Élmények és érzések a portugál szigeten
Miért hatottak meg a levadák? Mi az a meseerdő? Miért nem ajánlanám magamnak újra Madeirát és miért ajánlanám neked? Mit tudtam meg a helyiekről? Mit ettem és ittam? Kérdések, amelyekre a válaszok sokkal bonyolultabbak, mint amilyennek tűnnek. Madeira nem az a sziget, amely könnyen megismerhető és kiismerhető, s nem az a sziget, ahol a látnivalók csak úgy elénk tárulnak.
Egy hetet töltöttünk Madeira szigetén, s a végére elbizonytalanodtam, hogy mit írjak nektek, tetszett vagy nem a sziget. Azt kaptam, amit vártam, vagy nem? Hazafelé a repülőn azonban arra jutottam, hogy csodálatos hét volt, mert rengeteget megtudtam erről a portugál szigetről (amiért hálás vagyok a helyi magyar idegenvezetőnek, Lindának), ha kicsit is, de megérezhettem Madeira természeti szépségét, elkényeztetett a helyi konyha és káprázatos helyen lakhattam. Csapjunk bele a látottakba és az azokat körüllengő érzésekbe!
Az időjárás, mint fő ellenség
Február az esős évszak része Madeirán. Ennek tudatában választottuk mégis ezt az időszakot az utazásunkra. Úgy gondoltam, hogy inkább egy kis eső, mint a turisták tömege. Ezt csak részben gondoltam jól. Turisták most is voltak, bár ahogy a helyiektől hallottam, közel sem olyan tömegével, mint tavasztól késő őszig. Az eső viszont sokkal kellemetlenebb élményeket okozott, mint azt reméltem. Általában nem állít meg bennünket, ha egy kirándulás alatt rossz az idő. Mindig van vízálló ruhánk, s találunk egy múzeumot vagy egy kávézót, ahol átvészelhetünk egy-egy erősebb záport.
Madeirán ez nemcsak azért okoz nehézséget, mert kevés a múzeum (s az is jobbára Funchal közepén található), hanem mert kiszámíthatatlan, hogy a reggel nyugatra jósolt felhők merre veszik végül az irányt és hol rázzák ki magukból a felesleges vizet. Meteorológus legyen a talpán, aki Madeirán időjárási előrejelzést kíván eladni. S nem, nem félek a víztől, amíg csak rám hullik, de amikor a vulkanikus kőzeten (amely nem képes elinni a csapadékot) hömpölyög, magával rántja a felszíni réteget és sárt képez, és én éppen 300 méternyi szintkülönbséggel küzdök lefelé, akkor azt gondolom, hogy inkább a múzeum. 🙂
Hasznos tipp: Madeirán legyen nálatok vízálló ruha és cipő, de figyeljetek arra is, hogy egy esőponcsó legyen a táskában, mert ha meleg van, akkor talán még mindig hasznosabb, mint jól beöltözni, ráadásul védi a hátizsákot is. A sziget időjárásának kémlelésére mi a windy.com oldalt és applikációt használtuk, ez tűnt a legbiztosabbnak.
A megható levada
A talpunk alá sarat képező esővíz ellenére a levada, a sziget vízgyűjtője volt az első megható érdekesség számomra. Órákig követtük ennek a kiépített árokhálózatnak egy szakaszát, szó szerint hegyen-völgyön át.
Több száz éves technológia, amely még ma is képes kiszolgálni a helyi lakosságot. Manapság, amikor a technika elképesztő csodákra képes, akkor talán még jobban megemeljük a kalapunkat azon emberek előtt, akik évtizedeken át a két kezükkel építették a szigeten ezt a vízgyűjtő hálózatot. A csatornák mellé ún. szervizút is készült, amelyet most a túrázók is használnak. A szervizúton járnak a levadák őrei, akik a víz zavartalan lefolyásáról gondoskodnak.
Így juthat el az égiek által kilöttyintett víz egy funchali fürdőkádba. A fúrt kút nem opció, hiszen a vulkanikus kőzet nem őriz talajvizet. A levadák kiépítésének nehézségeit csak az érzékeli, aki maga is megküzd a magassággal és a természettel. Ezért, amikor végre leértem egy ilyen szakasz alján a parkolóhoz, kicsordult a könnyem tiszteletem jeléül az egykori építőmunkásoknak.
