Mallorca, a mediterrán csoda

Kék, zöld, sárga és világosbarna – ezek Mallorca, a spanyol Baleár-szigetcsoport legnagyobb szigetének színei. Kék a tenger, de még mennyire kék, zöld a természet a hegyoldalon és az olajfaligetekben, sárgák a citromok és a narancsok, amelyek fürtökben lógnak a fákon, barnák a kövek, amelyekből a középkori falvak épültek és barnás a homok a tengerparton. Hazaértünk Mallorcáról, kipakoltam a bőröndjeinket, belevetettem magam a munkába, de ha behunyom a szemem, akkor még mindig Mallorca színeit látom. Azt hiszem, a számtalan kétséget legyőzve, jól tettük, hogy meglátogattuk ezt a földközi-tengeri szigetet. Engedjétek meg, hogy meggyőzzelek titeket, vegyétek fel a bakancslistátokra Mallorcát!

Az ötlet

Kétségekről beszéltem? Nos, igen, hiszen a turizmusban is vannak pletykák, nemcsak a piacon, s mint tudjuk, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Mallorcáról az a hír járja, hogy bulisziget, ráadásul rendszeresen ellepik a vakmerő bicajosok, s az angol és német társadalom kevésbé igényes rétegeinek kedvelt úti célja.

Magam is beraktam ebbe a skatulyába, s jó mélyre dugtam egészen addig, amíg egy filmben fel nem tűnt a sziget nyugati partvidéke és egy osztrák főherceg márványtemploma egykori villája kertjében. Ehhez társult az április elejére ütemezett szabadság, amikor már éppen elég volt a télből, a hektikus német tavaszból, s őszintén szólva kicsit a német látnivalókból is (holott 2021-ben olyan káprázatos vidékeket mutatott meg nekünk Németország, mint az Ostfriesland északon és a Mosel-vidék nyugaton). A koronaévek alatt azonban alig mozdultunk ki az országból, éppen ideje volt más vidékre evezni.

Bátorság – ez 2022 egyik vezérszava, amelynek, úgy tűnik, meg is felelünk rendesen ebben az évben. Mallorca is egy bátor lépés volt, amely bizony megérte.

Két cikket is kaptok tőlem a szigetről, annak ellenére, hogy az ötnapos ottlétünk alatt csupán a sziget egyharmadát jártuk be. Palma de Mallorca, a főváros azonban olyan hatással volt rám és annyi érdekességre bukkantam ott, hogy arról egy másik cikkben számolok be itt az Élet sója blog oldalán. Most jöjjön a sziget nyugati partvidéke, látnivalók, érdekességek és gasztronómia egyben.

A szállás

Szállásnak hotelt választottam, tekintettel a rövid (ötéjszakás) tartózkodásra és mert szerettem volna a tenger látványával ébredni. Ráadásul olyan jó kedvezményekre tettem szert a booking.com oldalon, hogy magam is meglepődtem.

Fizessetek a cikkeimért egy kattintással, ha szállást foglaltok! Keressétek itt az Élet sója oldalán a Booking.com hirdetést, kattintsatok oda és úgy foglaljatok, mert így a ti foglalásotok után én is kapok egy kis bónuszt, amit persze újabb utazásokra, felfedezésekre fordítok. Köszönöm nektek!
Itt, az alábbi keretben pedig már rögtön kaptok pár jó ajánlatot Mallorcára:

Booking.com

Valldemossa városka mellett Miramarban laktunk a Bordoy Hotel Continental Valldemossában, és nyugodt szívvel ajánlom nektek is ezt a hotelt. Tágas szobák, amelyek egy része a tengerre néz, a másik része erdőre. Klassz kertje, saját kilátója, egészen jó étterme, szabadtéri uszodája, fedett spa részlege és kifejezetten segítőkész, kedves személyzete van. Nem beszélve arról, hogy kiváló helyen fekszik a nyugati partvidék felfedezéséhez, ráadásul gyalogtúrákat is indíthatunk innen Deiàba, Valldemossába vagy a környék felfedezésére. Egyik délután mi a szomszédos erdőnek vágtunk neki, rövid, félórás kaptató után rábukkantunk egy kicsi kolostorra, az Ermita de la Trinitatra, ahonnan fenséges panorámában volt részünk. A szálloda saját kilátójából este teljes valójában csodálhattuk meg a naplementét a tengernél.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

Valldemossa, az elvonulás szigete

A nyugati part leghíresebbje kétségtelenül ez a kis középkori városka, amely éppen úgy, ahogy errefelé a parton a legtöbb város, sziklákba kapaszkodik. A part fölött kanyargó keskeny úton az egyik kanyar után egyszer csak feltűnik a kolostor és templomának tornya, majd a köré épült város.

