Dél-Franciaországban, Nizza mellett található a Saint-Jean-Cap-Ferrat-félsziget. Néhány évvel ezelőtt, amikor az utazásra készülődtem arra a vidékre, a térképen tűnt fel ez a félsziget. Némi utánaolvasás után kiderült, hogy rejt valamit, ami engem biztosan izgalomba hoz.
A villa
Egy nő villáját, olyan helyet, ahonnan nemcsak páratlan kilátás nyílik a Nizzai-öbölre, hanem ahol a villában felhalmozott műalkotások s a kilencféle stílusban létrehozott kert izgalmas világa történeteket rejthet.
Inspirációs hely, ahogy itt a szerzői oldalamon elneveztem.
Ilyen hely volt már korábban egy házaspár, Wilhelmina és Walther von Hallwyl stockholmi otthona, a gorlicei Długosz-kastély vagy karthauzi szerzetesek svájci otthona. Nemcsak a hely, hanem az ott élt emberek s az őket körbeölelő történetek is hatnak rám.
Így éreztem mind a két alkalommal, amikor Béatrice Ephrussi de Rothschild Nizza melletti villájában jártam. A blogon akkor már írtam egy élménybeszámolót a helyről, de most egy történet is megszületett arról, kivel kellett csatát vívnia Béatrice-nak a telekért, amin ma a villa áll. Mielőtt kihallgatnánk egy gazdag francia hölgy és a belga király beszélgetését a 20. század első éveiben, röviden bemutatom Béatrice-t.
Béatrice Ephrussi de Rothschild
„Béatrice bájos és intelligens volt. A Jacques Doucet által készített, tizennyolcadik századi ihletésű ruhákba és Caroline Reboux által tervezett kalapokba öltözve úgy nézett ki, mintha Nicolas Lancret festményéről lépett volna ki” – írja róla a villa – amely ma múzeum és látogatható – weboldala.
Béatrice 19 évesen ment hozzá Maurice Ephrussihoz, egy nála 15 évvel idősebb, orosz származású párizsi bankárhoz, aki szülei barátja volt. Házasságukat 1883. június 6-án ünnepelték meg a párizsi Rue de la Victoire zsinagógában.
Béatrice számára a házasság hamar megromlott, férje szerencsejátékos volt és idővel adósságai meghaladták a 12 millió aranyfrankot. A Rothschild család úgy döntött, hogy nem finanszírozza a férfi kicsapongó életét, válást kezdeményeztek, amelyre 1904-ben, 21 év házasság után sor is került.
A válás után Béatrice egyik nagy szenvedélyének, a műgyűjtésnek szentelte figyelmét. Éles szemét és a szép tárgyak iránti ízlését családjától örökölte. A család mottója az „Ars Patriae Decus” volt: „A művészet a haza becsülete”.
Béatrice apja 1905-ben meghalt és a hölgy hatalmas vagyont örökölt. Még ebben az évben elhatározta, hogy megépíti álmai otthonát a Cap-Ferrat-félszigeten Nizza mellett. Amikor először fedezte fel ezt a telket, azonnal elcsábította a környék szépsége. Volt azonban egy aprócska probléma, más is szemet vetett a helyre, II. Lipót belga király személyében. Elképzeltem, ahogy az okos, bájos és gazdag Béatrice találkozik a korántsem szimpatikus királlyal és igyekszik eltéríteni a földdarabtól. A beszélgetés fikció, de a történelmi eseményekre történő utalások (sajnos) igazak (lásd kongói mészárlás).
A király és a föld
– Ismeri a misztrált, Felség?
– A szélre gondol, Madame Ephrussi, ami minden franciát őrültté tesz? Még nem volt hozzá szerencsém, de nem hiszem, hogy létezik olyan szél, amely egy belgát meglepne.
– Erre ne vegyen mérget, Felség, a mi misztrálunk nemcsak egy közönséges szél. S ez a félsziget az egyik kedvenc helye.
– Nizza sugározza magából a forróságot, így nem bánom, ha időnként benéz hozzám a maguk misztrálja. Tetszik nekem ez a földdarab.
– Ideális hely, ha valaki feltűnést akar kelteni, itt nem bújhat el sem az olasz, sem a francia tekintetek elől, Felség.
– Gondolja, hogy megveszem a Côte d’Azur legszebb földdarabját és beásom magam a föld alá?
– A kongói ügy miatt véltem úgy. Azt hallottam, nincs jó megítélése Európában annak, amit ott műveltek az őslakosokkal. Annyi áldozat a gumi és az elefántcsont miatt?
– Az ön családjában sem kell a vagyon mögé nézni, Madame Ephrussi, vagy szólítsam inkább Madame Rotschildnak? Ahogy elnézem azt a zafír nyakláncot a keblén, nem tudom eldönteni, hogy a tenger színe itt a nizzai öbölben a szebb, vagy ez a drágakő.