Hasznos tipp: levadatúrát ne csak a közösségi médiában megjelenő fotók alapján válasszatok! Sok-sok levada fut extrém helyeken (nem véletlenül írtam, hogy meghatott a kemény munka, amivel építették). Mindenképpen ajánlom, hogy nézzétek meg a nehézségi fokát, vessétek össze az időjárással, évszakkal, a saját képességeitekkel, és ha tehetitek, akkor kérjetek olyan segítséget is, mint nekünk volt Linda. A levada nem egy egyszerű erdei séta. Vigyetek magatokkal túrabotot, a bőröndben elfér és alig van súlya, de a túrák alatt nagy segítséget nyújt! Mi a Parque Ribeira Primeira mellett indultunk el egy 5 km-es levadára, amelynek végén a Miradouro da Portela látványa tárult elénk. Ez Linda egyik kedvenc levadája volt, szerencsére kevés túrázóval, csodás növényzettel és kilátással (már amennyit a felhők megengedtek). A levadákról itt a Visit Madeira oldalon is sok információt találtok.
A meseerdő titka
Bettencourt Kajli Lindával, a madeirai helyi idegenvezetővel nem az utazás, sőt nem is az eredeti szakmánk (mindketten jogászok vagyunk) hozott össze, hanem az írás szeretete. Évekkel ezelőtt találkoztunk a közösségi média felületén egy írói oldal kapcsán, majd készítettem vele egy interjút Madeiráról az Élet sója blogra. Pár hónapja pedig több, a világ különböző pontján szorgoskodó magyar idegenvezetővel készült cikkemben is szerepelt. Linda közösségi posztjain mindig ámultam, a szebbnél szebb helyek mellett sugárzott a fotókból a Madeira iránt érzett szerelme. Amikor pont került az utazásunkra a szigetre, akkor rögtön tudtam, hogy találkozni szeretnék vele, sőt valami olyat kérek tőle, amit általában nem szoktam, legyen nekünk is az idegenvezetőnk egy-két napig a szigeten.
Szuper döntés volt őt erre kérni, s nemcsak azért, mert olyan helyekre vitt el, amelyeket valószínűleg magunkban meg sem találunk, hanem mert használható információkkal látott el. Szerintem Linda idegenvezetői tudására nem szabad sajnálni a pénzt Madeirán, ennél jobb befektetést nem tudok elképzelni. S ha hiszitek, ha nem, nem kért meg arra, hogy ilyen reklámszöveget írjak róla.
Megkért azonban másra, méghozzá arra, hogy az általa olyannyira kedvelt babérerdő (Linda meseerdőnek nevezi) helyét ne áruljam el, ne posztoljam ki, mert akkor véget ér a mese.
Ez az öreg babérerdő ugyanis egy 1150 méter magasságban elnyúló fennsíkon áll, ahonnan csodás a panoráma az óceánra, de az szinte bárhol elérhető a szigeten. Itt sokkal izgalmasabbak a fák, amelyeket a szél s az évszázadok úgy alakítottak, hogy az emberi képzelet kis megerőltetéssel a leghíresebb mesefigurákat, állatokat fedezheti fel bennük.
S miután azt állítottam, hogy az időjárás kiszámíthatatlan, s innen nyíló csodás panorámáról beszéltem, el kell mondjam, hogy a mese- és állatfigurák pillanatok alatt magukhoz szippantottak néhány felhőt, amivel még misztikussá is varázsolták a környéket.
Játsszatok el azzal, hogy találgatjátok, kit vagy mit utánoz a fa a felhők között! Nekünk a 4-5 fok ellenére óriási élményt jelentett. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)










Helyiek és helyi helyek
Milyenek a helyiek? Az első, ami eszembe jut róluk, hogy tiszták. Az egész sziget tiszta, még kukát is alig láttam, nemhogy szemetet. A helyiek azonban nem mindig kedvesek, de talán ez csak a látszat. Nem mosolyognak oly sokat, néha még a bosszúság is kiül az arcukra, de az biztos, hogy amire vállalkoztak (ételkészítés, sofőrködés, takarítás stb.), azt becsülettel megcsinálják. Bármennyire kerestem is volna a hibát a szállodában (igazából nem kerestem) vagy egy-egy étteremben, nem találtam semmit. S ez megnyugtató volt.
