Strasbourgban keveredik a francia és a német miliő, fagerendás házak, folyóval szabdalt belváros, sármos francia üzletek, petit-déjeuner és flammkuchen.
Hosszú évekig kerülgettem az elzászi régió fővárosát, mert szerettem volna egy nagy becsben tartott, gyermekkori emléket megőrizni. Az emlékben égig érő, magányos toronnyal álló templom tetején állok, s olyan városra tekintek le, amelyben általam soha nem látott fagerendás épületek mellett üvegpaloták húzzák ki magukat peckesen.
Akkor, 1988-ban láttam először több száz éves német épületeket, európai üvegpalotákat és egykori francia gyarmatokról érkezett karkötőárusokat. Kamaszlány voltam, akire tizenhét napra rászakadt a nyugati világ minden, hihetetlen, csodálatos, ismeretlen és ijesztő mivoltával együtt.
Több mint harminc év telt el azóta és én számtalan olyan német városban jártam, sőt éltem is, ahol fagerendás házak dülöngéltek, láttam üzleti negyedet Zürichben, Frankfurtban, Berlinben, Münchenben, s persze a karkötőárusok sem ijesztenek már úgy meg. Ennek ellenére, amikor Strasbourgban járok-kelek, rátalálok egy különös érzésre. A számomra éppen megfelelő mértékben keveredő francia és német hatások alkotta sármra. Ez nem emlék, ez egy jóleső felismerés.
Reggeli a városban
Hűvös reggelen érkezünk, bezsúfolódunk egy pékségbe. Zsibong a kis helyiség, ahol a határtalan német kenyérválaszték mellett nyújtózkodnak a bagettek, a croissant-ba kapaszkodik a német perec, a brezel, s a tányéromon landol egy pain au chocolat. Az utcák még üresek, a fagerendák között ablakok nyílnak résnyire, az üzletek előtt tulajdonosaik sepregetnek. Szemügyre veszem a kirakatokat, és örömmel nyugtázom, hogy nem kell ugyanazt néznem az Orsay vagy a H&M ablakaiban, mert itt nem övék a főszerep. A kalapárus, az antikvárium, az ékszerész, a galéria láthatóan Strasbourg része már évszázadok óta. Pontosan annyira, ahogy a katedrális is.
A katedrális
Az a bizonyos egytornyú katedrális. Ókori szent helyen épült, s bár a középkorban számtalan megpróbáltatás érte, végül a felépült templom két évszázadra a világ legmagasabb épülete lett, soha meg nem épült másik tornya miatt pedig örökre egyedi jelképpé vált közel és távol.
Megmászom a tornyot, habár sorban állunk a bejutáshoz, és én többször is elkalandozom a téren, amelyet éppen a magyar természetfotós, Máté Bence kiállítása ékesít (a fotóssal készítettem egy interjút is Strasbourgban, amelyet itt olvashattok), végül a szűk lépcsőfeljáróban leküzdöm a 332 lépcsőfokot. Mennyivel másként éli meg a test, ha nem vízszintesen, hanem függőlegesen kell kapaszkodnia! Örülök a „pihenőteraszoknak”, bár így nem ér akkora meglepetés az út végén, azaz a torony tövénél, a 66 méter magasságban található kilátóteraszon. Meglepetés helyett úgy teszek, mint egykor Victor Hugo, végigtekintek Franciaországon, Németországon és Svájcon.
A lefelé vezető úton már jobban élvezem az épület részeit, különösnek tartom a homokkövet, amelyet a Vogézekből hoztak ide az építéshez. A belső térbe már nem állunk ismét sorba, jövünk még és akkor talán rögtön ott kezdjük, a csillagászati órával és a belső gótikus stílusjegyek felderítésével.
A Grande Île
A vidáman vigyorgó nap tökéletes hangulatot teremt a sétához a Grande Île-ben, Strasbourg történelmi központjában, amely az Ill folyó által körbefogott, UNESCO világörökségi listáján szereplő sziget.
Varázslatos épületek vesznek körbe bennünket, tucatnyi hídon kelhetnénk át, ha lábaink bírnák. Hajóra is szállhatnánk, ha éppen nem járványidőszakban lennénk. Újabb ok a későbbi visszatérésre.
A belvárosi barangolás közben olyan múzeumok csábítanak, mint a Strasbourgi Modern és Kortárs Művészeti Múzeum (Musée d’Art moderne et contemporain de Strasbourg), ahol a kortárs műalkotások mellett Picasso és Monet is helyet kap, az Elzászi Múzeum (Musée Alsacien) és a strasbourgi Történeti Múzeum (Musée Historique), amelyben megismerhetném a helyi történelmet, vagy a Palais Rohan, amely egy 18. századi francia palota, ahol három különböző múzeumra bukkanhatnék. (A helyi Szépművészeti Múzeum, Régészeti Múzeum és Iparművészeti Múzeum foglal helyet a palotában.)
