel ütötték el az időt.
Grasslék 1602 óta készítik a likőrt, őszintén szólva érezhető is a hozzáértésük az ital ízén. Nekem bejött.
Ne hagyjátok ki Németország legrégebbi enciánlepárlóját Berchtesgadenben, csak ajánlani tudom!
Múzeumok esős órákra
Nem árt felkészülni arra, hogy Berchtesgaden a hegyeknek köszönhető változékony időjárása miatt időnként nyakon önti a látogatót. Ahogy fent írtam, esetünkben a négy nap alatt is többször esett, de mindig sikerült megúsznunk. Az egyik zápor ideje alatt jártuk be a már említett dokumentációs központot és a bunkerhálózatot az Obersalzbergen. Egy másik eső alatt a berchtesgadeni Wittelsbach család palotájában található művészeti és vadászati gyűjteményt néztük meg.
A palota egyébként ma is nyári rezidenciaként szolgál a Wittelsbach család jelenlegi fejének, Ferenc bajor hercegnek. Ezen túl még két olyan hely is volt a tarsolyomban, amely kisegíthetett volna eső esetén. Az egyik a Hegy Múzeuma, amelyet szívből ajánlok családoknak és a természet iránt érdeklődőknek. Erre a programra is szánjatok 2-3 órát, mert sok érdekességet lehet megtudni a környék növény- és állatvilágáról.
Úgy szeretlek, mint emberek a sót
A másik hely, amely abszolút védett az időjárástól, a sóbánya, a Salzbergwerk. Bennünket ezen az augusztusi napon a melegtől mentett meg, korántsem bántuk, hogy a kis ülővonat lesiklik velünk a föld alá. A sóbányában sajnos nem lehet fotózni, így csak arra hagyatkozhattok, amit már leírtam egyszer nektek, hiszen azon a téli kiruccanáson is bejártuk a bányát, sőt Bad Reichenhallban azt a sófeldolgozót (Alte Saline) is megnéztük, ahová a só innen Berchtesgadenből 29 km-es föld alatti vájaton keresztül jut el és kerül feldolgozásra. Olvassátok el a sóbányáról és a sófeldolgozóról írt beszámolómat itt!
További ajánlatok
Általában túltervezek, azaz sokkal több lehetőséget írok fel magamnak egy-egy út során, mint amire idő jut. Nem vagyok az a fanatikus utazóblogger, aki inkább rohan, szalad, hogy mindent megnézzen, sokkal jobban szeretem élvezni is az utazásokat. Azt viszont örömmel teszem meg mindig, hogy azt is leírom itt nektek, amire nekünk ugyan nem jutott időnk, de érdekesnek találom.
Berchtesgaden régióban az egyik kedvenc településen Ramsau. Híres a fotó a hegyi patak mentén álló templomról. Ezúttal kicsit több időt is eltöltöttünk a városkában. Sétáltunk egyik hídon át, a másikon vissza. Bekukkantottunk a házak udvarára és a templomokba is. Most nem, de télen még a városkától pár kilométerre található Hintersee-hez is ellátogattunk.
Szerettem volna látni a Ramsau határában elnyúló Wimbachklamm szurdokot, amelyben kiépített járdák és hidak teszik lehetővé, hogy a hegyi patak morajlása mellett túrázzunk. Nekünk most kimaradt, de ti itt tájékozódjatok róla és nézzétek meg, ha hosszabb ideig maradtok a régióban. (Tipp a szállásadónktól: korán reggel érdemes a szurdokba menni, talán akkor még elkerülhető a tömeg, mert szezonban bizony sok látogatóra kell számítani.) A szurdok végén indul egy hosszabb túraútvonal is, amelynek egyik állomása a Wimbachschloss, a Wittelsbach család vadászkastélya. A túraútvonalról itt tudtok tájékozódni.
A másik tippem a Ramsauból induló panorámabusz, amely a Hintersee-t köti össze a salzburgi régióban található Lofer melletti Weißbach-hal. A busz egy olyan panorámaúton megy, amelyet ugyan autóval is megtehetünk, de az egyes attrakcióknál, mint a számomra érdekességként feljegyzett függőhídnál, nem lehet parkolni. A busszal viszont könnyedén eljuthatunk oda és vissza is, hiszen naponta több járat közlekedik ezen az úton. A függőhíd mellett leszállhatunk a Klausbach-völgy számos alpesi legelőjénél és végigjárhatjuk a történelmi sós öszvérutat, érintve a Hirschbichl határátkelőt is. Itt lehet a busz menetrendjéről és útvonaláról tájékozódni.
Szánjatok időt a Berchtesgaden régióra, élvezzétek a természet csodáját, de ne felejtsétek el a történelem szavát, amely a hegyekről visszaverődő hangként figyelmeztet bennünket: a diktatúrák veszélyesek, elfogadhatatlanok és mi, emberek együtt képesek vagyunk megállítani azokat.
Az utazásunkért köszönet illeti a Német Turisztikai Hivatalt, amelytől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a Facebookon is az oldalukat.