Az azonban nem nyugtatott meg, hogy a helyiek bizony szegények, s néhány tehetős család tartja a kezében a szigetet, mindenki más nekik dolgozik. Amikor Funchalban bolyongtunk, feltűnően sok új lakóépületet láttunk, millió pazar szállodát, de vidéken, a hegyek közötti kis településeken már bizony elénk tárult a szegénység is.
A helyiekkel való találkozásom egyik életre szóló élménye az a férfi volt, aki Santana egyik kis utcájában megmutatta, hogyan éltek a szülei, amikor ő született. A ház a tipikus madeirai házak (háromszög alakú, nádfedeles épületek, amelyeket még az első telepesek kezdtek építeni a szigeten a 15. században) egyike, de a berendezése még eredeti, ezt a férfi fotókkal is bizonygatta. Hatvan év, ennyivel korábban még ilyen életkörülmény jutott a legtöbb madeirainak. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)





Santanában találhatóak kirakatházak is, amelyek nagyon cukik és vehetünk bennük eredeti madeirai csipkét, banánfát vagy madeirai bort, de azok már távol állnak az eredetiektől.
Hasznos tipp: a férfi régi háza a R. Dr. João Abel de Freitas Médico 2. szám alatt található Santanában (ha betértek, akkor adjatok neki pár eurót és cserébe még egy pohár finom kávélikőrt is kaptok). Ebben az utcában több régi épület is van, de azok nem látogathatóak. A város megér egy nagyobb sétát, mert elszórtan is találhattok még régi épületeket vagy azokra hasonlító újakat és kiváló pékséget, kávézót is (de erről majd még részletesen írok).
A Szent Lőrinc-félsziget varázsa
A Ponta de São Lourenço, azaz Szent Lőrinc-félsziget egyszerre tipikus madeirai hely és nem az. Ezen a 9 km hosszú és 2 km széles félszigeten ugyanis nincs erdő és buja növényzet, sőt még elvétve sem találunk fát, viszont a vulkanikus eredetű kőzet (a legkülönfélébb színeivel a sötét trachittól a vörös tufáig) jelen van, és hagyta magát a szelek s az erózió által különleges alakúra formálni.
Miután az eső beleszólt a túrázási terveinkbe, úgy döntöttünk, hogy hajóval közelítjük meg a félszigetet. Miért gondoltuk vajon, hogy a csapadék, amely a vulkanikus kőzet felszínét ragacsos sárra változtatja, a hajón kevésbé lesz zavaró? Egy biztos, még soha nem hajóztam nyitott csónakkal az óceánon szélben, esőben, 10 fokban. Ez is egy élmény volt, nem is akármilyen. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)








Élveztem, mert a Szent Lőrinc-félsziget még így is gyönyörű színekben pompázott, ahogy az óceán is. S végül, ahogy már Madeirán megszokott ilyenkor, kisütött a nap is. A hajósok pedig, miután nem volt nagy turistanyomás, szívesen mutogattak meg nyugodtan mindent újra, eső nélkül is. Így láthattam a galambok barlangját, a Kopár-szigetekről (llhas Desertas) idáig merészkedő barátfókát, az Elefánt-sziklát, a félsziget végén, apró, különálló szigeten található legrégebbi madeirai világítótornyot, a vulkanikus kőzet változásait és a szebbnél szebb sziklaképződményeket. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)





S így történt, hogy a félszigeten már bujkáló napsütésben túrázhattam a csodás madeirai violák között, hallgatva az óceán hangját, a sziklák és a madarak válaszát. Itt éreztem azt ülve egy szikla szélén, hogy Madeira sziget mivoltából adódó elszigeteltsége mennyire felszabadító is lehet. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)







Hasznos tipp: a félsziget közepén található Ponta de São Lourenço parkolóból indul a gyalogtúra útvonala a sziget oázisáig. Csodás út, de esőben készüljetek arra, hogy bizony itt nehézséget okoz a sár. Az út jó időben nem mondható megerőltetőnek, lassan is teljesíthető másfél–két óra alatt. Oda-vissza 7-8 km az út, így már négy óra is lehet. Én viszont azt javaslom, hogy csak az egyik irányba túrázzatok, és a visszautat hajóval tegyétek meg. Ha befele hajóznátok, akkor a parkolótól le kell gyalogolni a Quinta do Lorde kikötőbe és ott keresni a Madeira Sea Emotions céget (a kikötőben van egy irodájuk, az út a kikötőig egy szállodakomplexumon át vezet). Ha kifele hajóznátok, akkor a félsziget túraútvonala végén van egy oázis, ott is lehet jegyet venni a hajóra és pár lépés onnan a kis kikötő, ahonnan indul a hajó. Válasszátok a leghosszabb utat a hajón, mert azzal sok csodát láthattok még a félsziget mentén.