– Biztosíthatom róla, Felség, hogy ehhez a nyakékhez nem tapad vér, nem úgy a tengerhez itt a lábunk alatt. Jöjjön, lépjünk közelebb a szirt széléhez! Látja? Erről beszéltem.
– Katona vagyok, hölgyem, nem rémiszt a mélység.
– A sziklákról beszélek, Felség. Jó néhányan azt hitték, hogy építhetnek olyan házat a Saint-Jean-Cap-Ferrat-ra, ami ellenáll a misztrálnak, de ebbe a talajba senki nem fúr bele.
– Túlbecsülik maguk azt a szelet, s ahogy elnézem, meg sem moccannak a fején Caroline Reboux tülljei. Ha ilyen az a híres szél, akkor csak jöjjön, megküzdök vele.
– Meglep, Felség, ismeri Caroline-t?
– Nem mernék hazamenni egy ilyen kalap nélkül, a feleségem a belga palotám leghidegebb szobájába száműzne. Ne örüljön, ő az egyetlen, aki eltéríthet az akaratomtól.
– Mit akar tenni ezzel a kopár francia földdel itt a félsziget szélén?
– Palotát építek, egy nyári rezidenciát. Köré erődöt húzunk, nehéz idők jönnek, Európa változások előtt áll, ez egy jól védhető hely. Én felkészülök, Madame, eszem ágában sincs úgy járni, mint a maguk valamelyik Lajosa.
– XVI.
– Hogyan, kérem?
– XVI. Lajosra gondolt.
– Hogy tudják ezeket maguk számon tartani? Miért rikácsolnak úgy a sirályok, le kellene lőni őket.
– Nem szeretik az idegeneket, Felség.
– Az ott már Olaszország?
– Nem, az még a Monacói Hercegség, Olaszország mögötte fekszik. Nincsenek jóban a monacói herceggel, ahogy hallom.
– Gőgös majom, inkább Nizza felé tekintgetek.
– Igaza van, ott szebb a tenger, de sok az orosz, nem önnek való társaság.
– Ki nem állhatom őket. Hogy maguk, franciák kiket be nem engednek ide; azt ajánlom, jobban válogassák meg a társaságukat.
– Már késő, Felség. Itt van ez a csodás félsziget és tudja, kinek van itt villája? Angol lordnak, magyar főúrnak, marokkói hercegnek és még egy egyiptomi királyi unokának is. Ilyen szomszédokra számíthat itt.
– Mi az ott?
– Hol, Felség?
Madame Ephrussi alig tudta követni az óriási léptekkel, az üres földdarab közepe felé vágtázó belga királyt.
– Mimóza, Felség – közölte a hölgy, amikor a király mellé ért. A férfi a fa egyik ágán pompázó sárga virágfürtért nyúlt.
– Ne törje le, ha megteszi, egy, az ön számára oly kedves nő szíve megszakad.
– Ugyan már, Madame! A franciák babonások? Ezt még soha nem hallottam.
A Madame mosolyogva figyelte, ahogy a király megküzd az erős ággal. A virág lehullott, de az ág nem tört el.
– Látja, Felség, ilyenek vagyunk mi, nők, kemények, állhatatosak. Bármit megszerezhetünk!
A király az egyik, távolabb álló katonája felé intett és utasította, hogy csonkolja meg a mimózafát.
– Azt hiszi, amit Kongóban tettek, az itt is beválik? Ez itt Franciaország, Felség. A mimóza szeret itt élni, ahogy mi, nők is. Ezt a növényt nem irthatja ki erről a félszigetről.
A Madame túl messzire ment, a király előrántotta kardját és ő is kaszabolásba kezdett. A növény nem engedett az erőszaknak.
– Adja fel, Felség!
– Eszem ágában sincs, engem egy növény nem győzhet le.
– Adja fel, hogy megszerzi ezt a földdarabot.
– Egy nő sem győzhet le! – kiáltotta a belga király, és újra nekiesett a mimózának.
– Ön katona, nem igaz? Méghozzá tapasztalt katona – mondta Madame Ephrussi, és megérintette a leizzadt, kimerült kardforgató király karját.
A férfi kihúzta magát a mimóza sárga virágainak közepén állva és bólintott.
– Harcolt már nővel?
– Hogy gondol olyat, Madame?
– Akkor most fog, mert nem hagyom, hogy öné legyen ez a csodás földterület, itt én építek villát.
Így történt, hogy Béatrice Ephrussi de Rothschild megküzdött a belga királlyal a Nizza mellett elterülő Saint-Jean-Cap-Ferrat-félsziget azon földdarabjáért, amin ma is áll a számtalan műalkotást és kilenc különböző stílusú kertet magába foglaló villa. Az épület valamennyi ablakán bekúszik a Madame Ephrussi zafír nyakláncának színét idéző tenger, amelyen a misztrál olyan habos hullámokat kavar, mint egykori úrhölgye ruháinak fodra.