A kolostort 1399-ben alapító karthauziakat bizonyára a hely elszigeteltsége vonzotta ide, amely ma már szinte hihetetlen. Turisták ezrei keresik fel a helyet, s bár mi így április elején, ráadásul a koronaidők végén nem számítottunk nagy látogatottságra, a kora reggeli órákban kerestük fel Valldemossát. Az ébredező utcákon lépten-nyomon a város híres szentjével, Catalina Tomásszal találkoztunk, ugyanis minden ház falán látni egy csempékkel kirakott képet, amely a szent életének egy-egy mozzanatát ábrázolja. Amíg vártuk, hogy a kolostor, amelyből 1835-ben elűzték a szerzeteseket, kinyisson, örömmel barangoltunk a város utcáin. Betértünk a helyi pékhez, megkóstoltuk a híres ensaimadát, a zsíros, leveles tésztából készült csigát, ittunk egy jó cortado kávét és igyekeztünk magunkba szívni a régi város hangulatát.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

A kolostorba Frédéric Chopin zeneszerző és George Sand író cellája vonzott a legjobban. A híres szerelmespár itt töltött egy telet 1838–39-ben, amikor az elűzött szerzetesek egykori celláiból kialakított háromszobás lakások egyikében laktak (Sand Egy tél Mallorcán című regényében ír erről az időszakról). Őszintén szólva, én is laknék ott egy ideig, a lakáshoz tartozó kert maga a nyugalom szigete, alkotásra tökéletes környezet. Talán a mai zajos világban még inkább értékelnénk egy ilyen elvonulást.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

A kolostorban találtunk még Miró, Ernst és Sauri festményeiből álló kiállítást, mallorcai tájképeket, egy régi gyógyszertárat, a kolostori élet nyomait, s persze egy zártkertet is.

Szomszédságában állt a II. Jakab király által asztmával küzdő fiának épített palota is, ahol évente a Chopin fesztiválokat rendezik és időnként a turistákat is elbűvölik 10-15 perces Chopin-darabokkal. A palotában újabb író emlékébe is belefutottunk, a számomra eddig ismeretlen nicaraguai Rubén Darío, a latin-amerikai modernizmus alapítója vendégeskedett itt 1906-ban, majd 1913-ban visszatért és El oro de Mallorca (Mallorca aranya) címmel írt regényt, valamint egy verset A karthauzi kolostor címmel. Sokadszorra igazolódik be, hogy a kolostorok nemcsak működésük idejében, hanem egyfajta örökségként is a szellemi élet meghatározó indikátorai.

Valldemossában, ahogy a többi nyugati parti városban is van kikötő, s egy apró strand. Igaz, a faluból még egy keskeny úton kell leevickélni a tengerig. Ne számítsatok homokos partokra, ez itt a sziklák birodalma, ahogy a közeli Banyalbufarban is az volt. A sziklákon álló városok neve elé tegyétek a Port de szócskákat, és máris kiadja a térkép a helyet. Általában keskeny utak s korlátozott parkolóhelyek vannak. Banyalbufarban mi gyalog mentünk le a kikötőt megnézni, jelentős kaptatót kellett leküzdeni, de a látvány megérte.

Son Marroig és a kövér Luigi

Valldemossa után Deià felé vettük az irányt, s végre élőben is láthattam a Son Marroig kastélyt, kertjét és a márványtemplomot, ahol ma is rendeznek esküvőket.