Funchal, a kráter királya
Madeira fővárosa, Funchal az édesköményről kapta a nevét, amikor a híres portugál hódító Tengerész Henrik megbízásából João Gonçalves Zarco portugál hajós fájós szemmel 1420-ban megérkezett Madeirára. A hajós óriási édesköményligeteket talált a mai főváros helyén, és ezzel a növénnyel kúrálta a szemét. Így amikor 1421-ben megalapította a várost, nem volt kérdés, hogy a Funchal, azaz édeskömény nevet kapja a hely.
Szeretitek az édesköményt? Ezt az ízében egyszerre édeskés, keserű és ánizsos zöldséget?
A mi konyhánkban rendszeresen jelen van, nemcsak fűszerként, hanem a gumóját is felhasználjuk több ételhez. Különös ízvilágot kölcsönöz az ételnek, olyat, amelyről nem tudod eldönteni, hogy szereted-e, de ha nélküle készíted el az ételt, akkor az nem lesz kellően ízletes. Azt hiszem, Madeira fővárosa éppen ilyen. Édeskés, keserű, ánizsos, magával ragadó, de szabadulnál is tőle.
Szerettem sétálni a régi, halászfalura emlékeztető Zona Velha éttermei, kocsmái, színes ajtajai között, de élveztem a parti sétányt is, ahogy a nyugati városrész mozaikos utcáit, kávézóit is. A portugál gyarmatosítások korára utaló épületek jellegzetes fehér, szürke színein túl a város megvillantotta a színes oldalát is. Este hazatérni Funchalba (leginkább nyugatról nézve) egy igazi élmény volt. Az egykori vulkán kráterjének oldalában fekvő város elszórt fényei csillogó szőnyeggé varázsolták a helyet.
A nappali világ csúcspontja a kikötő környékéről induló libegő és annak egyik végpontjában álló Nossa Senhora do Monte katedrális volt. Ez ugyan már csak tágabban véve a főváros része, de szerintem a kilátás a városra és a bekukkantás a lakóépületek udvarára megmutatja Funchal édes oldalát. Nem beszélve arról, hogy a katedrális körül nemcsak Madeira természeti szépsége, hanem a világ trópusi és mediterrán növényzetének páratlan csodája is megtalálható.
