Mese a Hohenzollern várról

Panka egy mogyoró bokor mellől próbálta megszámolni a tornyokat, de tizenkettőnél mindig elakadt. A nap sugarai olyan erősen világították meg a várat, hogy szinte hunyorognia kellett, s időnként úgy érezte nincs is ott, az, amit lát. Ilyen kastélyokban csak hercegnők lakhatnak – gondolta, s neki iramodott a domboldalnak.

Két kapun is átbújt,

sőt még egy titkos lépcsőt is megpillantott az egyik ablakból. De érezte, hogy a sötét és hosszú bejárt végén ott várja a kastély szíve.

 

Piros cipőjének sarka csak úgy kopogott az egyenetlen köveken, de semmi nem állíthatta meg az igazi bejáratig. Ott aztán olyan torony előtt találta magát, amelyről csak a mesékben hallott, de soha nem képzelte, hogy ilyen óriási lehet. Félve lépett rá a nehéz láncokra kötött, földre fektetett ajtóra, majd onnan tágra nyílt szemekkel vizsgálta meg a kisebb tornyokat, a címert és az erkélyt.

Papája mindig azt mondta, hogy a címert régen minden család saját magának készítette, s azt rajzolta bele, ami a számára a legfontosabb volt. Egyszer Panka is megrajzolta a családjuk címerét, bár az nem volt ilyen szép és óriási, mint itt ennek a híres német családnak a várkapu feletti jelképe.

Panka hallotta, hogy a kapun túl hangosan dobog a kastély szíve, ezért átmerészkedett a sötét alagúton és megpillantotta az épületekkel körbeölelt teret.

Olyannyira elámult a látványon, hogy a saját kis piros cipőjében majdnem felbukott. Megpihent az egyik padon és azon tűnődött, vajon ezek a zöld növénykék miért kerülik ki az ablakokat?

Oldalra pillantva hatalmas ablakokat vett észre, amelyek fölöttébb furcsa alakú épületen ékeskedtek.

Közelebb merészkedett és azt látta, hogy ezeken az ablakokon nem lehet benézni, mert valamennyit kidíszítették szorgos gyermekkezek.

Belülről is látni akarta a színes üvegeket. Kinyitotta is az ajtót, amely olyan belső teret tárt fel Panka számára, amitől még a lélegzete is csak nagy hívogatásra tért vissza.

Nem is az ablakok voltak itt a fő szenzáció, hanem a gyönyörű kék, amely Pankát Teddy macija pulcsijára emlékeztette. Ragyogott az egész épület a kéktől, szinte már úgy érezte, mintha felkapná a mennyezet, csak repülnének a felhők szárnyán. S csupán egy pillanatra pihennének meg egy-egy csillag közelében.

Amikor a kékség ismét lerakta a földre a kislányt, elindult, hogy felfedezze az épület többi részét. Az udvaron azonban belebotlott egy sasfiókába, aki egy ágyún pihent. Beszélgettek kicsit, majd Panka megkérdezte, hogy hol találhat bejáratot ebbe a mesebeli épületbe.

A sas nem szólalt meg, csak csőrét fordította egy íves ajtó felé.

Az ajtónál azonban egy fiú útját állta, s nem engedte be az épületbe. „Kislányoknak nincs itt helye!” – mondta, miközben éppen egy sárkánnyal küzdött.

Panka elszomorodott, hiszen a fiú is fiatal volt, arca az ovis sírós kisfiúkra emlékeztette. És milyen butaságokat beszélt, már ő, a kislány is tudja, hogy sárkányok igazából nincsenek is. Vagy mégis?

Visszasomfordált hát a sasfiókához, s leült az ágyú talpára.

Innen próbálta elképzelni az ablakok mögött rejtőző termeket, ahol biztosan sok hercegkisasszony készülődik, igazgatja ruháját, gyakorolja a táncot. Látta maga előtt, amint a herceg fogadja a követeket, akiket az udvari bolond sorra megtréfál, majd kezet fognak és együtt indulnak háborúba a franciák ellen. Biztosan hatalmas konyha is van, azzal a kandallószerű tűzhellyel, ahol a harcból visszatért herceg kedvenc vacsoráját főzik. Szeretheti a vadhúst, hiszen sok itt az erdő és bizonyára fánkot is sütnek neki. Ábrándozás közben Panka szeme megakadt egy csinos erkélyen, amelynek ablakában mintha egy pillanatra maga a herceg bukkant volna fel.

Talán kilép és integet majd neki, vagy talán mond is valamit? Sajnos Panka hiába várta, a herceg elfoglalt ember lévén, nem lépett ki az erkélyre.

Akkor hát irány a várfal és a kert, határozta el.

Panka gyorsan szaladt végig a kastélyt körbeölelő falon, megállt egy-egy percre és bekukucskált a kertkapukon,

 s vetett egy-egy pillantást a felbukkanó tornyokra.

Időnként felmászott a falra, hogy megnézze, nem érkeznek-e seregek a távolban. De csak a déli nap sugarai alatt pihenő templomot látta, vagy

 egy bástyán tanyázó fát.

Már majdnem körbeért a falon, amikor három mozdulatlan alakba botlott. Óriások, ez nem kétség, de vajon miért ilyen zöldek? Visszaért a nagy toronyhoz, de még akart egy pillantást vetni az udvarra, hátha mégis láthatja a herceget vagy egy hercegkisasszonyt. Az egyik kapualjban azonban útját állta egy szakállas katona, aki négyszögletes mini várat nyújtott felé.

Panka illedelmesen megköszönte, de nem vette el a parányi, kőből készült makettet. Mondván, őt az anyukája mindig arra tanította, hogy idegenektől ne fogadjon el semmit.

„Nyugodtan elveheted!” – szólalt meg mögötte egy hang. Egy vörös hajú, öltönyös férfi állt lépett mellé. „Ki vagy te?” – kérdezte Panka.

„Georg Friedrich Prinz von Preussen vagyok, enyém ez a várkastély.”

„Akkor te vagy itt a herceg? De hát nem is nézel ki hercegnek?” – sorjázta a kérdéseket Panka.

Hangosan nevetett a férfi, s azt mondta: „Én egy modern herceg vagyok!”

Panka csak mosolygott és a férfi feje mellett felnézett a tornyokra, s elbúcsúzott a kastélytól.

 Az erdőn keresztül sétált hazáig és végig azon gondolkodott, hogy milyen az a modern herceg!?