A kastély tulajdonosa egykor Ludwig Salvator osztrák főherceg volt, akinek személyisége mellett mallorcai munkássága is igencsak figyelemreméltó. A hercegről oldalakat lehetne írni, kezdve onnan, hogy az udvari életet hátrahagyva indult el a világot felfedezni, beleszeretett Mallorcába (ezt mondjuk nagyon is megértem), tanulmányozta a vidék élővilágát, utazásairól útleírásokat készített, megvásárolt mallorcai birtokain mindent megtett a természet megóvásáért, később a sziget többi részén is. A Baleárok szóban és képekben című művében igencsak részletesen mutatja be a szigetek élővilágát, néprajzát, időjárását, történelmét. Őróla mintázta Verne Sándor Mátyás karakterét, Sisi császárné kifejezetten jó barátságot ápolt a kövér Luigival (ahogy Ferenc József nevezte), s a sziget lakói is szeretettel gondolnak rá már nemzedék óta. Számomra megkapó volt az, amit a Világkiállításokról című könyvében írt:

„Ha úgy ismerünk meg egy népet, hogy ott élünk annak földjén, számos előítéletünk és előre megfogalmazott véleményünk szertefoszlik. Állítom, ha a világ népei jobban ismernék egymást, nem válnának egymás ellenségeivé.”

Milyen fontos mondat ez manapság is. A könyv az első világháború előtt néhány évvel jelent meg.

A kövér Luigi egyik villájában, a Son Marroig kastély kertjében nincsenek látványosan nyírt bokrok, nincsenek szabályosan vetett virágágyások, nincsenek drága szobrok, hanem minden a maga természetességében él, ahol a turista egy vendég. Ott áll azonban a márványtemplom, amely egyfajta hála a természet azon csodájáért, amit itt mutat meg a szemlélődőnek: a tengert, a sziklákat, a lyukas sziklát, a Na Foradadát s a mediterrán növényzetet.

Lemehettünk volna a kastélytól a kikötőig, ahol egykor a herceg is rendszeresen kikötött Nixe nevű hajójával, s ahonnan a lyukas szikla is jobban látszik, de a kert és a ház varázsa olyan erős volt, hogy inkább itt töltöttünk még időt.

Deià tönkre fog menni, még a szamarak szerint is

Észak felé Son Marroigtól pár kilométerre található Deià falu, amelyről ódákat zengenek az útikönyvek. Szépségét azonban beárnyékolta a várost ellepő bicajosok és gyalogosok hada, amikor megérkeztünk. Míg a kastély kertjében szinte egyedül bolyongtunk, Deiàban tömegek álltak meg egy frissítőre vagy azért, hogy Robert Graves költő házát megtekintsék. Sikeres parkolás után (alig akad hely megállásra), szűk utcákon nekivágtunk a falu felfedezésének.

Úgy tűnt, ez már kevesebbek számára érdekes, holott a templom és a temető mellett megcsodálhattuk a teraszos gazdálkodást és a környék dombjait is.

Két szamár társaságában vártam, amíg a blog fotósa megörökíti a környéket. A két állat válasza mindenre csak annyi volt: IÁ, de a viselkedésükben volt valami ijesztő. Leültem a pici kőszínházban és ők úgy nyújtogatták nyakukat fel, mint akik már jól tudják, itt bizony turisták jönnek, akik adnak enni. Már a szamarak is alkalmazkodtak a tömegesen érkező látogatókhoz. Ismét elfogott a kétség, hiszen mi is itt vagyunk most, sőt még írok is róla, ezzel ösztönözve másokat is a látogatásra. Jól van ez így?

Sóller, ahol csak jókat ettünk

A következő város, amelybe betértünk, Sóller, ahol elsősorban gasztronómiai téren kaptunk ízelítőt Mallorcából. Igaz, a város temploma és nyüzsgő főtere vagy a régi villamos, amely Port de Sóllerba közlekedett félóránként és mi is igénybe vettük, s maga a kikötő (Port de Sóller) szépsége sem hagyható szó nélkül, most mégis inkább a gasztronómiai élményeinkre térnék ki.

Mallorcán látszólag következetesnek tűnne, ha halat hallal és tengeri herkentyűvel ajánlanának kóstolni, de manapság már olyan kevés a partok közelében a hal, hogy a szigetre is importálni kell az éttermek kiszolgálása végett. Amiből azonban van elég és állítom, hogy csodás, az az olíva, bogyó és olaj formájában, a sertéshús és a citrusok (narancs és citrom).