Két napot töltöttünk a fővárosban és környékén, sokat kaptunk ezen rövid idő alatt is, de még bizony elmaradásaink is keletkeztek. Az biztos, hogy Funchalban úgy éreztem, hogy Madeira többi része, természeti szépségei átütőbbek, de közben vágytam is a kulturális, történelmi információkra. A kertek pedig pótolták a természetet. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)




Hasznos tipp: Funchalban javaslom elsőként a céltalan bolyongást, azért, hogy átéljétek a város lüktetését, hangulatát. Térjetek be kis éttermekbe, kávézókba (ajánlok majd a másik, Madeira gasztronómiájáról szóló cikkemben néhányat), és ne hagyjátok ki a Monte-hegy felfedezését. A Montéra mi libegővel mentünk, megnéztük a katedrálist (ahol az utolsó magyar király, IV. Károly nyugszik), de kihagytuk a trópusi kertet. A katedrálistól újabb libegővel jutottunk át a botanikuskertbe, ahol nemcsak őshonos, hanem a szigetre behurcolt és megtelepített növények tömegével találkoztunk, majd ismét a libegővel jöttünk le. A múzeumok közül hármat ajánlanék, az egyik a Bormúzeum a Blandy’s Wine Lodge mellett (itt a madeirai likőrborokat kóstolni is lehet, erről is írok majd a gasztronómiai cikkemben), a másik az elektromosság múzeuma, a Museu da Electricidade és egy városi hivatalnok 20. századi lakóháza berendezve és helyet adva a Madeirán fellelhető csempéknek is. Ez a Casa Museu Frederico de Freitas engem elvarázsolt, mert betekintést kaphattam egy jómódú madeirai polgár mindennapjaiba és műgyűjteményébe (ismét egy műgyűjtő, mindig az utamba kerülnek, ahogy Stockholmban vagy Nizzában korábban). Ezek mellett persze ott a Cristiano Ronaldo múzeum és a sziget történetét bemutató múzeum is, amelyeket szintén érdemes felkeresni. A kertek közül ajánlom még a Palheiro Gardenst, amely Funchal mellett egy magaslaton található. Angol úr és amerikai felesége keze nyomát viseli a 20. század első évtizedeiből, de ma is gondos kezek felügyelik. Fürdésre nehéz helyet ajánlani, mert Madierán kevés a homokos part, azok a helyek, ahol az óceánhoz közel juthatunk, inkább fekete (vulkanikus) kavicsos partok. Én élveztem ezeket, de aki még különlegesebbre vágyik, annak ajánlom Funchal közelében a Piscinas Naturais da Doca do Cavacast, azaz a lávamedencéket.













(A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)
Hegyek és partok
Madeira középső területén fekszenek a sziget legmagasabb hegyei. A Pico do Arieiro és a Ribeiro Frio, mint a leghíresebbek, a maguk 1800 méter körüli magasságával nem számítanak túl nagynak, de ha belegondolunk, hogy ezek is vulkanikus eredetűek és közelről szemügyre vesszük a környéküket, akkor megértjük, hogy miért is kell látni őket.
Korán reggel indultunk a Pico do Arieiro-hoz, mert itt a csúcshoz közel van parkoló, így a mi kevésbé hegymászó alkatunkkal is számíthattunk egy csúcstámadásra. Útközben – a sok hajtűkanyar mellett – az időjárás is állandóan idegesített. Felhők mindenhol, holott a radar szerint sütni kellene. S lám, amikor megérkeztünk a parkolóba, a felhők fogták magukat és eltűntek. Így láthattam, hogy milyen változatos alakzatokra képes a vulkanikus kőzet.
Hasznos tipp: a Pico do Arieiro-tól (1818 m) kiépített és nem is veszélyes, inkább kissé megerőltető túraútvonal vezet Madeira legmagasabb csúcsához, a Ribeiro Frio-hoz (1862 m), úgy, hogy közben elhaladunk a Pico das Torres (1851 m) mellett. A 7 km-es szakaszon van 300-400 méter szintemelkedés, számos alagút (az egyik szárnyon), ahol jó, ha van nálunk fejlámpa vagy zseblámpa. A túrákról a Visit Madeira oldalon sok információt találtok.
A hegyek között autóval is élmény volt a bolyongás, mert betekintést nyerhettünk a vidéki Madeira életébe. Leginkább az a megdöbbentő, hogy milyen nehézségekbe ütközött itt a közlekedés még pár évvel ezelőtt is. Az utaknak és a közlekedőknek kis területen óriási szintkülönbséget kell legyőzni. Mi a Pico do Arieiro-tól a tenger felé vettük az irányt, ahonnan újra nekivágtunk a hegyeknek. Pár óra alatt csaknem 3600 méternyi szintkülönbséget győzött le a kis bérelt autónk.
A hegyeknél is jobban vonzott az óceán. Igaz, hogy Madeira nem a homokos partok Mekkája, de talán éppen ezért volt különleges a Seixal melletti strand, São Jorge vagy Garajau. Mindegyik kavicsos strand apró különlegességgel. São Jorge mellett a 16. századi cukornádmalmok településének romjai,
Seixalnál a partról nyíló látvány és a lávamedence,
míg Garajau strandján (ahová a híres riói Krisztus-szobor kicsinyített mása mellett egy libegővel jutottunk le)
a szikla falába vájt út varázsolt el. Nem könnyű a köveken megállni és gyalogolni, de a hullámok és a kövek találkozásának hangja meditatív.