A kellemesen melengető napsugarak azonban arra késztetnek bennünket, hogy a városközpont még híresebb magja, a Petit France felé vegyük az irányt.
A Petit France
Strasbourg ezen része egykor halászoknak, kézműveseknek, cserzőknek és molnároknak adott otthont, ma azonban tele van kis kávézókkal és éttermekkel, szép teraszokkal és szuvenírboltokkal. A virágokkal tűzdelt, folyóra néző ablakok mellett megállunk, majd elidőzünk egy-egy elfordítható hídnál, kétszer is végignézzük, ahogy a szabaddá vált csatornán elsiklik a városnéző hajó.
Végül megérkezünk a 13. században épült Ponts couverts-höz, a hidakhoz, amelyek három tornya őrzőként magasodik a Petit France fölé. Nem emlékszem, hogy azon a bizonyos gyermekkori kiránduláson egészen idáig eljutottunk volna, ezért most örömmel vágtázok fel a Barrage Vaubanra, a 17. században épült gátra, amely egyszerre volt hivatott az ellenség és a víz megfogására. Csodás innen a látvány Strasbourg belvárosára.
Finomságok a városban
Ennyi étterem és kávézó mellett nem csoda, ha korgó gyomrunk átveszi az irányítást nézelődő természetünk felett. Strasbourg helyi finomsága a flammkuchen (franciául tarte flambée), amely leginkább egy pizzára hasonlít (pszt, ezt nem szabad rá mondani). Vékony tésztát kennek meg crème fraîche-sel, megszórják hagymával és füstölt, kockára vágott szalonnával, majd kemencében megsütik. (Ajánlom a La Binchstub étterem flammkuchenjét.) Tökéletes éholtó napközben, a városi séta mellett, főleg, ha feltett szándékunk egy jó elzászi vagy francia étterem meglátogatása a napunk végén. (Esti ajánlatom a Chez Yvonne étterem, amely Jacques Chirac kedvenc helyeként is ismert, borjúfejet, savanyú káposztát és csigát is kóstolt itt, nem kisebb személyek, mint Helmut Kohl, Borisz Jelcin és Gerhard Schröder társaságában. Igazi történelmi hangulat és kiváló ételek.)
A Gugelhupf és macaron
Strasbourgban a sütemények mellett sem lehet elmenni. Ebben is élveztem a franciaság és németség édes keveredését. Először is azért, mert ott a macaron, mármint a számomra legfinomabb macaron Pierre Hermé-től, aki ugyan Párizsban tevékenykedik, de itt is fellelhető egy kis üzlete a helyi Lafayette áruházban.
Elzászban azonban mégis inkább ajánlom a helyi kuglófot, a Gugelhupf (Kouglof) változatait. Az egyik híres üzlet La Maison du Kougelhopf, ahonnan nem lehet eljönni úgy, hogy ne hozzunk haza is a kicsi kuglófkákból.
Séta a parkban (elmaradt, de nem örökre)
Ilyen gasztronómiai kínálat után mi még egy ideig sétálgattunk a történelmi belvárosban, nézegettük, ahogy a lemenő nap megváltoztatja az épületek hangulatát. Ha több időnk maradt volna, akkor inkább a Parc de l’Orangerie, Strasbourg legrégebbi és legnagyobb parkja felé vesszük az irányt. Így ez is egy következő látogatásra maradt, de akkor biztosan nem hagyhatjuk ki, hiszen ez a 17. században épült park a mesterséges tóval és számtalan virággal, növénnyel, a fákon vagy háztetőkön fészkelő gólyákkal (Elzász jelképe!) izgalmasnak ígérkezik. A park még egy botanikus kertnek is helyet ad, amely a montpellier-i után a második legrégebbi Franciaországban.
Európa régen és most
Innen már csak egy ugrás az európai intézmények negyede, ahol biztosan meglátogatom ismét a Palais de l’Europe-ot, mert azon a bizonyos 1988-as kiránduláson már jártam ott. Akkor csak annyit értettem meg az üvegpaloták között, hogy a sok háború után Európa egyesíti erőit egy közös célért, ma talán már azt érezném, hogy ettől a közösségtől kapom a szabad, európai életemet. (Az Európa Tanács, az Európai Parlament (itt van lehetőség látogatásra is) és az Emberi Jogok Európai Bírósága épületei között a sétahajók is elsiklanak, azokról is szép kilátás nyílik a negyedre.)
Miközben a Fekete-erdőn át autózunk hazafelé a Bodeni-tóhoz, koktélhoz hasonlítom a francia várost. Olyan koktélhoz, amelyben az összetevők arányát olyan jól találták el, hogy fogyasztóját nemcsak az ízek keveredése varázsolja el, hanem hosszú időre kellemesen el is lazítja.
Engedd el magad Strasbourgban, élvezd a kultúrák keveredésének édeskés ízét, s ha szeretnéd a régiót, Elzászt is bejárni, akkor kedvcsinálónak ajánlom a cikket, amelyben az elzászi borrégió kisvárosairól írtam.