A megkóstolt ételek ezek körül forogtak. Sóllerben két éttermet is kipróbáltunk, az egyik a Ca’n Boqueta, ahol a négyfogásos menü egyik kiemelt élménye számomra, annak ellenére, hogy csak rtikán eszem sertéshúst, a fekete disznó mallorcai módra volt. Puha, omlós, zöldségekkel körített narancsos szószban úszó hús, de az előételek között megjelent egy másik helyi kedvenc, az ajoli és a zsálya is, miközben a desszertet a csoki és a citrom uralta. A másik sólleri étteremben, a Sa Figuerában (s most a vegetáriánus olvasók ugorjanak két sort a cikkben) megkóstoltam a másik híres mallorcai fogást, a szopós malac sültjét. Csak ajánlani tudom, ahogyan itt a helyi kolbásszal, a sobrasada de Mallorcával töltött raviolit is.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

Az ételekhez mindig mallorcai bort kóstoltunk, de külön élményünk volt egy borkóstoló is Sóllertől északra, a Bodegas Can Vidalet pincészetben. Itt három fehér- és egy vörösbor került az asztalunkra a tízhektáros szőlőbirtokról (a mallorcai borok kifejezetten ásványos ízvilágúak, nem annyira gyümölcsösek, üde nyersesség jellemzi őket), de számomra az igazi meglepetést a környék gyógynövényeivel fűszerezett ginjük nyújtotta, valamint az, hogy van olyan boruk, amelyet amforákban tárolnak a tenger mélyén, ott érik a nedű hosszú hónapok alatt borrá és ezekben az amforákban is értékesítik.

Útközben mindig akadt egy kávézó, ahol narancsos süti is járt a cortado mellé, külön élmény volt a Lemon Pie, egy angol kávézó Port de Sóllerben (sok angol vett errefelé lakást, házat, birtokot).  

Városok szűk utcákkal, kakasokkal és pa amb olival

A nyugati, északnyugati partvidéken szinte találomra bemehetünk egy sétára bármelyik városkába. Biztosan találunk kőházakat szűk utcákban, markáns homlokzatú, robusztus templomot és nyüzsgő főteret kávézókkal, éttermekkel. A reptérről első utunk Sant Elmbe vezetett, ahol egyből a tengerparti öbölben kávézhattunk, észak felé útba ejtettük még Estellencset, ahol a környék völgyeire nyílt varázslatos kilátás és felejthetetlen volt a helyi büfé pa amb olija (kenyér paradicsommal, helyi sajtokkal, pl. Mahónnal, sonkával és olajbogyóval).

Banyalbufart a meredek utcáról, ami a kikötőjéhez vezetett, nem felejtem el, s persze a sziklás partról, amely mellett a sziget egyik leghíresebb, búvárkodásra alkalmas partszakasza található. Egészen fönt északon Pollença; a kakasos városban mi is csatlakoztunk azokhoz, akik a főtéren élvezték a sziesztát és csak úgy találgatták, ki lehet helyi és ki nem az.

Ha nincs túl meleg, akkor a templom mellett érdemes megmászni a 365 lépcsőfokot és feljutni az El Calvario kápolnához, vagy elmerülni a városka üzleteiben, ahol a szokásos turistabóvlikon kívül igényes, helyi kézművesek termékeit árusító helyekre is akadhatunk. Hasonló élményben lehet részünk, ha még kicsit északabbra tartunk, s leparkolunk Alcúdia városfalai mellett. A régi mór várfal mögött izgalmas utcácskák, látványos épületek találhatóak.

A természet csodái nyugaton

A nyugati parton autózni nemcsak azért kihívás, mert keskenyek és forgalmasak (főleg a kerékpárosok miatt) az utak, hanem mert lépten-nyomon kényszert érzünk a megállóra. Mirador, roca, cap, ezek a kulcsszavak, amelyek láttán rögtön keressük a megállóhelyeket, akkor is, ha éppen nem tűnik úgy, hogy ott valami érdekesség lenne. Délről észak felé tartva az első találkozásunk a sziklás nyugati parttal a Mirador de Ricardo Roca mellett volt. Alig öt kilométer után szívesen megálltunk volna, ha nem lett volna zsúfolva a parkoló, a Mirador de Ses Ànimes, 16. századból származó őrtoronynál. Sok ilyen torony található a szigeten, a középkorban ezekből figyelték a tengert, az érkező hajókat és a kalózokat.

