Utazás otthonról haza

Három éve nem élünk Magyarországon a férjemmel. Az okokat, amelyek arra kényszerítettek bennünket, hogy elhagyjuk a hazánkat, nem részletezném itt. Mindenki ismer valakit, aki külföldön dolgozik és nyilván tudja, hogy miért teszi azt. Egy dolgot mégis fontos kiemelnem, hiszen a mi döntésünkben nemcsak a jobb életminőség anyagi oldala játszott szerepet, hanem annak lelki vonatkozása is. Állandóan feszültségben éltünk, ketten dolgoztunk öt munkahelyen egyszerre (s ez nem költői túlzás).

Évekig görgettük magunk előtt a kérdést, menni vagy maradni!? S végül mentünk, Németországba, a Boden-tóhoz. A hely, ahol mindig nyaralunk, s nemcsak a turisztikai mivolta miatt, hanem, mert elfelejtettük a feszültséget, a hónap végi spórolásokat, a rossz közérzetet, s azt, hogy nem vehetünk meg egy könyvet, mert drága. Nem volt könnyű az első időszak, de ugyanakkor élveztük is az újat. Ma már ott tartunk, hogy “csak” élvezzük. Elfelejtjük lassan azokat a napokat, amelyek keserűek voltak a hazánkban, azokat problémákat, amelyekkel Magyarországon küzdöttünk. Barátok vesznek körül, jó emberek, sőt, nagyszerű emberek. A baráti vacsorák témája, ki honnan jött haza, ki hova utazik, melyik hobbijába ruház éppen be, milyen új elfoglaltságot talált, s milyen könyveket vett a héten.

S mikor utazik Magyarországra! Mi éppen most, húsvét előtt. Jó előre tudtuk már, hiszen a szabadságot tervezni kell. Évente kétszer megyünk, hetekkel korábban megszervezek mindent, kivel, mikor, hol találkozunk, milyen kulturális, gasztronómiai élményt iktatunk be. Elkezdek apró ajándékok után kutatni, olyan dolgokat veszek, amelyekkel egy kis örömöt, élvezetet adhatok a rokonoknak, barátoknak. Persze tudom, hogy nekik az a legnagyobb ajándék, hogy mi jövünk.

heimweg

S akkor közeledik a nap, elkezd a feszültség felhalmozódni bennem. S tudom, hogy nem azért, mert esetleg 1200 km-t kell vezetni (ezt már régen nem érezzük nehézségnek). Eszembe jutnak a problémák, a negatív élmények, amelyek Magyarországon értek. Görcsbe rándul a gyomrom, s komoly munkába telik, hogy megnyugtassam, csak látogatóba megyünk.

Elszomorít a reakcióm, elszomorít, hogy egy nappal korábban már legszívesebben otthon maradnék, vagy másik irányba venném az irányt. Miért váltja ki ezt az érzést a hazám, ahol felnőttem, ahol iskolába jártam, ahol az első szerelmek jöttek, ahol a legnagyobb szerelmet kaptam, ahol egy ideig még a munkám is élvezetes volt? Miért?

Szerettem a helyet, ahol laktunk, ki is használtuk a lehetőségeit. Imádom a kulturális élményeket Magyarországon és ott a család, akikkel nagyon jó leülni egy közös ebédre. S ez vár most Magyarországon. Akkor mi a probléma?

Ilyen mély a nyom, amit a kiköltözés előtti helyzet hagyott? Vagy ennyivel jobban érzem magam az új otthonomban?

Vagy egyszerűen csak haragszom a hazámra, amiért nem ott érzem magam jól? Igen, rosszul esik ez a tény, de én már jobban érzem magam otthon, a Boden-tó mellett. Félek, hogy mit találok majd a kis faluban, ahol néhány napot töltünk, a kisvárosban, ahol további napok várnak ránk. Félek, hogy sok lesz a negatívum. Félek, hogy a rossz emlékek jönnek elő, még akkor is, ha tudatosan próbálom leépíteni azokat. Félek, hogy bosszankodni fogok olyan dolgokon, amelyek egy modern, demokratikus államban nem szabadna, hogy megtörténjenek, s félek, hogy elképedem majd az árakon, amely nekem ugyan nem akkora probléma, de az ott élő emberek jóval alacsonyabb keresetéből már a “lehetetlen megvenni” kategóriába tartoznak.

 Indulás előtti este még győzködni kell magamat, hogy mennyire jó lesz újra látni a családot, a barátokat (akiket egyébként minden héten többször is látok skype-on), mennyire jó lesz a színház, a közös ebédek, a jó kis hamburgerevés Gyulán, a sok új könyv, amely már apukámnál vár. Mennyire jó lesz a barátnőmmel végigsétálni a szülőfalunkban, elmenni az étterembe, ahol megismertem a férjemet, s lángost enni, amelyet apukám frissen hoz a piacról. S igen ezek lesznek azok, amelyeket élvezni fogok, s nem akarom látni a rosszat. Nem akarok emlékezni rá, s fel akarom oldani magamban a haragot, amiért hagyta az ország, hogy elmenjünk.

Nincs harag, mert nekünk most már jobb, s lassan ezek a látogatások is jobbak és jobbak lesznek. Csak a szépre emlékezünk, s hálásak leszünk, hogy ennyire jól érezzük magunkat otthon, a Boden-tó mellett.

Miközben az autóba pakolunk már lelkes vagyok, elszállt a harag, a feszültség, elfog a Fernweh (ahogy a németek nevezik az utazási lázat), s alig várom, hogy felbőgjön a motor, s mi elinduljunk otthonról haza.

 

 

  • diamia8
    április 3, 2015 at 3:18 du.

    Ez nagyon jó lett! 🙂

Hozzászólás írása...

Az email címed nem jelenik meg.*