A sziget délnyugati partja mentén
Jártunk délkeleten, északon, de én kíváncsi lettem a Funchaltól nyugatra eső partszakaszra is. Rögtön elhajtottunk a legnyugatibb pontig, ahol a Ponta do Pargo világítótorony áll. Már útközben feltűnt, hogy itt is más a növényzet, mint a sziget erdős részén vagy a kopár Szent Lőrinc-félszigeten. Határozottan skóciai hangulat uralkodott a környéken. Szívesen sétálgattunk a fennsík tetején, a világítótorony és a közelben fekvő teaház között. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)



Innen indultunk visszafelé, a főváros irányába, s útba vettünk olyan halászfalvakat, mint Paul do Mar, ahol még vízeséssel is megajándékoztak a hegyek, vagy a közeli Jardim do Mar és Madalena do Mar.
Az utóbbi településen jártunk be egy banánültetvényt (erről majd a gasztrós cikkben mesélek), és itt hallottunk egy érdekes legendáról, miszerint a mi I. Ulászló királyunk, aki a magyar történetírás szerint meghalt az 1444-es várnai csatában, mégsem halt meg ott, hanem kalandos úton Madeirára jött és itt megnősült, letelepedett, Tengerész Henrik támogatásával. A faluban a templom és a közelében egy régi kastély építését I. Ulászlónak tulajdonítják. Különös legenda, amelynek valóságalapjára nincs bizonyíték, de az már önmagában érdekes, hogy egy ilyen távoli szigeten egy magyar (és lengyel, hiszen Jagelló volt) király neve felmerül.
A nyugati part települései közül az én személyes kedvencem Câmara de Lobos település volt, ahol Churchill is járt. A városka kikötője a színes halászcsónakokkal ikonikus madeirai kép, de a szűk utcák az újrahasznosított anyagokból készült ajtókkal és virágtartókkal, valamint a mámorító ponchát (madeira rumos, gyümölcsös itala, lesz még róla szó, mert nagyon ízlett) árusító kiskocsmákkal igazán elbűvölő hely. (A fotókra kattintva azok nagy méretben is elérhetőek!)






Hasznos tipp: Câmara de Lobos mellett található a Girão Skywalk üvegpadlójú kilátó, amelyet csak azoknak ajánlok, akik nem küzdenek a tériszonnyal. Funchaltól nyugatra haladva érdemes a part menti utat választani a gyorsforgalmi, alagutakkal tűzdelt út helyett. Ezek kanyargósabbak, de sokkal látványosabbak. Ha itt is nyitottak vagytok egy kis művészetre, akkor a Madeirai Kortárs Művészeti Múzeumot ajánlom (Mudas), amelynek modern épülete és egyben középkori származása a kiállítások mellett is megkapó. A múzeum Jardim do Mar és Madalena do Mar között található.
Rum, bor, poncha, espetada, boca de caco és banán – kulináris kalandjainkról, amelyek az utóbbi idők legizgalmasabbai közé tartoztak, hamarosan jön egy újabb cikk itt a blogon. Kövessetek és figyeljétek a megjelenést!
A fentiekből látható, hogy milyen sokat kaptunk Madeirán, de az is látható, hogy mennyi mindent kellett volna még tennünk ahhoz, hogy a sziget valódi arcát is lássuk. Azt ajánlom, hogy csak az induljon el Madeirára, aki jól bírja a gyaloglást, akár hegynek fel és le is, aki nem riad meg az időjárás szélsőséges változásaitól (egy órán belül jártunk 3-4 fokban és 20 fokban is, áztunk és melegünk is volt ugyancsak egy órán belül). Aki nem homokos parton akar sétálni, de élvezné az óceánt, aki az állatoknál jobban szereti a növényeket, aki nem kulturális, hanem erőt próbáló kalandokra vágyik, s aki nem keresi a látványos európai városokat, annak Madeira kiváló választás. Ja és aki jókat akar enni, de erről hamarosan egy egész cikkben mesélek itt a blogon!