A mallorcai hat napunk csúcspontja kétségtelenül a Torrent de Pareis szurdok és a hozzá vezető Sa Calobra 12 km-es, hajtűkanyarokkal tűzdelt, kígyószerű útja volt. Javaslom, hogy ehhez a fantasztikus kanyonhoz, amelyet Mallorca Grand Canyonjaként emlegetnek, korán induljunk el, mert a Sa Calobra később autókkal, buszokkal, kerékpárosokkal tömött. Az út kvázi zsákutca a tengerhez, amelynek végén van egy parkoló, majd onnan gyalog elhaladva az éttermek mellett kiépített kb. 300 méteres sétányon, gyalogos alagúton át (könnyű terep) juthatunk ki a kanyonba. Itt csak üljünk le a kavicsokra és élvezzük a látványt. A bátrak és edzettek elindulhatnak a kanyon belsejébe, de kemény túrára számítsanak.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

A legnépszerűbb mallorcai természeti látnivaló a Cap de Formentor, amely Pollençától északra egy benyúló ujjnak kinéző sziklaszirt, földnyelv. Ez a sziget legészakibb pontja, amelyben két kilátóból is gyönyörködhetünk. Az egyik az úthoz közeli Mirador Es Colomer, amely szezonban zsúfolt, mert a buszok csak eddig jönnek, de ha mi autóval tovább megyünk az Albercutx Watchtowerig, akkor onnan magasabbról láthatunk rá a híres földnyelvre. A Platja de Formentor felé még érdemes autóznunk, mert az útról szintén csodás kép tárul elénk, s a végén még egy homokos partszakaszban is részünk lehet. A földnyelv végéig keskeny autóút vezet, szezonban zsúfolt, s a végén található világítótorony sincs mindig nyitva, de maga az út megéri a kiruccanást.

/A képekre kattintva azok nagy méretben is megtekinthetőek!/

Amit még megnéztem volna

Bármennyire is igyekeztünk kihasználni az ott töltött napjainkat, számos látnivaló maradt ki azért, mert egyszerűen nehéz volt helyektől elszakadni. Összegyűjtöttem egy rövid listát a nyugati part környékéről azokról a helyekről, érdekességekről, amelyek kimaradtak, de szívesen megnéztem volna. Pollença közelében van a Monestir de Lluc zarándokhely; Sóllerben van két kert, a Museu Balear de Ciències Naturals i Jardí Botànic és a Jardíns d’Alfàbia; Bunyola mellett található a Castell d’Alaró; Valldemossa mellett áll a Monestir de Miramar; Banyalbufar mellett van egy témamúzeum, a La Granja, amely betekintést nyújt az egykori mallorcai földbirtokosok életébe.    

Utólag már mérgelődöm, hogy mindig hagytam magam az ensaimada (csiga alakú péksütemény) által elcsábítani (de olyan finom volt töltve, vagy anélkül is), ezért nem kóstoltam a coca de patatét, amely egy kislabda alakú péksütemény itt a sziget nyugati oldalán. Talán még lesz rá lehetőségem máskor!

Kinek ajánlom ezt a szigetet?

Annak, aki szereti a mediterrán vidék sokszínűségét, izgalmas természeti adottságait, nem strandolni akar, hanem túrázni, felfedezni és szereti a sertést, a citromot, a narancsot és az olívát. Ja és annak, aki nem riad meg a keskeny utakon való autózástól, a hajtűkanyaroktól és a szűk parkolóhelyektől.

Mikor ajánlom a szigetet?

Elsősorban szezonon kívül, mert Mallorca 2022-ben a turisztikai jóslatok szerint a legkedveltebb úti cél lesz. Márciusban és április elején, valamint október végén és november elején csodás időjárás fogadhat bennünket és talán kevesebben is lehetnek. Nyáron gyakori a 40 fok körüli hőmérséklet.